Bosszút esküdött, mely nem tudja, mikor és miért fogant meg benne. Nem volt türelme kivárni a kibékülés és a megbocsátás percét. Bár Szent Gregorius Nazianzenus szerint az írás Istent tűznek nevezi –, de ez a tűz nem az Isten volt, és minden megjelent benne, de a Szentlélek még véletlenül sem tartozott ezek közé. De ő bizony tüzet jött bocsátani, ha nem is az egész földre, de legalábbis annak egy kis szegletére. Elszánt volt ugyan, de gyáva is. Szörnyé lett, hóhérrá. Maga lett a pusztulás és a pusztítás. A csontig-égető rém, hajában a sós széllel.
Hörgő kéjt érzett minden csontjában és porcikájában, meg-megremegve a lábától a feje búbjáig. Átszellemülten, boldogan bámulta az ég alját, mit a lángvihar fog veresre festeni, és majd beborítja őt is. A szennyet, a piszkot tudta, hogy az életben le nem mossa magáról, hogy ki nem vakarja magát a koromból és az üszkös feketeségből, habár egy riadt ember benyomását keltette, aki minden ízében reszket, de szívdobogva nézte művét, ami maga volt a visszafordíthatatlan pusztulás.
Nem kiáltott segítségért megbánva tettét, nem akarta másnak is a tudtára adni hogy „Tűz van”, de amúgy sem sietett senki a segítségére, sodrott kötéllel, szivattyúval, csáklyával, ahogy balta sem derengett a fáklyafényes zűrzavarban. Hiszen egyedül volt.
Égő szemével a lángba hatolt, és szíve csak az utálattal dobbant össze, a reszkető és kéjes borzalomban. Melyben egy pillanatra, mintha egy női alakot látott volna, ki tördeli csak egyre hófehér kezét, és rémülő kiáltásra nyitja száját, de nem képes már érthető szavakat formálni. Aztán eltűnt, hogy a Tűzgyújtó újra magára maradjon.
Őrült zsivajjal nem nyargalt a segítségére tűzkocsi a vágtató fogattal, ahogy dagadt nyakakkal sem fújtattak kimerülten a lovak, ahogy megfeszült inakkal sem mászott senki létrára, és kürthang sem járta be a tájat.
*
Eszébe ötlött egy régi olvasmányélménye egy buzgó fiatalemberről, akit az egyik európai ország hegyvidéki városkájának tűzoltói fogadtak soraik közé, és aki csakhamar kivételes tehetségéről és a korát meghazudtoló rátermettségről tett tanúságot. A sokat látott és tapasztalt elöljárói is csak csodálni tudták szorgalmát, pontosságát, fáradhatatlanságát a szolgálat ellátásában és teljesítésében. A fiatalember csaknem pihenés nélkül kívánt ügyeletben lenni, és minduntalan a türelmetlenség lett rajta úrrá, örökösen azt lesve és várva, nem szólal-e meg a riasztó harang.
A fiatalember maga is csupa tűz volt, csupa lelkes lángolás, ha tettekre került a sor. Mindig az elsők között rohant a füstgomolyba, vezette a csövet, csákányozta a parázsló gerendákat, és mentette a fuldokló kárvallottakat. Képtelenség volt addig előparancsolni onnan, amíg az utolsó deszkák is el nem szenesedtek. Ilyenkor csak állt, és bámulta a tűz pusztítását; mintha szomorúság vett volna rajta erőt. Társai arra gyanakodtak, hogy a munkába fáradt bele, de a parancsnok sejtette, mi lehet a valódi ok: sajnálja, hogy véget ért a hősi küzdelem. Hiszen olyanok voltak ők mind, mint a színészek, akik ugyan kimerülnek az előadás alatt, de ha legördült a függöny, képtelenek mit kezdeni a hirtelen rájuk zuhant csöndben.
A környéken a tűzesetek nem mentek ritkaságszámba, főleg a nyári időszakban, mikor hol egy boglya kapott lángra, hol az árokpart száraz füvére dobott cigarettacsikk okozott futótüzet, hol egy szikrát szóró villanyvezetéktől lett a földdel egyenlő egy tanya, vagy az unatkozó iskolás gyerekek játszadoztak az otthonról elcsent gyufával, és óvatlanságukban lángra lobbantották az erdő szélét. De azért annyi mégsem volt, mint attól a naptól kezdve, mikor a fiatalember belépett a tűzoltóság szent kötelékébe, a hősök tisztes testületébe.
Hogy, hogy nem, a riasztások mind sűrűbbek lettek; amit a fiatalember tulajdonképpen egy cseppet sem bánt, hiszen az ember azért tűzoltó, hogy oltsa a tüzet, ahogy az orvos is azért orvos, hogy életeket mentsem meg. Nem törődött egy percig sem azzal a veszéllyel, hogy bizony csúnyán megpörkölődhet, inkább halált megvető bátorsággal rohant a tomboló vörös kakas fészke felé.
Azokban az időkben az erdőtüzek harapóztak el leginkább. A hegyvidéken gyönyörűséges fenyvesek zöldelltek, az ember beleszédült ebbe a dús illatba, ha arra járt. És ezekben a pompás erdőkben mind gyakrabban ütötte fel fejét a tűzvész. Az addig csendes kisvároskában szinte heti rendszerességgel hallhatták az ottélők, a fenyvesek felé száguldó piros kocsik fülsüketítő szirénázását; és a másnapi újságokban ismét ezekről a megmagyarázhatatlanul gyakori szörnyűségekről olvashattak.
A városka főterén mind gyakrabban hangzott el a kérdés: Vajon nem egy piromániás gyújtogatóval állunk szemben? Az asszonyok a gyermekeiket mindegyre csak arra figyelmeztették, hogy még véletlenül se tévedjenek az erdei ösvények közelébe, hogy még véletlenül se jusson az eszükbe, hogy iskola után elcsavarogjanak, mert csúnya vége is lehet a kíváncsiságuknak. Szerencsére a szerencsétlenségek nem követeltek emberáldozatot, a város lakói megsokallták ezeket a pusztításokat, amelyek tetemes kárt okoztak, és az országos tévéállomás autói is napi vendégek lettek náluk. Csakis gyújtogatóról lehet szó, bizonygatták egymásnak, hiszen nem is lehet más magyarázat. Hogyan is eshetne meg ennyi véletlen?
De hiába állítottak őröket a hegyoldalba, az erdei utakra és a magaslesekre, senkit nem sikerült nyakon csípni és felelősségre vonni. Még a tűzoltóparancsnok is csak törte a fejét, hogy amióta felesküdött (és az bizony nem tegnap volt), még ennyi esetet nem látott. Ráadásul bosszantotta, hogy az örökös riadóztatás miatt, még a jól megérdemelt szabadságát sem veheti ki, pedig olyan rég látta a fiát, és az unokáit, akik majd megvesztek a rémtörténeteiért, de néha már attól is összerándult a gyomra, ha meghallotta azt a szót, hogy tűz. Nem vehetett ki a szabadságot, pedig a családja minduntalan rágta a fülét, hogy itt lenne már az ideje, egy jó kis vakációnak.
Mikor a fiatalember fülébe jutott a felettese gondja és baja, elébe állt, és kérte, hogy adja át neki a laktanya felügyeletét, persze csak akkor, ha megbízik benne, és nyugodt szívvel utazzon el a kedves családjával kikapcsolódni. Megígérte, hogy ő bizony éjjel és nappal szolgálatban lesz, s mindent elintéz helyette, mindenre gondja lesz.
A parancsnokot meghatották az önzetlenségről tanúskodó szavak; és mivel valóban megbízott a fiatalemberben, aki buzgalmában rekordidő alatt letette a vizsgákat, beleértve a legfelsőbbeket is.
Amikor aztán eljött a helyettesítés ideje, lett munkája dögivel. Már nemcsak hetente, de napi rendszerességgel jeleztek erdőtüzeket. Mindenki rémülten látta a fenyves fogyatkozását, még szerencse a szerencsétlenségben, hogy a fiatalember vezetésével a tűzoltók mindig nagyon hamar kivonultak a helyszínre, és sikeresen vették fel a harcot a lángokkal.
De a város gyanúja nem akart kihunyni. S mikor naponta már a két tűz sem volt meglepetés, elkezdtek mindenkit figyelni. Ekkor suttogta el a kisváros hobója, hogy ő bizony látott nem is egyszer egy fiatalembert az erdő felé osonni, majd mire onnan visszatért, már lángoltak a fák.
A fiatalembert, akiről persze kiderült, hogy az ideiglenes parancsnok volt az, sarokba szorították, és ő nem tehetett mást, mint töredelmesen bevallotta, hogy ő az égre és földre keresett gyújtogató. Elmondta, hogy imádja a tüzet, és bár tudja, hogy káros, ezért is jelentkezett a testületbe, mert a fellobbanó tüzeket bizony meg kell fékezni, el kell oltani. Leginkább az erdőtüzekről mesélt ódákat, amelyek mind közül a legjobban gyönyörködtették, hiszen az égig csapó lángnyelvek látványához semmi sem fogható és hasonlítható, másrészt az erdő oltása igényli a legnagyobb szakértelmet és hozzáértést. Gyújtogatni és oltani – mondta – kell ennél szebb?...
*
És ő meg tudta érteni a fiatalembert, azonosulni tudott vele, és mind többször jutott az eszébe vagy került a kezébe ez az olvasmány, egyre jobban szerette és sajnálta a fiút, akinek nem volt a világon senkije, csak a tűz.
Miközben újra és újra a fiatalemberre és az ő szenvedélyére, bűnére, csodálatára gondolt, az utálat kezdte rázni, mint a nyavalyatörés, de elszántnak mutatkozott a dögletes sötétben, mint akit nem érdekel sem a veszély, sem a kétség. Izzadt homlokán a ráncok babérjaival, lelki szemei előtt látta, ahogy undorodva bámul ellensége koporsójába. Csak a bosszú ragyogta át, mint tavaszi röntgen a fák koronáját. Láthatatlan bombáktól kigyulladt a test. Kezében mintha a penészes múltat szorongatta volna, fájdalommal, mely nem tud mivé átlényegülni, mely csak önmaga. Nem szólt. Helyette a láng beszélt.
A füst és a korom fekete ajkai kitárultak, mint az ablakok. És ő torkában érezte a szavak görcseit, testén a láng heves fogait. Nem állt ellen, nem mutatott ellenállást, csak bukfencezett a szennyes áradat sodrában.
Semmi nem függött össze semmivel.
A pokolra kívánta a roskadt ágyat és a kopott faliszőnyegeket, miközben fuldoklott az iszonyatban, az embertelen nyomorában. Esetlenül állt a durva bakancsában, mint akit nem változtat meg, mint akit nem old meg semmi. Fekete volt belül, mint a megégett gyümölcs. És a lángnyelvek csak tekeregtek, mint a kígyók.
Nyirkos rémület lett rajta úrrá. Szavai csikorogtak ajkain. Ő volt, aki tüzet ültetett, mely kivirágzott. Kiben gyógyíthatatlanná terebélyesedett a gyűlölet fája.
*
Évek teltek el, de nap mint nap fuldokolva riadt rémes álmaiból, roskadt ágyán, a kopott faliszőnyegek társaságában. Hűlt ágyában a tűzről és a lidércről álmodott, és nap mint nap az üres kezeit nézte, üres szemekkel. És a fiatalemberre gondolt, akit a bíróság persze elítélt. Amikor azonban letöltötte a büntetését, csakhamar politikai pályán találták. És egy újságíró kérdésére, hogy mi késztette erre a hivatásra, azt mondta: – Gyújtogatni és oltani.
