Nemrég készítettünk a Helikonban a szintén negyvenedik évét betöltő Sántha Attilával egy interjút. Tőle is megkérdeztük, hogy érzi magát negyvenévesen, illetve, hogy a negyven év alkotó ember számára (pályáját tekintve) sok vagy kevés?
Robert Merle azt mondta, hogy negyvenéves koráig az ember valójában nem tud regényt írni, mert nincs neki miből – profi mondja, lehet benne valami. Regényhez nem elég a nyelv, életanyag is kell. Gyűlik a tapasztalat. De nem kell az életkornak különösebb jelentőséget tulajdonítani. Vannak öreg fiatalok és fiatal öregek. Én most pontosan negyven vagyok – ha jól, ha rosszul, nem az életkorom miatt érzem magam. Meg kell írnom lassan azokat a műveket, amelyekkel eddig hitegettem magamat, mert 15 évvel ezelőtt azt mondtam, hogy még 10 évre volna szükségem egy olyan helyen, ahol van könyvtár. Ez megadatott, nagyjából felnőttem.
Meg lehet tudni valamit ezekről a születendő szövegekről?
Nyilvánosság előtt erről nem szívesen beszélek, nehogy aztán valaki számonkérje. Valójában nem tudom, hogyan készülnek a történeteim. Van egy racionális szintje, azt követni tudom, de van egy másik, egy sokkal mélyebb réteg: sétálok egyet, elgondolom, hogy mit fogok leírni, amikor hazaérek, aztán írok valami egészen mást, és az a jó.
Magyar–francia szakot végeztél Kolozsvárott – a ti évfolyamotokhoz kötődik az Éber nevű társaság, az Árnyékhatár című folyóirat, a Kokojza nevű focicsapat is...
Nekünk az egyetemen akkor alig tanítottak valamit, de legalább olvastunk. A fél egyetemet az Akadémiai Könyvtárban töltöttem, a combom alsó részén volt egy csík a nadrágon, amit a szék hagyott, az anyám vette észre, hogy ott el van vásva. Amikor elkezdődött a dekon-nyomulás, én már ezeket átlapozgattam franciául, nem volt számomra érdekes. Nagy átverés volt, a magyar kultúrában mindenképpen, doktrínát csináltak abból, ami éppen a doktrínák ellen készült. Hatalmi ambíciók... Hamvas Bélát olvastunk akkor, Rilkét, Platónt, Eliadét, Hölderlint, én egy egész nyáron Tolsztojt.
Egyetemi kollégáid közül többen író, alkotó emberek maradtak. Gondolok Fekete Vincére, Vermesser Leventére vagy Jánk Károlyra. Szerencsés véletlen vagy annál több?
Akkor a 90-es évek elejére felgyűlt egy olyan társaság, akik sokadik felvételin jutottak be, a 80-as években hét-nyolc hely volt a magyar szakon és tízszeres túljelentkezés. Viszont ha az ember négyszer felvételizik, négyszer annyit olvas, katonák voltunk közben és dolgoztunk, sokkal érettebbek voltunk első éven, mint a maiak, és nyilván az irodalom érdekelt. Azért mentek akkor a fiúk magyar szakra, mert írni akartak. Azt hitték, a magyar tanszék erről szól. Nem erről szólt, viszont mindig akadt egy-két jó tanár, mint Szilágyi N. Sándor, Gyímesi Éva, Kiss Mihály meg Jánosi János, akiktől sokat kapott az ember.
Az akkori éberesekkel, illetve egyetemi kollégáiddal tartod a kapcsolatot?
Nagyon jó barátok vagyunk továbbra is. Ha több időnk, több szabadságunk volna, állandóan együtt lófrálnánk ma is, a beszélgetéseink azóta is tartanak, mikor élőben, mikor elektronikusan.
Jelenleg a Látó folyóiratnál prózaszerkesztőként dolgozol – mit gondolsz arról, hogy a kortárs erdélyi irodalomban arányait tekintve kevesebb prózát írnak, mint verset?
Mindenki verset ír, mert azt hiszi, az a könnyebb. Ez így persze butaság. Nem szeretem én ezt az erdélyi irodalmazást. Mi van most Erdélyben? Azok, akik egy-két nemzedékkel előbb novellát, karcolatot és kritikát írtak, PhD-lázban égnek, kollázstanulmányokat gyártanak a tanár néniknek, méricskélik az akadémiai pontszámaikat, és nem tudják, hogy Platón Lakomája nem a homoszexualitásról szól, mert csak azt a pár oldalt olvassák el, amit kiemelt valamelyik előttük haladó tanulmányíró… Az erdélyi magyar kultúrából egy rendszeres alapműveltség hiányzik: előbb volt Hermész, utána voltak a hermetikusok, és csak azután a hermeneutika…
Milyennek látod a kortárs prózát?
A kortárs prózával nehéz dolgom van, mert sokkal többet látok egy szövegben, mint egy normális olvasó, unom az üresjáratokat és a fércelést. Aki nem tud komponálni és nem látja át az egész szerkezetet, amit „meg kell csinálnia”, az fölöslegesen ír...
Előny vagy hátrány, hogy nem tudsz „normális olvasóként” olvasni?
Most már hátrány. Szeretnék olykor ártatlan, normális olvasó lenni. Olyankor Gogolt meg antik szerzőket szoktam olvasni, és nagy, kövér enciklopédiákat lapozgatok.
Visszahúzódó alkotónak ismernek, aki ritkán folyamodik ahhoz, hogy akár publicisztikában is elmondja véleményét a közéleti kérdésekről. Épp ezért van súlya annak a néhány publicisztikának, amit eddig közöltél. Ez tudatos alkotói attitűd függvénye, vagy egyszerűen csak alkati kérdés?
Nem terem a közéletben számomra babér. Újságot akkor írok csak, ha valami nagyon felbosszant vagy nagyon elkeserít. És ha megfizetik. Mivel ez utóbbi errefelé nincs, néha szösszenek, de ennyi. Undorodom attól, amit ma a magyar nyelvterületen közéleti írásként művelnek. De van véleményem. Azt gondolom, hogy a publicisztikában mindig hatalmi ambíció lappang valahol, szerepvágy és legtöbbször frusztráció. Ezeket fiatalon ledolgoztam, és szerencsémre nagyon lassan, hosszú rágódás után írok le bármit, és így a legtöbb közéleti dolog, mire beleszólnék, aktualitását veszti. A kettős népszavazás után íródott szövegem ugyan másfél évvel később jelent meg, de már korábban készen volt, sokat agyaltam rajta, legalább egy évig forgott bennem ez a szülőföldezés. Hogy ráírták a hülyék a népszavazást, arról én nem tehetek: hülye kérdésre hülye válasz. Úgy éreztem akkor, hogy ez valójában anyázás, úgy, mint most a Wass Albert-balhé: sosem arról beszél a magyar közírás, ami a baja.
Szépirodalmi szövegeid tekintetében is megfigyelhető ez a fajta visszahúzódás – elég sok idő telt el az 1998-as Rezervátum után a legutóbbi két köteted, a Fakusz három magányossága és a Nem szabad és nem királyi megjelenéséig. Bár a legutolsó könyvedbe beemeltél néhány szöveget a korábbi köteteidből, tekinthető-e mégis ez az utolsó két könyv egy újabb pályaszakasznak?
Hogy újabb-e, azt nem tudom. Én látom a magam folyamatosságát, hogy más ezzel hogy van, az ő dolga. Kellett ez a néhány szöveg a kötet egészéhez. Különben a novellák meg elbeszélések a Fakusz írása közben is születtek, tehát amikor megjelent a Fakusz, már szinte kész volt ez a kötet is. Amivel most foglalkozom, azt a Fakusz előtt kezdtem el forgatni és tanulmányozni, de vannak gyerekkori ötleteim is, amelyek még mindig csak lappanganak valahol a mélyben...
A Nem szabad és nem királyi köteted történeteiben – bár a fülszöveg is jelzi, hogy hangsúlyos bennük a történetszerűség – valamiképpen az erdélyi történelemnek, kultúrának a dimenziói, illetve a saját Erdély-történeted is kiolvasható.
Erdélyben élek, nem írhatok Tahiti-ről, mert ott sose jártam. Vannak saját történeteim, van egy saját világom. Walter Benjamin mondja valahol, hogy olykor engedményt teszünk az igazság rovására a hagyományozhatóság érdekében. Van erről egy anekdotám. Sétál az egzegéta valamely kolostorban az Evangéliummal a kezében és sóhajtozik, hogy nem értem, Uram, nem értem! És akkor megszólal a szentlélek: Úgy diktáltam, fiam, én is, ahogy tudtam. Erdélyt megérteni akkora munka, hogy fel sem tudja fogni az ember, amíg bele nem fogott. Itt semmi nem magától értetődő.
Olvastam tőled valahol, hogy „Erdély az a hely, ahol nem kell groteszk és abszurd dolgaimat magyarázni, mert azok itt magától értetődő dolgok.”...
Ilyet írtam én?! Vannak felelőtlen pillanataim, és aztán az emberen számonkérik. Fogalmam nincs, mire gondoltam akkor. Nagyapán azon a napon is kihordta a tehenek alól a ganét, amikor aláírták a trianoni békeszerződést, és utána még 70 évig minden nap. Ez ugyanolyan reális történelem, mint bármely másik rétege, viszont nehezebb elmesélni. Van egy reális Erdély, van egy reális létezés, amit olyan olcsón és bután adunk fel lélekben. Na én azt keresem.
Mintha a novella szerkezetét, a csattanóra épített klasszikus történeteket kedvelnéd, művelnéd szívesebben. (A Fakusz, bár regényként van számontartva, szerkezetileg rövidebb, különálló történetek füzéreként is felfogható.) Mit gondolsz te erről?
Legyen a történetnek eleje, közepe és vége, mondta Mózes Attila, mikor az első szövegemet elolvasta. Lett eleje, közepe, vége. Nem könnyebb a regény, ezzel csak bosszantják egymást az írók, hogy bezzeg... Személyre van ez szabva. A Fakuszban fontos volt nekem, hogy lineáris történet legyen, maratoni futónak készültem hajdanán. A sok posztmodern sületlenség után lineáris történetet írni nem könnyű, de sok erdőt összejártam, és egyik lépést a másik után lehet csak megtenni. Eldöntöttem húszévesen, hogy „hagyományos” prózát fogok írni, kirágom magamat a szövegirodalomból, elolvastam a Jókai-összesből mindent, amiről nem tesz említést az irodalomtörténet, azóta csak röhögök a prózafordulaton meg az egész narrációs hisztérián, amit lenyomnak a bölcsészek torkán...
A legújabb kötetedben írod, hogy „nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet.” Miért gondolod így?
Lehet só meg hús nélkül is főzni. Ez különben egy beszélgetésem volt Papp Sándor Zsigmonddal, hogy lehet-e olyan novellát írni, amelyben nincsen női szereplő. Persze, lehet. Jack London írt ilyeneket. Én is írtam. De ez a kitétel inkább csak poén vagy modoroskodás, különben annak a novellának a bevezetője egy Gorgiasz-parafrázis.
Tudni lehet rólad, hogy természetjáró ember vagy. Néhány veled készült interjúban olvastam, hogy te medvét először az erdőben láttál... Miért érzed fontosnak ezt hangsúlyozni?
Azért maradtam Erdélyben, mert Magyarországon nincs hegy, tenger és medve. Az erdő a legjobb pszichiáter, mondta Széchenyi Zsigmond. Múlt hetekben 25 km-t bicikliztem, és két medvét láttam a nagyadorjáni erdőben. Nem irodalmi program, inkább hétvégi, másoknak napi valóság, megeszi a kukoricát és leszedi az almát... Hogy én medvét látok az erdőben, azt mindig azért mondom, hogy hangsúlyozzam, nem a Derrida bácsi spekulációi határozzák meg, hogy mit gondolok a világról, alapélményeim vannak a valóságról. A medve szimbólum, a ló is meg a hegy is, archetípus, ha ez jobban tetszik – Jung is nagy hatással volt rám –, de nem az irodalmi élményeim az elsődlegesek. Nem vagyok irodalmi író.
