Visszakövetelem a grafikust! Visszakövetelem a betűtől, a nyomtatástól, a könyvtől, a kiadástól, visszakövetelem a közhelyektől, az erdélyi és nemcsak erdélyi magyar irodalomtól és kultúrától, az ismerőseitől, a barátaitól és a családjától, visszakövetelem mindazoktól, akik elfogadták, hogy ő könyvtervező; elfogadták, mert ezt is jól csinálta, ehhez is volt érzéke, elfogadták, mert sok grafikája könyvborítókból és -illusztrációkból nőtte ki magát, mert díjakat kapott értük, mert végül kötetben is vallott akkor még „csupán” két évtizede végzett munkájáról, beengedte a műhelyébe a kíváncsiskodókat; elfogadták, mert ezzel és egész életével végső soron ő is azt állította magáról, hogy könyvtervező, és ki merte volna vitatni?!; elfogadták, mert romániai magyar költők és írók életművei az ő rajzaiban elevenedtek meg; elfogadták, de én ismételten visszakövetelem a grafikust! És mindazokon kívül, akiket felsoroltam és akiket talán fel sem kellett volna sorolnom, hiszen az embert nem mások lopják meg valamitől, hanem ő lopja meg önmagát, és bármilyen szenvedéllyel, bármilyen hitelesen és őszintén teszi, akkor is, ennek ellenére és éppen ezért: visszakövetelem a grafikust önmagától, Deák Ferencet Deák Ferenctől.
Mi indított erre a kiáltozásra? Talán meglepő, de semmi más, mint a Helikon 2005/22., november 25-i száma, melynek címlapján Deák Ferenc A búsképű lovag című grafikája látható. Ez a mondat azonban túl hideg, túl merev és fantáziátlan ahhoz a lázhoz, ahhoz az örömhöz, ahhoz az elszállt mosolygáshoz képest, melyet csupán a nagy szavaktól való irtózásom miatt átallok földöntúli boldogságnak nevezni. Egy olyan rajzot láttam, amely nem a címében hordozta lényegét; nem attól és azért volt a lovag Don Quijote, mert ezt olvashattam alatta, hanem attól a feszültségtől, amely a grafitvonalakban lüktetett, attól a szenvedélytől, amely térdre kényszerítette a szerencsétlent, ami miatt a két karját össze kellett tennie, de valahogy olyan furcsán, hogy az alkarok csak éppen összeérnek, mintha máris szétfeszítené őket valami, a kéz ujjai az ég felé remegnek, a fej kétségbeesetten felfelé mered, a szakáll az égre szegeződik, ez a vágyakozó, rimánkodó, követelő, vézna, mégis erőt sugárzó férfiú nem is lehet más, mint a leggrandabb spanyol, ó, micsoda ábrándok parázslanak itt a papíron! És közben valami mégis összetartja ezt az első látásra széthullani látszó alakot, attól erős, hogy le tud számolni az illúzióival, de hű is tud maradni hozzájuk, a kordában tartott őrület, a tudat, hogy szélmalmokkal vívunk, és a dac, hogy meg kell vívnunk velük, ha addig élünk is, és mindez csöppet sem erdélyiesen, a hamis pátosz leghalványabb jele nélkül, belülről ilyen ez a lovag, nem azért, mert meg akar maradni, vagy mert látja, hogy nézik, hanem azért, mert mardossa a vágy, amelyről nem képes lemondani, de amelyet megvalósítani sem tud, és mégis megvalósít valamiképpen, mert mi más lenne az idealizmus, ha nem az, hogy ragaszkodunk valamihez, amit nem ragadhatunk meg, hiszen bennünk rejtőzik, és csak magunkba fogódzhatunk.
Láttam persze, korábban is láttam Deák Ferenc grafikáit, szerettem is őket, az a kis idő, amíg a kollégája lehettem, éppen elég volt, hogy megszeressem őt is, a műveit is, és arra is, ami még nagyobb ajándék, hogy becsüljem is, ne csak szeressem, hogy megtudjam, mi a különbség a mesterember és a zseni között, de aztán valahogy elfeledkeztem róluk, nem törődtem velük, az élet, amelyre oly szívesen hivatkozunk, valahányszor elhanyagoljuk a barátainkat, számomra is megfelelő ürügy volt, és amíg meg nem láttam a Helikont, azt hittem, elegendő is, nemcsak ürügy, hanem indok is és mentség, de ahogy belém tapadt ez a Don Quijote, ismét felidéztem Petronius szavait, csakis ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség, és hazajőve előkerestem a Polisnál kiadott Dsida-kötetet, Egyszerű vers a kegyelemről, annyit azért nem felejtettem, hogy ne tudtam volna, ezt kell leemelnem a polcról, mert ebben érzem majd ugyanazt a feszültséget, ugyanazt a szenvedélyt, a vonalaknak ugyanezt a borzongató lüktetését, és jól emlékeztem, ezek a megdermedt kezek, ezek a kétségbeeséstől szétvetett karok, ezek a felfelé meredő vagy megadóan lecsukló fejek, ezek a viharzó terek, nem is lehet másképp mondani, csak ahogy Rilke Nemes Nagy Ágnes fordításában, egy tér kitér: mi futva kapjuk át, / s paripáink suhognak, mint a zápor, vajon véletlen-e, hogy a Betű és rajz második, szegedi kiadásában az illusztrációk fölé Deák Ferenc kivétel nélkül a versek feszült részeiből válogatott, Testvéreim, tanítványaim! / Égig nyúló kemény kereszten / holnap megölnek engem! / És ti alusztok, mélyen alusztok!, / Uram, ki vagy az örök Lényeg, / ne haragudj, ha újra felszáll / egy vallomásos szürke ének, / A lélek fáj, a fény sugárzik. / Valaki ballag a hegyen, / hűs homlokáról fény sugárzik / s szemét lehúnyja: – úgy legyen! és így tovább, nem, ez semmiképpen sem lehet véletlen, s ha igen, egy nagy művésznek még a véletlenjei is szükségszerűek. Csak megjeleníteni egy helyzetet, mozgást, cselekményt, vagy ki is fejezni – két külön dolog. Rajzban például egy mozgás látványát úgy kell megragadnunk, hogy annak egyes elemeit a valósághoz viszonyítva – ha szükséges – hangsúlyozzuk, módosítjuk vagy éppen torzítjuk, csak azért, hogy a történés a művészi képen még egyértelműbben hihetővé, célra irányítottá váljon. Az ilyen „beavatkozások” az alkotó jogkörébe tartoznak, s akkor él velük, ha művészi gondolatainak, szándékának közlésénél elengedhetetlenül szükségét érzi, ez viszont túl tudatos és tankönyv ízű, mégis hitelesen beszél arról a művészi ösztönről és mozdulatról, amellyel az alkotó fegyelemre szorítja a vágtató vonalakat, s éppen ezáltal szikráztatja fel a feszültséget, s vajon az véletlen-e, hogy amikor 1995-ben Deák Ferenc hatvan éves lett, sok jelentősek írtak sok szépeket, mégis Dávid Gyula, a fél életen keresztül pályatárs látja, érzi meg és mondja ki, Az a nyughatatlan, mindig újat kereső, egy úton kétszer végigmenni alkatilag képtelen szellem, amely a Kriterion ezrekre menő címlapjaiban, grafikai megoldásaiban öltött testet, változatlan Benned, de még ezzel is bajom van, hogy rátelepszik egy intézmény egy emberre, hogy alig látja magát tőle már, mindegy, a nyughatatlan viszont nagyon találó kifejezés, a nyugtalannál több, teresebb és tágasabb, valahogy mégis szenvedélyesebb, a nyughatatlanság annyira érezhető a kedvenc Deák Ferenc-grafikáimban, mint amilyen ez a sorozat a Dsida-kötetből, a földhöz kényszerítettség örök felfelé törekvése, a felfelé törekvés örök földre kényszerítettsége, amikor már tényleg nem lehet tenni mást, mint a földre roskadni, térdre, és szép fejünket, zilált szakállunkat az égre szegezni, ezért, a feszült és egymástól teljesen független grafikák közötti rokonság miatt nem hiszem, hogy Deák Ferencet a könyvek, a művek, a szövegek ihletnék, benne jóval a szövegek előtt, azok nélkül is dúl egy fákat tépdeső vihar, talán ez teszi olyan széppé az Egyszerű verset is, a költő és a grafikus, a Dsida belenyugvó és Deák Ferenc küszködő tépelődései közötti eltérés, amely valamilyen új minőséget hoz létre, nem, nem egymástól függetlenek a grafikák, de nem is a szövegek kötik össze őket, hanem egy alkat, egy nagy művész alkata, és éppen ezért visszakövetelem a grafikust, visszakövetelem a betűtől, a nyomtatástól, a könyvtől, a kiadástól, visszakövetelem a közhelyektől, az erdélyi és nemcsak erdélyi magyar irodalomtól és kultúrától, az ismerőseitől, a barátaitól és a családjától, visszakövetelem mindazoktól, akik elfogadták, hogy ő könyvtervező; elfogadták, mert ezt is jól csinálta, ehhez is volt érzéke, elfogadták, mert sok grafikája könyvborítókból és -illusztrációkból nőtte ki magát, mert díjakat kapott értük, mert végül kötetben is vallott akkor még „csupán” két évtizede végzett munkájáról, beengedte a műhelyébe a kíváncsiskodókat; elfogadták, mert ezzel és egész életével végső soron ő is azt állította magáról, hogy könyvtervező, és ki merte volna vitatni?!; elfogadták, mert romániai magyar költők és írók életművei az ő rajzaiban elevenedtek meg; elfogadták, de én ismételten visszakövetelem a grafikust, és mindazokon kívül, akiket felsoroltam és akiket talán fel sem kellett volna sorolnom, hiszen az embert nem mások lopják meg valamitől, hanem ő lopja meg önmagát, és bármilyen szenvedéllyel, bármilyen hitelesen és őszintén teszi, akkor is, ennek ellenére és éppen ezért: visszakövetelem a grafikust önmagától, Deák Ferencet Deák Ferenctől.
