FABULA RASAR*
A láma és a juh
Egy balga birka
folyton folyvást
csak bégetett:
„Reggeltől estig
robotolok,
küzsdök értetek,
a leghasznosabb
e nagy világon
én vagyok,
általam szerzik
a csobányok
a bő vagyont.
A tejem édes,
gyapjam selymes,
irhám csuda,
ódát zengedez
bőrömről majd
a víg duda!"
Így dicsekedett,
ment a csacsi mögött
bután,
kérődzött rössel
a vezér kolomp
bűbúján.
„Mindez így igaz
– szólott a láma,
ki unta
már a bégetést –,
téged visszhangoz
a lunka,
méssz a csürhe közt,
ha kell
a szakadékba is,
terelnek kopók,
szamár vezet,
bunkó tanít,
így hasznos,
a zabálás
legfőbb gondod,
még köpni sem tudsz,
bőrödből vágnak
majd bocskort...
Majd ha egyedül
maradsz,
ha bekerítenek,
csak a kés előtt
emeled föl
a fejedet!"
*Rasar spanyolul azt jelenti, hogy súrol könnyedén
FABULA BATARIA*
Egyszer egy varangyos béka
felmászott az árbocfára,
hitte: ott lel a babérra
s onnan a jövőt meglátja,
mert bűzlött lent s amint monda:
a pocsétát elkúrtuk nagyon,
hát széttekintek a rónán,
van-e még valahol vagyon!
Nézett előre, meg hátra,
jobb felé is, bal felé is,
miközben a sok hitványa
gyúródott utána égig,
a kétéltűség így jutott
a polcra. Hanem láss csodát!
A távlat tündértót gyújtott,
nem pedig lenti pocsolyát!
Előre ! – ott van Kánaán –,
kiáltott fel a fő varangy,
ott érik ananász, banán,
nem tál lencse, mint alant.
És felindult a békahad,
egymást tiporva mentenek,
keresték azt a dús tavat,
mit kikeletnek hitének.
Meneteltek hősiesen,
tikkasztón égett fönt a Nap,
fordultak volna szívesen
vissza, hiszen a sivatag
már a lábuk alatt porzott,
tó sem volt, víz sem... Itt rohadunk,
nem adnak itt tündércsókot –
mondták –, hát ássuk be magunk,
hátha a tündéri tavunk
az alfelünk alatt vagyon
s ha nincs se baj! Megmaradunk,
bár nem lesz ebből nagy haszon.
Való: Tahitit látának
ők! Tanulságom sincs nagyon,
tán csak annyi, hogy békáknak
a szeme hátukon vagyon.
Bogotá, 1792
*Baratariának nevezték azt a helyet, amelynek Sancho Panza rövid ideig kormányzója volt. A farok nélküli kétéltűeket, mint amilyenek a békák is, tudományosan Batracian-oknak nevezik. E két szóból alkottam meg Batariát fabulám kedvéért. Akinek füle van, érti, akinek pedig nincs, annak hiába magyaráznám.
A béka meg a bagoly
Nappal van, fényes,
fele sem tréfa,
öreg fa alatt
vartyog egy béka.
Azzal dicsekszik
a bugyuta léha,
olyan szöme van,
fellát az égba:
„Ennél szöbbet
senki sem kíván,
elbűvöl mindent
a perspektívám!"
„– Mit ér a szárnyad,
két ökör szemed
– szólt a bagolyhoz,
brékelt, hencegett –,
ha csak lefele
nézel, te tollas,
ária helyett
huhogást bomlassz,
nem látsz csillagot,
tűnd éri kéket,
virágot lepkét,
megannyi szépet..."
„Várd ki az éjjelt
– szólott az uhu –,
bányasötétben,
akkor karattyolj,
mikor rád lobbanok,
akkor szólj vissza:
milyen is az a
hős perspektíva !
Rögtön kiköplek
rusnya cafrangot:
nem eszem jeget,
pláne varangyot."
A lepke és a sólyom
„Röptöm is táncosabb,
szebb vagyok, díszesebb nálad”
– mondta volt egy lepke
a leszallott sólyommadárnak.
„Virágról virágra
szállók, melléd az ágra,
hisz testvérek vagyunk,
esküszünk a szabadságra !"
A sólyom hallgatott.
Tudta: hernyóból lett a csacska
s szar lesz belőle.
Villant, hirtelen bekapta.
A patkányok és a zongora
Csatornák mélyén,
pincék szögletében,
patkányok népe
múlatott a mélyben.
Mocsokból, szennyből,
pince gyümölcsből
– bőven valának –
álló napig dőzsölt
a dicső banda,
nagy hordók legalján
seprő is maradt,
részegült sok patkány,
csupán vezérük
bírta, áskált tovább,
felfelé, padlón,
gerendán, falon át...
Így történt aztán
sötétlő éjszakán:
egy zongorában
ébredt a főpatkány.
Meztelen farka
meg alig mozdula:
hirtelen pendült
a zongora húrja !
Ugrott is legott,
lőn nagy riadalom,
ősi patkánytól
zengett a bimbalom.
Ám meghallották
a pengést odalent,
felcsődült csőstől
a patkánysereglet!
„Ó, mi gyönyörű
patkány szimfónia ! – nyalta
a seggit
minden atyafia.
„Te vagy a zseni,
a legnagyobb művész,
concerto grossód
lobog, mint a tűzvész!”
Ez kellett neki:
dicshimnusz, glória,
sikerült száz húrt is
szétszaggatnia.
Észre sem vették
a nagy vigalomba
roskad a ház is,
nemcsak a zongora.
