Egy regény szereplőit élettel megtölteni, mindegyiket külön megformálni és egy „történetet”, életérzést, egy egyszerű fogalmat a nevéhez kapcsolni – úgy gondolom, nem kis feladat. Különösen Szabó Magda regényei hívták fel erre a figyelmem. Az ő figurái megelevenednek a könyvlapokon, kíváncsivá tesznek, mert olyan emberek, akik a maguk sorsát ki akarják beszélni, élményeiket meg akarják osztani, föl akarnak a sorokban oldódni. A megélt és átélt helyzeteket csakis úgy tudják földolgozni, a zavaros érzéseiket rendezni, ha kilépnek a fiktív térből, s egy kicsit belénk bújnak, az olvasókba. Talán épp attól olyan mély hatású a Pilátus, az Abigél, a Freskó, Az ajtó… ezek az élettapasztalatok rólunk szólnak, a mi örömeink, a mi félelmeink, a mi képünk. Ahogyan a Katalin utca (1969) is. Ebben az évben újrakiadást ért meg a könyv, valószínűleg azért is, mert a tavaly megkapta a legjobb európai regény jutalmazására alapított francia Cévennes díjat.
Hogy mitől a legjobb? Azt hiszem, a válasz ismét a regényhősök és életük megrajzolásán múlik, ami annyira életközeli, hogy a budai Katalin utca egyszerre valóság és jelkép, „emlékeinkben életünknek – helyszíneivel, rokonainkkal, barátainkkal együtt – rögzült szakasza, amelyet ha tehetnénk, ahogy a videofelvételen lehetséges, annyiszor játszanánk, élnénk meg újra, ahányszor csak menekülni szeretnénk a jelenből abba a boldogító irrealitásba, ami rég szétfoszlott már, csak épp feledhetetlen. Mindenkinek megvan a maga Katalin utcája, olykor álmodik is vele, és ha felébred, csalódottan és nyugtalanul szomorú.” Igen, lehet, hogy szomorú, de közben feloldást talál, mert a regény kiírja a sokszor csak bennünk lappangó kimondhatatlant, a visszahozhatatlant, a részekre bomlott emlékeket.
Aki egyszerű szórakozásra, kikapcsolódásra vágyik, ne kezdjen neki ennek a könyvnek. Szabó Magda már az elején jelzi, hogy a regény nem könnyű olvasmány, s ez be is igazolódik, de úgy, hogy jólesően válik nehézzé. Váltakozhatnak az elbeszélői perspektívák, összemosódhatnak az idősíkok, feléledhetnek a halottak – lehet, hogy néha belekavarodunk a szavakba, de mellékes marad a zűrzavar. A Katalin utca elvehetetlenül ad valami szellemi, lelki többletet. Mert ez egy olyan könyv.
A rövid bevezetőben a szerző azt taglalja, hogy az öregedés folyamata nem ad sem bölcsességet, sem derűt, sem józanságot, sem nyugalmat, viszont szembesít a bontott Egész tudatával. Így az élet részekre, a tér helyszínekre, az idő időpontokra, az események epizodókra tagolódnak, s végső soron semmi nem marad, csak a szembesülés azzal, hogy az életről megőrzött emlékeink, még a nagy pillanataink is csak töredékekben élnek, semmi más nem lényeges, csak néhány mozaikdarab. A Katalin utca erre a „pár helyszín”, „pár időpont” és „néhány epizód”-retorikára épül, fokozva a pszichikai feszültséget, az elmúlás és a veszítés fájdalmát. Az írónő a regény szerkeszté-sében is ezt a belső rendezőelvet érvényesíti. Az első fejezet (Helyszínek) nagy káoszt hagy bennünk: események, szereplők, megfigyelések – minden egybeolvad, nincs linearitás, nincs ok-okozat, fölborulnak a konvenciók, de talán épp ez hajt előre az olvasásban. Nem tudjuk könnyen követni, nem mindig értjük az összefüggéseket, mégis nagyon akarjuk, hogy létrejöjjön a szöveg. Vágyunk arra, hogy megértsük a Katalin utca rejtélyét, az ott élők lelkivilágát. A következő fejezet (Időpontok és epizódok) a maga alrészeivel aztán erre ad lehetőséget. Bevon az emlékezés menetébe, az 1934–68 közötti időszakba, melyben tanúi lehetünk annak, hogyan alakulnak és törnek szét barátságok, szerelmek, elemi kapcsolatok.
A könyv akár egy hármas családregénynek is tekinthető. Három budai szomszédház története áll a középpontban: egy iskolaigazgató, egy őrnagy és egy fogorvos családja körül épül fel a cselekmény. Elekesék, Heldék és Bíróék szeretik egymást. Egymást és a Katalin utcát, ahol minden csupa napfény, csupa boldogság. Az utca kertjei a gyerekkor paradicsomi fészkét jelentik Irén, Blanka, Henriett és Bálint számára. Itt lehet bújócskázni, ünnepelni, Hungáriát játszani, elájulni, szerelembe esni – és meghalni is. Henriettet a kertben lövi agyon egy német katona, zsidó szüleit pedig elhurcolják. A tökéletes hely így ugyanúgy megsemmisül, mint minden a háború idején. Hiába világraszóló a barátság, hiába az együvé tartozás, hiába a közös fészek, hiába a közös emlék – a világháború utáni környezetváltozások magát a helyszínt is megváltoztatják. Az életben maradottak számára nem marad más, csak a közöny, a vergődés, az öregedés, a megszokhatatlan új lakások, fogság és száműzetés. Ilyen környezetben mérlegelik újra egykori énjüket, vágyaikat, s próbálják felépíteni régi kapcsolataikat, mert akarják hinni, hogy a háború után új Katalin utca létesülhet, amely voltaképpen azonos lesz azzal, ahol valaha gyermekként viháncoltak vagy könnyeiket törölgették. A keserű tapasztalat viszont azt mutatja, hogy „csak az találhatja meg visszakívánt Katalin utcáját, aki nem vétett ellene.” Márpedig mindannyian vétettek, sokszor önmagukat csalták meg, helyrehozhatatlan hibákat követtek el, nem mondták ki (elégszer) azt, hogy szeretnek. Így elmerül nemcsak az utca, a ház, a kert, hanem a szerelem is.
A regényhősök közül kiemelkedik Elekes Irén, a tanító lánya. Legtöbbször az ő memóriáján átszűrt valóság rekonstrukciója érvényesül. Szabó Magda olyan hitelesen és összetetten rajzolja meg ezt a nőt, tollán keresztül a szereplő annyira intenzíven belemélyül saját, elrontott életének analízisébe, hogy olvasóként sokszor nem tudom eldönteni: szánjam-e, haragudjak rá vagy érezzek vele együtt? Irén rideg, föloldódásra alig képes, de élete a hatvanas években boldognak tűnik: férje és gyermeke van, akik szeretik. Viszont ez számára láthatóan nem elég. Kiderül, hogy épp az elemi kötelék hiányzik, s e hiány miatt a nő soha sem tudja beavatni férjét az „igazi”, a Katalin utcai életébe. Képtelen rá, mert azokat az álomképpé vált emlékeket csak Bálinttal, a gyerekkori társsal tudja megosztani. A férfi visszatérése után hozzámegy feleségül, de ekkor már mindketten kiégtek, fáradtak, nem tudnak egymásban megnyugodni, s az sem elég, hogy holtig és eltéphetetlenül azonosak az emlékeik a Katalin utcáról. Mire ágyba bújnak, már nem is emberek, csak „véletlenül egymásra zuhant kőcubákok”. Ilyen választóvonalnál válik világossá, hogy ki az, akihez a legjobban ragaszkodik a főszereplő. A lány megfordul saját tengelye körül, és sírva döbben rá, hogy a sokat szidott Blankára, húgára van szüksége, a különös, mindig alulértékelt lányra, aki helyette is sírt, helyette is küzdött, de aki már nincs, mert száműzetésbe került. „Mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában” – írja Szabó Magda, s a regényben megfogalmazódó dráma véleményem szerint épp ennek a késő felismerésnek a terhéből fakad. Blanka ebben a megközelítésben gyűjtőnév, s minden olyan emberre vonatkozik, aki „helyettünk lakol addig sosem ismert paraméterek közt azért, mert elkövette helyettünk mindazt, amit nem mertünk, mert ahhoz is gyávák voltunk, hogy vállaljuk önmagunk negatív állóképét.”
A hiány vezérmotívum: nem csupán Blanka disszidálása, Henriett halála is meghatározó élmény, ami befolyásolja és elrontja a jelent. „A halottak nem halnak meg, és aki egyszer valamilyen formában élt a földön, az elpusztíthatatlan” – minden szereplő érzi ezt, s akarva-akaratlanul kötődnek alakokhoz, árnyékokhoz, szavakhoz, emlékekhez. Ez nyomasztó kapcsolatokat eredményez, mert nincs továbblépés, vagy ha van is, mások a túlélési lehetőségek, s így szétroncsolódnak az amúgy közösnek hitt kötelékek. A könyv vége a halott Henriettet élőként fel is vonultatja, de a regény hangulata ezt annyira megkívánja, hogy a jelenet egyáltalán nem tűnik mesterkéltnek, természetellenesnek vagy bizarrnak. Ezzel a gesztussal a reális világban a halottak újraépítik a múltat, befolyásolják a jelent. Szabó Magda feltárja a szereplők legintimebb gondolatait, leleplezi azokat az apró mechanizmusokat, amelyeket kivetítve a valóságba a szereplők amúgy nem vállalnának.
A Katalin utca a boldogtalanság és az öröm pólusai között mozog. Kövezetébe belevésődött az embereket egybekötő emlékek sorozata, az átélt vagy csak tettetett érzések néhány töredéke. A kövekben ott az idő, a kertekben ott vannak az emlékek, az utcában ott az élet. Olvasás közben keressük fel, éljük át ezeket, hogy ne hasson idegenszerűen Irén kérése: „Hozzátok haza Blankát!”
Szabó Magda: Katalin utca, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2008.
