(A 777. hitleres tévéfilm után)
Még mielőtt megszületett volna a kifejezés, világpolgárok már azelőtt is léteztek. Például magyar szerzetesek, Dél-Amerikában szolgáltak spanyolul, indiánoknak, s rovásírással leveleztek otthoni kollegákkal; évszázadokkal ezelőtt is. Csakhogy az egyház szigorú otthon-világ volt, éppen azt nem adta meg, ami a világpolgár legfőbb álma: a korlátozatlan mozgásszabadságot, oda kellett menni, ahová rendelték az embert, Kisfülpösre vagy a Fülöp-szigetekre. Akkor már sokkal inkább világpolgárok voltak a kóbor lovagok.
Az igazi kozmopolitizmus a reneszánsszal kezdődik, a barokkban teljesedik ki, a romantikában tetőzik, és ott hirtelen – válságba kerül. Olasz művészekkel vannak teli francia, német és magyar udvarok, spanyol, vallon és flamand tábornokok vezetnek magyar, német és cseh seregeket, német arisztokratákból hazafias orosz és román és más balkáni uralkodók lesznek; lelkészek és lakatossegédek külföldi vándorutakon szereznek tudást, vagyont, tekintélyt, miközben sok országban a földmíves a szomszéd járásba sem mehet el passzus nélkül.
Két kedvenc példaképem van a világpolgárra: „Jenő herceg” és Liszt Ferenc.
Savoyai Jenő Franciaországban születik és serdül fel, s egész ifjan megjelenik uralkodója, a Napkirály színe előtt. XIV. Lajosnak azonban nem kell: nyápic és pattanásos, nem mutatna jól fényes udvarában. Jenő azonnal Bécsbe megy, ott nagy a káderhiány, jön a török; s akkoriban a Habsburgoknak még nagyon jó érzékük van a káderpolitikához.
A vézna, húszéves fiatalembernek már komoly része van Bécs 1683-as védelmében – ott törik ki először a török agyar –, s három év múlva már vezénylő tábornok Budavár visszavételénél is. (Van egy szobra a Várpalota bejárata előtt, de inkább csak a ló ugrásra kész mozdulata s a herceg parókája emlékezetes rajta, nem a lovas rendkívülisége.) Aztán még vagy három-négy évtizednyi tényleges katonáskodás: a Délvidék felszabadítására, s közben-közben még saját, őt kitagadó volt uralkodója francia seregeit is megveri itt-ott: emiatt senki sem tartja honáruló Coriolanusnak, természetesnek veszik, ha otthon „nem volt munkájára igény”, szaktudását a Német-Római Birodalomban „kamatoztatja”. (Különben az elég jól kamatozik Magyarországon, tiszteletdíjként megkapja például az egész Csepel-szigetet, ő az első Új Földesúr; Ráckevén kastélyt épít, Hildebrandt tervei szerint, most is megvan.) Tudtommal a Rákóczi-féle szabadságharc alatt kuruc csapatok nem kerültek vele szemtől szembe, de fennmaradt azért egy némileg keserű szájízet hátrahagyó anekdota róla. Évekkel a kuruc háborúk vége után a még török kézen levő Temesvár ostromára készülődött. A Temesváron menekültstátust élvező kurucok levélben szabad elvonulást kértek tőle. Ő ezt válaszolta: „a csőcselék mehet, ahova akar”. (Mentek is, az Európa-szerte akkoriban alakuló huszárezredekbe, vitték magukkal a szablyát, a sujtást és a csákót.)
Dicsőségének utóélete is eléggé elgondolkoztató. A németek még a Harmadik Birodalom idején is elneveztek egy elithadosztályt róla. Ez volt a Prinz Eugen. Annak idején legdicsőségesebb győzelme színterén, Zentán, egy emlékművet emeltek tiszteletére. A titoisták azt hitték, hogy az a náci hadosztályt dicsőíti, s felrobbantották! Nem tudom, Temesváron megvan-e még a Jenő herceg tér?
És Liszt Ferenc! Német anyanyelv és lélek; magyar patriotizmus; francia szellem, olasz kedély és vérmérséklet! És egyetemes zene, amely úgy tud német is lenni, hogy annyi más nemzet szívhangjai is kihallatszanak belőle, olaszoké és magyaroké is.
Tökéletes modellje a világpolgárnak: ez is lenni és az is, és mindenik igazán!
Azonban már az ő életében elkezdődött a másik minta kibontakozása: az ember csak saját maga legyen, saját magáé és senkié és semmié! Ezért már a Czuczor–Fogarasi Nagyszótár is, már 1874-ben kénytelen megjegyezni: A világpolgárság hazaszeretet nélkül olyan, mint az emberszeretet családszeretet nélkül.
Ezzel tökéletesen egyetérthetünk, de azért pillantsunk bele más szótárakba is. A Történeti–Etimológiai pl. azt írja, hogy magyar szövegben először Kazinczy használja a kozmopolita szót, 1789-ben, s később már indokoltnak tartja hozzátenni: „a patriotizmus nem ellenkezik a Cosmopolitizmussal”… A TESz a kozmopolitát így határozza meg: világpolgár, Weltbürger. Csakhogy – hoppá! mi lehet itt? – „világpolgár” szócikk e szótárban nincs! Nincs, mert a nyelvészet lassan fejlődő, szuszmogó tudomány, és 1970-ben még két évtized sem telt el Sztálin halála óta. És – a sztálinista Idegen szavak szótárában (Szikra, 1952) a kozmopolitáról ez áll: „olyan ember, akiből hiányzik a hazaszeretet érzése, elszakadt hazája érdekeitől, idegen saját népével szemben és lekicsinyli kultúráját”… A kozmopolitizmusról egész hosszú litánia, többek közt: „Az amerikai soviniszta imperialisták a többi népeknek ajánlják a K-t, mert az mint bódító méreg, aláássa a népi erőket…” stb. Majd máshol ezt közli: „az internacionalizmus kibékíthetetlen ellentétben áll a kozmopolitizmussal”.
Nos hát, mindezt meg is tapasztaltuk! Volt egy tanárom, aki gyakran hajtogatta: Tudjátok, a származás csak a középszer vesszőparipája! Legfelül, nemcsak a gazdagoknál, hanem a szellemi felső tízezernél, nem számít. Legalól, a csőcselék krémjénél, az alsó tízezernél sem tarják nyilván.
Ennek ellenére, noha származásilag mindhárom felsorolt réteghez odasorolhatónak érzem magam, vallom „a származásomat” is, de legalább annyira imádom a szellemi világpolgárságot is, mintha csak „mérsékelt magyar nacionalistának tartanak”. Az előbbi vallomáshoz: a Hunyadiak eredetét piszkálóktól Bajcsy-Zsilinszkyvel kérdem: Mikor győzik már meg a franciákat arról, hogy Napoleón nem is volt francia? Az utóbbihoz: Beethoven inkább volt német, olasz, francia, angol, magyar és portugál, mint osztrák. Hitler viszont vérbeli osztrák volt, ha egyáltalán létezik ilyesmi…
