Kuncz Aladár sorsa példázatosnak tetszik. Élete és egyénisége jellegzetes emberi dráma színtere, azt mutatja, miként alakul át egy értelmiségi humanista gondolkodása és világnézete a ránehezedő történelem nyomása alatt, miként váltja fel az élet élvezetét elkötelezett szolgálatra, miként szegődik a szépség és az öröm mellől a közösségi felelősség és munka eszményeihez. Az ifjúság még az eszmélkedés néhány felhőtlen évtizede volt. Kuncz Aladár Aradon született 1885. december 31-én, Kolozsváron töltötte gyermekkorát, az ottani piarista gimnáziumban tanult. Kora ifjúságától fogva a francia irodalomban keresett eszményeket: a romantikusoktól leste el az egyéniség alakításának igényét, a századvég racionalistáitól a józanség igézetét. Édesapja, Kuncz Elek, a kolozsvári tankerületi főigazgató, korán kezébe adta a klasszikusokat, gyermekkori barátjával, Laczkó Gézával versengve vetette magát a könyvek után. Az olvasás életformává vált gyakorlata, az írás vágya vezette az Eötvös Kollégium diákszobáiba. A Kollégium ezekben az években (1903−1907) vált azzá a pedagógiai műhellyé, amely évtizedeken át írók, tudósok nemzedékeit nevelte fel. A párizsi École Normale Supérieure példájára alakult, éppúgy a szellemi elit iskolájának készült, mint francia mintaképe.
Francia írók kedveltették meg vele az esszéirodalom látásmódját és módszerét. Ők és kedves tanára az egyetemen: Riedl Frigyes. A fiatal Kuncz az alkotók egyéniségének, a művek természetének vizsgálatát tanulta meg tőle: a lélektan és a műelemzés franciás igényeit, legfőként pedig az elemzés szubjektivizmusát. Kiváló tanárának hatását árulta el első nagyobb dolgozata: a Toldy Ferencről 1907-ben közreadott doktori értekezés. A konzervatív tudomány leíró, adatközlő módszerével szemben Kuncz az irodalomtörténeti esszé módszerével közelítette meg tárgyát. Következő nagyobb tanulmánya: a Thököly a francia irodalomban (1914) már történelmünk és a francia irodalom kapcsolatainak egy különös szakaszát tárta fel. Kunczot tanulmányíró igényessége, eszményeinek modernsége vezette a Nyugat írói közé. Bírálatai főként a konzervatív irodalomtörténet-írást vették célba. A modernebb, érzékenyebb és analitikusabb francia irodalomtudomány eszményein mérte le kortársainak száraz vagy fellengzős munkáit. Elveit megejtő őszinteséggel, indulatosan, gyakran az irónia eleganciájával képviselte.
Otthonra talált a Nyugat táborában, illetve a polgári radikálisok között. Ady Endre, Bölöni György, Laczkó Géza, Kaffka Margit és Szabó Dezső szellemi környezetéhez tartozott, kapcsolatba került Jászi Oszkárral, részt vett abban a küzdelemben, amely a polgári baloldal erőit egy radikális pártban kívánta összefogni. Egyik szervezője volt a budapesti tanárság mozgalmainak, vezető szerepet játszott a nagyobb kenyérért és több megbecsülésért indított, 1910–1911-es tanári küzdelemben. Kunczot racionalizmusa és morális érzékenysége kötötte a polgári radikálisokhoz, e kettős hajlam lázította a közéletben tapasztalt visszásságok ellen.
Párizs lelkesült rajongói közé tartozott: a nyugatosokhoz hasonlóan ő is a felszabadulás örömét élte át a Szajna-parti város szellemi izgalmaktól vibráló levegőjében. Impresszionista hajlandósága, inkább élmények, látványok felszívására, mint alkotásra való ifjúi egyénisége igazi otthont talált Párizs sűrűjében. Rengeteget olvasott, modern költőkkel ismerkedett, barátságokat kötött, a Bibliothèque Nationale olvasótermében üldögélt francia emlékírók előtt, több alkalommal Normandiába és Bretagne-ba utazott. Miként a Nyugat írói, ő is elragadtatással vette birtokába a francia kultúrát, vonzódott a párizsiak szabad életformájához. Az életművész eleganciájával és önfeledt gyönyörűségével merült el a francia életben, illúziókat keresett és illúziókat talált: egy nemzetek felett álló művelt és haladó európai közösség ábrándját, a világpolgár és a világfi álmait.
Ezeket az illúziókat sodorta el mindenestől az első világháború; az útkereső fiatalember élete addig nem ismert kegyetlen kezekbe került. Kunczot mint ellenséges állam polgárát a francia hatóságok internálótáborba küldték, emberi sorsa a későbbi borzalmak kísérteties előképe volt: marhavagonban szállították a fogságba, elsőnek egy garázs falai közé, majd egy várkolostorba, végül egy kiürített tengeri erőd kazamatáiba. Perigueux, Noirmoutier és Ile d'Yeu kegyetlenségében igen tarka emberi sokaság került össze, mindenféle nemzet és osztály fiai: írók, munkások, szökött légionisták, fegyencek. Belőlük kellett egyféle „fogolytársadalomnak” összeforrnia. A társadalomalakulás keserves útját járták meg: barátságok szövődtek, megszerveződött a foglyok élete, a szórakozás és a művelődés primitív formái is.
Kunczról most derült ki, hogy milyen erős egyéniség; a világfi ruhájában szívós és energikus férfi rejtezett. A fogságban is igen sokat olvasott, tanult, előadásokat tartott, színházat szervezett. A bebörtönöztetés természetesen szenvedéssel, csalódottsággal és megaláztatással járt együtt. Kunczot nem annyira a nélkülözés kínozta, nem a börtönök kényszerű fegyelme, az őrség túlkapásai, nem is a mostoha körülmények – bár ezek sem múltak el nyomtalanul. A legfőbb gyötrelem a magányosság és az ártatlanul elszenvedett büntetés, e keserves élmények ifjúságának legfőbb illúzióját foszlatták szét. A Franciaország iránt érzett gyanútlan és felhőtlen ragaszkodást. A fogság évei illúziókat téptek össze, Kuncz nemcsak a francia civilizációban csalódott, hanem ifjúságának nagy reményében: a humanista Európa ábrándjában is. Az élettől elzárva, levegőtlen börtönodúkba vetve fájdalmas vizsgálatot kellett tartania eszményei, vágyai felett.
A hazatérés után tanácstalanul nézett szét a megváltozott világban, zavartan kapkodott biztatás, reményt ígérő szavak után. „Az ötéves háború – jegyezte fel – oly mély szakadékot vert a háború előtti fejlődés és a háború utáni új élet közé, hogy a generáció, mely magát akkor joggal hihette a műveltség és a modern szellem leghivatottabb közvetítőjének a jövővel kapcsolatban, megrendülve és elkábultan áll ma eszmék és értékek borzasztó hullahegyén és hasztalan keresi cselekvési energiáját, amelynek lüktetését eszméi adták egykor.” Tájékozódására, szellemi átalakulására elsősorban Henri Bergson és Romain Rolland hatottak. Bergson legfontosabb művei megelőzték a háborút, nálunk mégis csak a húszas években váltak általánosan ismertekké. A háború és a fogság élményei aláásták Kuncz Aladár bizalmát korábbi racionalizmusa iránt, az élet értelmének igazolását már a „teremtő fejlődés” gondolatát hirdető francia gondolkodótól várta. Tanulmányaiban – Petőfiről, Madáchról, Adyról, Dosztojevszkijről – magáévá tette Bergson tanítását. Külön tanulmányt szentelt a bergsoni intuíciós tan alkotásértékű tanulságainak (Petőfi zsenije), máskor pedig egész karakterológiát épített az ösztön és az értelem bergsonista módon megfogalmazott kategóriáira (A mi Madáchunk). „Alkotó miszticizmust” kívánt: valami nagy lendületet és tisztító katarzist várt az irracionalizmus francia filozófusától.
Második mesterének Romain Rolland-t választotta: a cselekvő humanizmus apostolát. A háború utáni Franciaország nemcsak az irracionalizmus vigasztaló szavát kínálta a polgári értelmiség csalódottjainak, hanem a humanista elkötelezettséget is. E kettőnek nem kellett egymással megküzdenie. Kuncz sem érte be Bergson belső felszabadulást ígérő bölcseletével, ez ugyan megszabadította gyötrő kétségeitől, de nem adott számára hasznos cselekvési tervet. Ezért fordult nagyobb vonzalommal Romain Rolland eszméihez. A francia író kínálta számára az „erkölcsiség, a boldogság keresése, a szociális nehézségek megoldása” újfajta lehetőségét.
Kuncz Aladárt a szolgálat igénye emelte ki az irracionális filozófia álomvilágából, ez irányította figyelmét a közélethez és a történelemhez. Az elvesztett régi világ és a semmivé foszlott eszmények helyett új küzdőteret és új üdvösséget talált: a moralista biztonságával kívánt szembenézni korával, a társadalom és a lélek válságaival. Sorsát és eszményeit a humanista értelmiség háborút követő metamorfózisa alakította át. A fogság megpróbáltatásai, az emberiséggel közös tragikus élmények formálták benne a humanizmus korszerű igényét és morális magatartását. Új feladatra készült, új szolgálatra vágyott. Ez az igény – a Romain Rolland példáján kialakított életterv – vitte vissza 1923 tavaszán ifjúságának otthonába: Kolozsvárra. Hogy eszményeket mutasson fel, mértéket állítson, a szolgálat szellemében ajánlja fel képességeit és munkaerejét a születő erdélyi magyar irodalom számára.
A születő erdélyi magyar irodalom ekkoriban a szétszórtság rémével és az állandó intézmények fájdalmas hiányával küzdött. Kuncz tudta, hogy ez a küzdelem csak úgy lehet eredményes, ha a születő irodalom tartós szervezeti keretet kap, szövetségre lép a modern irodalom magyarországi törekvéseivel, és magába fogadja a kortársi világirodalom ösztönzéseit. Ezért vett részt a marosvécsi Helikon megalakításában, az Ellenzék irodalmi rovatának és az Erdélyi Helikonnak a szerkesztésében, ezért akart kapcsolatot létrehozni a születő erdélyi irodalom és a Nyugat között, ezért nevelte világirodalmi tájékozódásra az irodalmi életet. Több ember helyett is dolgozott: lapokat szerkesztett, írókat fedezett fel, előadó körutakon szerepelt, fölényesen gyakorolta az irodalmi diplomácia kényes művészetét. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a létrejövő erdélyi magyar irodalom, más kisebbségi kultúrákhoz hasonlóan, ne süppedjen bele a provincializmus mocsarába, hanem valóban a nemzeti irodalom és az európai kultúra minőségi követelményeinek tegyen eleget. Erdély az én hazám című vallomásos írásában olvassuk a következőket: „nem szabad mást, csak az irodalmi és művészi szempontokat tekintetbe venni (...), amikor az elárult, háborútól és forradalmaktól kisajátított szabad irodalmi szellem visszahódításáról van szó, alacsony szempont volna nézni irodalmi megítéléseknél, hogy ki milyen politikát vagy vallást követ, ki milyen világnézet szerint látja megoldhatóknak a szociális bajokat.”
A nemzeti megértést a kisebbségi magyarság történelmi küldetésének tudta, a nacionalizmusok tobzódása idején a transzszilvanista gondolat egyik meglapozójaként öntudatosan hirdette a kulturális együttműködés eszményét, és a kisebbségi irodalomnak ebben az együttműködésben kezdeményező szerepet szánt. Általánosságban is igen fontosnak tekintette azt, hogy a regionális irodalmak beépüljenek a nemzeti irodalom, mi több, az európai irodalom közösségébe és rendszerébe. Úgy gondolta, hogy a kisebbségi irodalmaknak és különösen az erdélyi magyar irodalomnak a sokoldalú kulturális együttműködés kialakításában, új szellemi és erkölcsi világrend szolgálatában kell küldetést vállalnia.
Az erdélyi magyar irodalmat történelmi műhelynek tekintette: műhelynek, amelynek a megértés és együttműködés lehetőségein kell munkálkodnia. Ez a meggyőződés hatotta át Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, Erdély az én hazám és Tíz év című tanulmányait, ez öltött alakot Felleg a város felett (1931) című regényében. Írókat istápolva és az erdélyi irodalomért dolgozva ért meg benne a végső elhatározás, hogy az alkotás szintjén vessen számot tragikus háborús élményeivel, és egy könyvben reprodukálja azt a drámát, amelyre Franciaország kegyelme és árulása, vonzereje és közönye kényszerítette.
Ez a könyv a fogság memoárja: a Fekete kolostor (1931). Kuncz benne végezte el az önvizsgálatot, a számvetést, helyezte mérlegre ifjúságának ábrándjait, benne vallott új eszméiről, benne értékelte újra mindazt a vonzalmat és csalódást, amely Franciaországhoz kötötte. Miként társai, ő is sokat szenvedett a francia politika áldozataként. Az internálás, a táborparancsnokok durva és kicsinyes bánásmódja, a nélkülözések, a „jeu de représaille” kegyetlenségei szétfoszlatták azokat a gyanútlan ábrándokat, amelyeknek tükrében korábban a francia társadalommal ismerkedett. Emlékirata mindezt gyötrelmes őszinteséggel tárta fel. Keserű vádakat hangoztatott: a francia vezetőket, a csalódások árán megismert francia militarizmust haraggal ítélte el, francia kultúrát és a francia népet mégsem gyűlölte meg. A Fekete kolostor lapjain gyakran emlékezett vissza azokra az egyszerű franciákra, akik mintegy a hivatalos embertelenség ellensúlyaként részvéttel fordultak a szenvedő foglyokhoz, elítélték a vérontást és az igazságtalan üldözést.
A franciabarát magyar értelmiség nagy drámáját bemutató könyv írója a francia mesterek tanítványának bizonyult. Mindenekelőtt abban, hogy franciás arányérzékkel egyenlítette ki az indulatok vagy az ábrázolásmódok egymást keresztező áramlásait. Ítélkezését emelkedett, etikus magatartása, ábrázolását mértéktartása fegyelmezte. Szenvedéseinek nem adott tragikus hangoltságot, mentes maradt a háborús regényekben oly gyakori önvetkőztető szenvedélytől. Elkerülte a riport, az áradozó líraiság, a pátosz és a könnyed cinizmus csapdáit. Nem hallgatott szenvedéseiről, őszintén tárta fel a fogság kegyetlen és emberroncsoló körülményeit, de nem tévedt a naturalizmus vagy a romantika pózaiba. Az emberek érdekelték, azokat a rejtett folyamatokat akarta felkutatni, amelyek a lélek mélyén, az emlékezetben vagy az ösztönökben zajlanak. A dokumentumok megszerkesztett elrendezése, az ítéletalkotás humanizmusa, a lélektan józan elemzései – a beszámoló valamennyi tulajdonsága arányosságról és egyensúlyról árulkodik.
Vannak a francia irodalomnak tárgyiasabb hatásai is. A Fekete kolostor emlékirat, azt a magyar és közelebbről erdélyi emlékíró-hagyományt képviseli, aminek Bethlen Miklós, Kemény János, Árva Bethlen Kata a klasszikusai. Ugyanakkor a francia memoárirodalom hatására is ráismerhetünk. A magyar emlékiratok anekdotikusak, prózánk egyik legfőbb hagyománya ez, az emlékezésekben is hat és működik. A francia memoár másfajta epikai módszer szerint készül: portréi analitikusabbak, több bennük a gondolati elem. Kuncz nagyszerűen ismerte e francia műfaj teljesítményeit. Olvasásuk iskolázta azt a megfigyelő és elemző hajlamot, amellyel a Fekete kolostor annyi feledhetetlen arcképét rajzolta meg.
Más francia hatásokat is megemlíthetünk: Stendhalét, akitől az apró részletek célszerű epikai felhasználását tanulta el, Bergsonét, akitől a lélektani regény műfajának megújításához kapott indításokat, és Romain Rollandét, aki a humánus eszmények újrafogalmazásának szándékára ösztönözte. A Fekete kolostorban még egyszer felmutatta azt az erkölcsöt és azokat az igazságokat, amelyeket ifjúkorában érvényeseknek ismert, és amelyek a történelmi megpróbáltatások tüzében kapták végső szilárdságukat. A megértés, a türelem, a részvét, a cselekvő emberség parancsait rögzítette. A fogság könyvét végsőkig meggyötört ember írta: a kiállott szenvedést nem törülhették el a múló évek, és a halál túlságosan is közeledett. A Fekete kolostor utolsó fejezetein dolgozva Kuncz Aladárt halálos betegség kínozta, szinte jelképes is lehet, amit feljegyeztek róla: ahogy leírta az utolsó szót, kórházba került, ahonnan már nem szabadult: Budapesten hunyt el 1931. június 23-án. Az erdélyi magyar irodalom egyik áldozatos mesterét és példaképét ismerte fel benne, aki mindig a közösségi felelősségtudat erkölcsét és a művészet felszabadító erejét mutatta fel követendő példaként. Munkásságát és az irodalomban vállalt szerepét Áprily Lajos búcsúztató szavai jellemezték igazán hitelesen: „a tudástól és megérzéstől, hogy az ő nyugati csúcsokon élesedett szeme néz (...), európaibbá hangolódott a gondolat s olykor világhorizonttá tágult az erdélyiség”.
