Életre éhesen gömbölyödnek a felhők a rózsaillatú tér felett. Kába párafoltok készülődnek visszatérni az égbe. Lomha mozgásúak a buszok.
Szindbád villamoscsikorgásra ébred. Még bolyong elméjében a tegnapi virágízű mulatság. Egy lassan kanyarodó jármű lámpája világítja be szobáját.
Öltözködés közben régi kedvesére gondol.
Legyalogol a harmadik emeletről. Ahogy kilép a kapun, egy kenyérszállító kocsi benzinszaga csapja meg az orrát. Égett cipó illata – gondolja. Nagy léptekkel indul tovább.
Végét járja az ősz. Fagyosak a hajnalok. Ködben úsznak a szemközti házak. Szindbád zenét hallgat mp3-as lejátszóján. – Ó, igen… Akkor még volt romantika. A technozene sajnos lassan kihal.
Feltekint a vöröslő égre, villamosra száll. Könnyes szemmel ismét a régmúltra gondol. – Tisztaság – tűnődik. – Nem komplikáltak túl semmit. Szép és egyszerű szavakat használtak, mint: király, ütős, gáz, vaze, vágod… Beleborzong. Tudja, hogy ezek az élet-ízű szavacskák már kihaltak. A piros sisakos jegyellenőr hölgy hangja téríti magához.
– Az utazási okmányát, avagy a pótdíjat kérem!
– Kis gerlicém, tessék parancsolni! Amúgy munka után dugunk egyet?
– Jaj, nagyon figyelmes, köszönöm a törődését, de nem tehetem.
– Ha nem tüzeltem fel, kérem, vonszolja arrébb magát, le kell szállnom.
Szindbád sálát hátracsapva lép le a járdára. Munkahelye még ötpercnyi járás. A biztonsági ember, mint egy óriásfenyő, lomhán Szindbádhoz fordul:
– Tisztelt uram, meg ne sértsem… igaz, hogy itt már az összes nőszemélyt meghágta?
– Majdnem. Azt a néhányat, a vezér körül, még nem mertem megkörnyékezni.
Szindbád bánatosan lép a liftbe. A bágyadt fényű lámpa régi nyarát idézi elő. A Balaton-parton ücsörgött, semmire sem gondolt, csak a sima víztükröt csodálta naplementekor. Festőpalettával, ecsetekkel közelített felé egy lengyel kurtizán, minden áron le akarta festeni meztelenül. Szindbád földre dobta ruháit, hogy lefessék. Ez a kárhozófélben lévő művészlélek volt életében az egyetlen, akit nem kapott meg.
Alighogy belép az irodába, Túrneú, a titkárnő kávéval fogadja. Szindbád nem főnök, csupán nagyon tud szeretni, és Túrneú egy roppant hálás vidéki lány.
Délután van. Az irodatársak lemennek ebédelni. Csak ő és Túrneú marad. Az alagsori étteremben éhes embertömeg. Az irodákban csupán néhány otthonról kosztoló, antinikotinista, túlbuzgó. És bent náluk, a fotelban Szindbád csücsül mezítelen alsóval, ölében Túrneú lejt vad csípőtáncot.
Hazafelé alig tapasztal életet a természetben, csak mélysóhajú fények keltegetik egyre elő a telet. Néha két kopár fa között hirtelen elröppen egy-egy kistestű madár. Szindbád a nyugalomtól átszellemülve lép be a fényképészhez.
– Tiszteletem! Készen vannak a képek?
– Uram, igazság szerint csak holnap kellene jönnie.
– Megfejellek, hogy beszakad a tarkód! Holnap itt lesz, vagy együtt ássuk a sírgödrödet!
Nagyon szerette volna azokat a képeket, ahol régi barátját búcsúztatják szeretteikkel, hisz újra visszatért hosszú évekre Amerikába. Van még a tekercsen néhány pikáns kép is, amit róla készített barátja. A legénybúcsúztató alkalmából Szindbád az összes kirendelt kéjnővel szeretkezett mohón.
Hősünk még betér a lombos tölgyfa alatt húzódó Shop Citybe. Otthon a maszturbálás okozza számára a legnagyobb örömöt. Még akkor is, ha aznap özvegyet, lányt, titkárnőt megkapott. Önkielégít böjtkor, májusban, ha álmos, vagy épp a fürdőkádban. Néha a lépcsőházban is, amikor eltipeg mellette a felette lakó, büszke, szépséges dáma – Szindbád olyankor nem bírja konzerválni a friss élményt.
Óra nélkül él. A csökkenő vagy sűrűsödő forgalomból, az átszűrődő szomszédos hangokból tudja az időt. Ébred, amikor a közeli remízből kinyikorog az első villamos.
Egyik éjszaka nem tud aludni. Egy korábbi elmélete izgatja, miszerint jómaga is épp olyan, mint a többi halandó. A természetből jöttünk. Városok, irodák, repülőterek, spermabankok mind mesterséges alkotások. Vissza kell térni az anyaföld közelébe.
Hajnali kettőkor útnak ered. A város tele van éjszakai járatokkal. Másfél óra buszozás, és jó harminc perc gyaloglás után ott ül, ahol már annyiszor, képzeletben: az idilli, elhagyatott tóparton. Szörnyen fázik. Még legalább két óra, amíg kiviláglik. Ebben a késő őszben aligha lesz tiszta az ég. Fekvőtámaszok, felülések, bőrének intenzív dörzsölése segíti elviselni a hideget. Már látja a néhány méterre elterülő víztükröt, hamarosan a vízen úszó vékonyka jéglemezeket is. Beljebb csónakalakzatot formál a köd. Valahol mögötte a Napvadászok Dombja. Ha ez volna a tenger, délre szökhetne.
Munkába kellene menni. Sokat fog késni. Képtelen felállni. Kihaltabb a táj, mint éjszaka. A távolban se látni senkit. Még egyszer megpróbál szabadulni, de mozdulni sem bír. Elnehezednek a végtagjai, mindene forró. Némi merengés után rájön, hogy beleolvadt a festői szépségű tájba.
