"Egyik zsandár azt mondja a másiknak..."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 11. (505.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Óda az „Olyankor”-hoz
Demeter Zsuzsa
„Nem vagyok irodalmi író” - Beszélgetés Vida Gáborral
Szőcs István
JEGYZET - Világpolgár: is-is vagy se-se?
Ferenczes István
Esteban Zazpi de Vascos verseiből
Pomogáts Béla
Kuncz Aladár (1886–1931)
Ármos Lóránd
Csak te én
Egy napig
Népnevelő
Fehér, benn
Reggelimhez
Álmomban Isten
Hajnali
Móritz Mátyás
A vörös kakas fészke
Hajós János
Homoksivatag, avagy a karaván naplóját lapozza a szél
Borgesi sivatag
Merényi Krisztián
Szindbád a huszonegyedik században
Razzia
Végveszély
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkban)
Mike Ágnes
Kövekben az idő
Bakk Ágnes
Hogyan spóroljunk a képekkel
Gömöri György
Dsida versfordításairól
Terényi Ede
ZE­NE – A CSENDEN TÚL - Eine kleine NICHTmusik
Hírek
 
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkban)
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 11. (505.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Odaintettem a pincérlányt, folytatja Szabó, és fizettem. – „Ússzunk egyet, aztán keressünk egy jobb helyet!” – indítványozza Anna, és bemegy a vízbe. Lemossa magát, s azonnal úszni kezd. Gyorsan követem, egymás mellett tempózunk, ujjaink néha összeérnek, ilyenkor úgy érzem, mintha áram rázna meg, leállok, átölelem, s magamhoz szorítva megcsókolom nedvesen szétnyíló száját, de hiába tempózok elkeseredetten, képtelen vagyok felszínen tartani kettőnket, megbízhatóan süllyedünk, de nem engedjük el egymást, nevetve-prüszkölve bukunk fel ismét, úgy süt a nap, mintha kárpótolni akarna az elkövetkező hideg napokért. „Te már úgyszólván mindent tudsz rólam – kezdem a pokrócon elnyúlva. Egy védettebb, néptelen szakaszon húzódunk be a bokrok közé, hogy Anna meztelenül napozhasson. – Én pedig csak annyit tudok rólad, hogy biológia szakos tanárnő vagy.” „Hazudtam – nevet hason fekve a nő. Teste egyenletesen barna, tehát eddig is a nudizmust részesítette előnyben. – Nem is vagyok biológiatanárnő.” „És németül se tanulsz?” „Nem, mert már tudok. És angolul is. Most az olaszt gyakorlom. A helyzet az – pislant rám –, hogy történelem szakos tanárnő vagyok, csak nem szívesen beszélek erről, undorodom egykor kedves tárgyamtól, a sok hazugság miatt. Te tudod, mi van a legújabb tankönyvekben is? Mert arra biztosan emlékszel még, hogy mi volt a régiekben?!” „Csupa hazugság – legyintek undorodva. – Csupa métely... De ha nem tanítasz, mégis miből élsz?” „Már mondottam, hogy idegenvezető vagyok. És bedolgozok egy fordítói irodába is.” „És tényleg az utcán is dolgozol, ahogyan az elején adtad be nekem?” „Mit kérdezel?” „Kijársz az utcára?” „Miért? Te nem?!” „Érted mire célzok? Pénzért árulod a testedet?!” „Nem – mosolyog rám a lány, s a nap megcsillant vakítóan fehér, ragadozókéra emlékeztető fogsorán. – És kurva sem vagyok, legalábbis olyan értelemben nem, hogy pénzt kérnék a szolgáltatásomért. Tapasztalhattad, vagy nem?!” „De hát te mondottad. – érzem, hogy villámgyorsan nevetségessé válok, s zavartan teszem hozzá. – Azt is közölted, ötszázezer a tarifád, amit egy ilyen bomba nőnél nevetségesen, arcpirítóan kevésnek tartok.” „Elfogadtam?” „Nem.” „Na, látod – kacsint rám a drága nő. – Viszont figyelmeztetlek, hogy szeretek hazudni, ne vegyél komolyan!” – és nevetve utasít, hogy szatyrából vegyem ki a napozótejet és kenjem be, majd ő is viszonozza a szívességet, túl forrón süt a nap, fél, hogy leég. Kiveszem a flakont, Anna fölé térdelek és nagy adag fehér folyadékot spriccelve a hátára, masszírozni kezdem, először, gyönyörű sörényét elsimítva, a nyakát, majd a hátát, a combjait, s végül a fenekét. „Rutinosan csinálod, mint egy maszszőr – kuncog Anna, közölve, mint az éjjel is, hogy csiklandós. – Sokat gyakoroltad?” „Ahhoz képest nem, de most megkérlek, hogy fordulj meg!” A lábfejénél kezdem, a lábszár, a combok következnek, a has, a nyak, a mellek, a borotvált ágyékot, a combhajlatot hagyom utoljára. „De hiszen – nyitja ki szemét álmélkodva a nő – te meg is kívántál engem?” „Nem vagyok buzi, s fából sem vagyok.” „De mi lesz, ha jön valaki?” „Majd elmegy” – legyintek, és elveszünk egymásban megint. Egy idő után motoszkálásra leszek figyelmes, idegesen feszülök meg, de aztán észreveszem, hogy csak egy kóbor fekete kutya motoszkál a sűrűben: „Most már sejted, miért szólítottalak le – kérdezi Anna, s beken napozó-krémmel. – Te voltál az első férfi, akit leszólítottam, s azóta is egyfolytában hazudok, megjátszom magam, hogy felvágjak, vagy magam sem tudom miért. Én különben egy szimpla vidéki lány vagyok, de beléd szerettem, azt hiszem…” Ez azért nyilvánvalóan túlzás, gondolom tétován, miközben a lány, könnyű kezével simogatja a testem, elkenve a krémet. De nem mondom ki hangosan, azért ez túl korai lenne, nem akarom fölfedni kártyáimat, ha véletlenül csak bizarr gyanakvás, egy életre megbánthatom az ártatlan nőt. „Már régóta figyellek – suttogja Anna –, olyan elveszettnek tűntél, olyan magányosnak, olyan árvának.” „Ez csak a látszat” – tápászkodok fel és bemegyek a bokrok közé, de a fekete kutya már nincsen sehol. „Mit keresel?” „A kéjlesőt” – jövök nevetve vissza. Anna félreérti, elpirulva, ijedten kérdezi: – „Járt itt valaki, meglestek minket?”. „Csak egy fekete eb, amelynek meg volt a másik fele is, nem, mint a Karinthyénak!...” – ülök vissza melléje, aztán elnyúlunk a napon. „Kéne úszni – indítványozza Anna –, mielőtt megsülünk.” – És meztelenül indul a tó felé. „Legalább a tangádat vedd fel – kérem ásítva. – Jöhet valaki.” „Legyen vasárnapja” – rohan be a nő a vízbe. Tétovázás nélkül követem. Ezúttal hosszan úszunk, mellen is, háton is, aztán egymás mellett ringatózva nézzük a kökénykék eget. – „Kivel élsz?” – kérdezem, mire Anna közli, hogy a bácsikájával, aki hetvenhét esztendős, Parkinson-kóros és éjjel-nappal az atkák ellen harcol, fáradhatatlanul, mint egy keresztes vitéz. „Hogy mik ellen?” – fordulok feléje döbbenten. „A porpamacsok ellen – nevet a nő. – Atkáit természetesen élőlényeknek hiszi, és a fiatalabbakkal – közlése szerint csak-csak elbánik, tapasztalatlanabbak, egyes sorban vonulnak, aránylag könnyű vizes ronggyal megsemmisíteni őket, ám az öregebbek kitanulták már hadmozdulatait, ravaszok és mindég elrejtőznek előle, de őt sem ejtették fejre, magát nem kímélve kergeti őket, vegyszerekkel is kísérletezik, állandóan takarít, porszívózik, törülget, de az atkák legyőzhetetlenek és elpusztíthatatlanok. Időnként csüggedten mered maga elé, majd rám, és beismeri: hiába minden, Annácskám, tehetetlen vagyok – és elfutja szemét a könny.
– Az atkák lesznek a győztesek, elfoglalják a földet, előbb-utóbb ellentámadásba mennek át, befurakodnak az emberek nyelőcsövébe, tüdejébe, bélrendszerébe, és áldozataik szörnyű kínok között pusztulnak el. Nincs menekvés...!” „Nagybátyád őrült is?”. „Azt azért nem mondanám” – rázza a fejét Anna. – Időnként rám néz ártatlan, világoskék szemével, s derűsen mondja: „Ez csak egy mánia, kislányom, egy rögeszme, de beláthatod te is, hogy teljesen veszélytelen!… És amikor én derűsen kérdezem, mit kíván ebédre (ha itthon vagyok, főzni is szoktam, különben el-elfelejt enni is háborúja közben!), hirtelen merevedik meg s a fényes parkettre mutat: Látod – kiált fel diadalmasan –, ott vonulnak az átkozottak megint! És felragadja a partvist és kezdődik minden elölről. Hát így élünk. A harc hevében. Ráadásul állandóan búg a porszívó is. Kettő is van, ha az egyik kimelegedik, pihenteti, s kapcsolja be a másikat.” „Nem agresszív?” „Á, nem. Csöndes, hallgatag öregúr. Nem ér rá sokat foglalkozni velem, az atkák lekötik minden energiáját.” „Én beleőrülnék” – sóhajtok, és elképzelem az atkákat, amint római falanxba rendeződnek a tükörsima parketten. Az öregúr, tudja még meg, már régen felszámolta természetes búvóhelyeiket, a szőnyegeket, nem tűr meg szőnyeget a lakásban. „Mehetnék persze albérletbe is – sóhajt Anna –, csakhogy az albérletek drágák. És vigyáznom is kell rá, amíg lehet. Hát ezért nem hívhattalak fel az este, szűzies lányszobámba. Az öregúr azért teljesen kiszámíthatatlan a vendégekkel.” „Szüleid élnek?” „Csak a mamám. Falun. Édesapám meghalt.” „Elviszel majd egyszer anyádhoz? Szeretném megismerni.” „Hét végén amúgy is megyek haza. Eljössz?” – csillan fel Anna szeme. „Attól függ, hogy alakulnak a dolgaim. Hajnalban kell mennem Bukarestbe, fontos megbeszéléseim lesznek...” „És meddig maradsz?!” „Nem tudom” – nézek az arcába, és ki tudja miért, de megint feltámad bennem az ostoba gyanú, lehet, mégsem az a szerelem első látásra elnevezésű, ritka, de tüneményes őrület magyarázza találkozásunkat és Anna odaadását? Egy pillanatra újra két lábra áll bennem a kisördög, s kacérkodom a gondolattal, hogy előzmények nélkül hirtelen tálalok ki mindent s egyúttal persze tanácsát is kérem, hiszen rendkívül bizarr, s bizonyos szempontból veszélyes ügyletbe keveredtem, s ennél alkalmasabb helyet, mint itt a bokrok között a tóparton, keresve sem találhatnánk. Itt még célmikrofonnal is nehezen hallgathatnák le. Már-már elkezdeném, de az utolsó pillanatban mégis visszarettenek. – „Lehet, hogy már péntek éjszaka itthon leszek, de hajnalra mindenképpen...” „Aludhatok nálad? – kérdezi Anna, az indokoltnál kissé idegesebben, s ismét elpirul. Feláll, felveszi dresszét. – Fáradt vagyok – magyarázza halkan –, s szeretnék végre aludni, otthon nagybátyám minden éjszaka többször is felébreszt, amikor nagy aktavadászatokat rendez. S mikor nem?” „Persze – csókolom puhán szájon és én is felveszem úszónadrágomat. – De biztosan nem ilyen komforthoz szoktál.” „Mindegy az – mosolyodik el Anna is. – Van valakinek kulcsa a lakásodhoz?” „Lakásnak nevezni azért nemes túlzás. Inkább, amint mondtam, éjjeli menedékhely.” „Ha együtt maradunk, veszünk majd egy vízágyat, és egész éjszaka ringatózhatunk majd. Addig be kell érned velem. Addig én ringatlak... De tényleg, bejöhet éjszaka valaki?” „Ha feltöri az ajtót, de azt nem lehet csendben csinálni... Egyébként Julinak volt kulcsa, de visszaadta, amikor tegnapelőtt végleg szakítottunk... Biztonsági zár is van, lánc, bárki kopog, vagy dörömböl nem engeded be, előbb-utóbb megnyugodnak, hogy nem vagyok otthon és elmennek.” „Atkák vannak? – nevet rám Anna –, de hagyjad, majd úgyis kitakarítok, amíg távol leszel.” „Csak egyetlen szálló porszem van, de az is elhibban előbb-utóbb!...” „Kérdezhetek még valamit?” – gyújt rá, zavarát leplezve Anna, és kezdi összecsomagolni cuccait. „Ez már-már kezd kihallgatásjelleget ölteni” – sziszegem, a kelleténél tán megint érdesebben, mert már komolyan kezdi zavarni az eddig semmi iránti nem különösebben érdeklődő Anna kitartó kíváncsiskodása.
„Ki az a Juli?”
„Hát nem mindegy – indulok előre, a reklámszatyrot felragadva. Egy csaj a térről. Volt. Már nem fontos.”
A vendéglőig nem is beszélünk, egy árnyékban levő asztalhoz ülünk le egymással szemben, erdélyi parasztcsorbát rendelek, Anna tyúkhúslevest, mindketten bécsi szeletet pürével, paradicsomos salátával, kávét és ásványvizet.
„Minden párommal így jártam – sóhajtok békítően. – Igaz, nem ilyen hamar.” „Hogy jártál?” – kérdezi megbántva Anna. „Kíváncsiak lettek. Ki akartak sajátítani maguknak.” „De hát ez természetes, nem? – mered rám Anna, s meglepetten észlelem, hogy könnyes a szeme. – Aki szeret valakit, mindent szeretne tudni róla. Egyébként mi volt az a hibbant, az a..., az a szálló porszem,” „Ja? Egy idézet, egy József Attila-versből.” „Elmondod?” „Ne mondjam el inkább A walesi bárdokat, az Anyám tyúkját, az Elbocsátó szép üzenetet?” „Mondhatod. Csak először mégis az el nem hibbant porszemet szeretném hallani. Valahogy nem emlékszem rá. Attilától Attilát!” – nevet.

,,Kék, piros, sárga összekent
képeket láttam álmaimban”

kezdem, feléje fordulva.

,,és úgy éreztem ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem, s ha kinn van
az éj egy nap süt idebent.

Fél nyolckor válunk el, Anna felugrik ágyneműért, ruhákért, a neszesszeréért, s ellenőrzi bácsikája háborújának állását, a porpamacsok stratégiáját... Én elmegyek bevásárolni, megegyezünk, hogy 9-kor találkozunk. A nő szórakozottan süllyeszti táskájába a lakáskulcsot, s megkér, vegyek gyertyát is... Bólintok, berohanok egy önkiszolgálóba, felvágottat, sajtot, tojást, vajat, savanyú tejet, jaurtokat rakok kosaramba, majd almát, narancsot, egy fél kiló Jakobs kávét, kenyeret, egy másik kosárba hat üveg Stella Artois-t, három üveg vörös Murfatlart, két üveg Perfekt vodkát, négy üveg ásványvizet. Két-két csomag Kentet és Marlborót is veszek, és gyufát is, majd visszatérek a gyertyákért és veszek két dobozzal. Mire a megpakolt tasakokkal elérek a lakásomig, feltámad a szél is, a kopasz srácok megint ott üldögélnek a lépcsőkön. – „Kilenckor jön a nő, akivel a délben voltam. Kísérjétek fel – kínálok körbe egy megbontott csomag cigit. – Fél a sötétben.” „Vigyázunk rá – vigyorognak a srácok. – Mától védelmünk alatt áll.” „Segítsetek felvinni – adom át a tasakokat –, s le kellene vinni az üres üvegeket is, ne legyen éppen akkora kupleráj. El is adhatjátok.” Hárman is elkísérnek, megosztoznak egy sörön, nejlonzacskókba rakják a boros-, sörös-, és vodkásüvegeket, az ásványvizeseket beteszik a kamrába. – „Ezeket lehet cserélni.” Felbontom az egyik vodkásüveget, töltögetek, koccintunk, iszunk. „Gyönyörű bula – jegyzi meg elismerően az Öcsi nevű bandavezér. – Mintha már láttam volna valahol...!” – De nem részletezi, int a társainak, felragadják az üvegekkel teli zacskókat, és mielőtt én – akit meglep Öcsi váratlan közlése – megkérhetném őket, hogy forduljanak még egy kört, mert a balkonon is vannak üvegek, elviharzanak. Bekapcsolom a táskarádiót, de mindenütt zene van, nincsenek hírek, künn sötétedni kezd, ülök a félhomályban, mint egy árva gyermek, s próbálom átgondolni közeledő fővárosi utam. A gumikesztyűt s a felbontatlan vodkát, egy csomag cigarettát, fehér trikót, fürdőnadrágot, törülközőt rakok az utazótáskámba, elhúzom a matracot, kiemelek egy parkettkockát, kihúzok egy dobozt, kiveszek belőle kétmillió lejt. Ennyi talán elég lesz, sőt talán nem is költök el ennyit. Elrendezem a kockát, visszahúzom a matracot, üldögélek és hallgatom a mélabús dzsesszzenét. Úgy érzem, mintha Friscóban ücsörögnék egy csehóban, s már semmi olyasmi nem történhetne, ami különösebben meglephetne. Minden megvan... Hosszú idő óta érzem józannak magam, s most senki sem áll a hátam mögött, s a tükörből is csak saját borostás arcom néz viszsza rám. A másik ideiglenesen eltűnt, nem jelentkezik. Beszappanozom az arcom, gyertyát gyújtok, s a libegő fénynél borotválkozom. Közben hallom, hogy elfordul a zárban a kulcs, s nyílik az ajtó. „Van itt valaki?” – ismerem fel a Juli hangját, és megdermedek. – Hát mégis van kulcsa? – töprengek. Lemosom, megtörlöm az arcom, Hatric arcszeszszel dörzsölöm be, és kedvetlenül lépek ki a fürdőből. „Mi van veled?” – kérdezi a szőke nő és aggódva néz rám. „Mióta érdekel ez téged?” – kérdezek flegmán viszsza. Fogalmam sincs, hány óra lehet, s ez egyre jobban idegesít. Bármikor befuthat Anna s most semmi kedvem a nagyjelenetekhez. „Már nem szeretsz?” – kérdezi sírós hangon Juli. „Nem is szerettelek soha.” „Csak kihasználtál, mert a pénzem...” „És te? Te nem használtál ki engem, te buta sznob? Imponált neked a nagy színész! S különben is... Szakítottunk, nem emlékszel? Lapátra tettél...” „És te komolyan gondoltad, hogy elhagylak, amikor tényleg bajban vagy! Te abszolút nem ismersz engem.” „De igen, sajnos – lépek ki a konyhába és iszom egy korty vodkát a már megbontott üvegből. – És most menj el – fordulok vissza –, mert várok valakit.” „Kidobsz? Te, engem!? – emeli fel a hangját Juli és elvörösödik. – Te strici, te hálátlan tróger, te párnahajder...” „Na ne, ezt ne, mindig is egy tehetségtelen ripacs voltál, kedves, de ez az idő most erre nem kifejezetten alkalmas...” „Így beszélsz velem, te, te, te utolsó szemétláda” – lép felém, hogy pofon üssön, de lefogom a kezét.
Nyílik az ajtó, s mintegy végszóra, belép Anna. A helyzet beáll.
„Ő az? – néz rá ámultan Juli, s levágva a kulcsát a földre, a meglepett Anna felé fordul. – Így végzed majd te is, drágám – vigyorodik el. – Ki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel…” Már szinte teljesen sötét van, nem látni az arcukat, és ez is zavar. „Húzzál már el – rázom meg Julit, talán durvábban a kelleténél. – Fölösleges vagy, hát nem érted?!” „Legyetek boldogok – sírja el magát a szőke, és félretolva a döbbenten hallgató Annát, kiviharzik az ajtón, bevágva maga után. „Ez mi volt?” „Békülni akart.” „S te kidobtad!” „Felmelegítve csak a paszulylevest szeretem és a töltött káposztát.” Anna nem felel, gyertyát vesz elő a táskájából, meggyújtja és rendezni kezd. Táskájából előkerül az ágynemű, lepedőt terít a matracra, huzatot húz a hálózsákra. – „Sajnálom, hogy hamarabb értem ide!” – mentegetőzik. „Mindenképpen kidobtam volna – legyintek. – Már nagyon untam az anyáskodását, az örökös féltékenységi jeleneteit, a hisztérikus kitöréseit. Sört kérsz?” „Vodka nincs?” „Minden van – legyintek. – Idő is van elég, lehet énekelni.” Kimegyünk a konyhába, iszunk egy kis vodkát, csak úgy, családiasan az üvegből, leülünk egymással szembe a két rozoga hokedlire, rágyújtunk, s csak cigarettánk parazsa világít. A sört már a matracon fekve kortyolgatjuk, közben levetkőzünk s  felhúzom az ébresztőórát. „Hánykor megy a vonatod?” „Négykor.” „Akkor elég, ha negyed négyre állítod. Itt a mobilom, rendelek egy taxit háromnegyed négyre.” „Fél négyre! Nem szeretném lekésni a vonatot. Fontos elintéznivalóim vannak...” Anna hívja a taxiállomást, megrendeli a taxit, aztán fekszünk egymás mellett mozdulatlanul a gyertya libegő fényében, mint feldöntött tekebábuk. – „Szeretted te ezt a nőt egyáltalán?” „Nem.” „És akkor?...” „Kellett valaki, hogy ne őrüljek meg. Valaki olyan, akihez érzelmileg nem kötődöm. Ennek pont megfelelt. Azonkívül virtuózan fújta a bíborfurulyát...” „Valahol már láttam, de nem jövök rá, hogy hol?” „Ez kisváros, itt mindenki látott már valahol mindenkit. Különben fodrásznő.” „Jaj, igen, persze” – Anna nevet, és megkér, hozzam be a rádiót, hátha valahol, valamelyik adón lesz zene. „És te – érkezem vissza a rádióval, bekapcsolom, de most mindenütt híreket mondanak, az egyik adón mégis találok zenét, lehalkítom, és a matrac mellé teszem a rádiót, a sörösüvegek közé. – Te hogy állsz a fiúkkal? Van állandó partnered?” „Volt egy barátom, de ezt most hagyjuk, jó, majd egyszer talán elmesélem, de nem olyan fontos...” „Már nincs?” „Kiment Amerikába... A nagybátyám megfertőzte az atkamániájával, sokat hallgatta a porpamacsok elleni keresztes háború elkerülhetetlenségeiről szóló fejtegetéseit, és künn porszívóügynök lett.” Ezen már lehet nevetni. „Mindég bíztam benne, mondta bácsikám, amikor elmeséltem neki, mivel is foglalkozik Isti az államokban. Ő felmérte, hogy milyen döntő jelentősége van az atkák elleni harcnak a huszonegyedik században.” „És azóta?” „Mi van, most te kíváncsiskodsz... Most itt vagy, végre összejöttünk, már régóta figyeltelek, azt hiszem, szerelmes is vagyok beléd, s ez nekem momentán elég, sőt több is annál, mint amiről álmodtam. Én egy vidéki lány vagyok” – fújja el a gyertyát és hozzám simul. Most nem látjuk sem a háttal forduló férfi elutasító tarkóját, sem összegabalyodó árnyékunkat a fehér falon, de már ez sem zavar.

(folytatjuk)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében