CHARLES BAUDELAIRE
De profundis clamavi
Örvénybe hulltan szánalmat könyörgök,
te Egyetlen, kit még szivem szeret.
A táj halott, a láthatár meredt
és les reám a borzalom, s az ördög.
Féléven át az éj sötétje tart,
féléven át homályos nap botorkál,
pusztább e föld a sarki jégoromnál;
se fák, se nyáj, se pázsitülte part.
Nincs rémület, fagyasztóbb és sivárabb,
mint ez a dermedt, vérbefult halál-nap
s az őskaosznál fojtóbb, néma éj.
Irigylem már a patkányt is, ha mély,
butító álma renyhén ölbe fogja –
oly lassan perceg az idő homokja.
[A szeretők halála]
Mély lesz az ágyunk, mint öblös koporsó
s illatfelhőben úszik hallgatag.
Egzótikus virágot tart a korsó:
számunkra nyílt ki egy szebb ég alatt.
Végső versenyre, mint két szörnyű máglya,
(a) szivünk hő napja a magasba tör
s fényét borzongó tűzzel visszavágja
eszünk, e társult két ikertükör.
Titokzatos kék, rózsás lesz az este
és egymást végső fényünkkel befestve
cserélünk sóhajt, búcsut, álmokat.
Aztán egy angyal lép be, áthalad
hogy víg mosollyal új életre keltse
a vak tükröket, s a húnyt lángokat.
DSIDA JENŐ fordításai
Dsida Jenő húszéves, amikor Baudelaire-fordításokkal kezd foglalkozni. Ekkor már Kolozsvárt él, ahol a jogi tanulmányokban kellene elmélyednie, de ehelyett főleg irodalommal tölti az idejét – sokat olvas, verseket ír és fordít. Mint arra Láng Gusztáv rámutatott egyik tanulmányában,1 1927–28-ban jóval kevesebb saját verset ír és közöl, mint a megelőző években. Ugyanakkor úgy tűnik, ekkor fedezi fel magának a tizenkilencedik századi francia költészetet – már 1926-ban Alfred de Musset-verseket próbál fordítani, 1927-ben pedig meg is jelenik két Baudelaire-fordítása, a Szomorú hold és az Őszi ének a Pásztortűzben. Kéziratban maradt viszont két másik Baudelaire-fordítása, a De profundis clamavi és a La Mort des Amants, vagyis A szeretők halála című szonett, amelynek címét Dsida nem írta fel fordítása fölé.2
Dsidának nem volt könnyű dolga, amikor a két Baudelaire-vers újrafordítására vállalkozott. Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc ugyanis már 1923-ben kiadták közösen fordított Baudelaire-kötetüket, A romlás virágait, ebben a De profundist a kiváló műfordítói tehetségű Szabó Lőrinc magyarította. Lehetséges, hogy ekkoriban Dsidára már ösztönző erővel hatott a Helikon-szervező és 1928-tól Erdélyi Helikon-szerkesztő frankofil Kuncz Aladár, de az is lehet, hogy titokban a két Nyugat-nemzedék fordítóival próbált versenyezni. Nem tudni, vajon a Pásztortűznek küldött Baudelaire-fordítások között szerepelt-e a most először közlésre kerülő két szonett, mindenesetre mindkettő befejezett munkának tűnik. A két fordítás egy A5-ös nagyságú papírlapon maradt fenn, a De profundis clamavit tintával írta le Dsida, a lap alján Baudelaire aláírását gyakorolgatva (!) – ezen a szövegen csak két kisebb javítást ejtett, az első szó kezdőbetűjét, illetve az utolsó előtti sor második szavát „álom”-ról „álmá”-ra javítva.
A másik (címtelen) szonettet Dsida ceruzával a lap túlsó oldalára írta, s ezt több helyen javította, így az első versszak utolsó, illetve – áthúzva több szót – a következő versszak második sorában. Az utolsó versszak utolsó előtti sorában is látni egy kisebb javítást, az „egy” szót helyesbítette Dsida „hogy”-ra. Ugyanakkor ezt a fordítást is befejezte, bár valószínűleg még nem volt vele teljesen megelégedve; utóbbi esetben talán tintával is kiírta volna magának. Mindenesetre ez a két Baudelaire-fordítás arra utal, Dsida tudatosan folytatni kívánja a nagy nyugatos elődök hagyományait – román és német költők után érdeklődését kiterjeszti Nyugat-Európára, így arra a francia lírára is, amelyik nemcsak Babitsot és Tóth Árpádot bűvölte el, hanem a Dsida korai korszakában nagyra tartott és kissé utánzott Ady Endrére is erős hatást gyakorolt.
1Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete, Kriterion, Bukarest – Kolozsvár, 2000, 45.
2A kéziratok Gömöri György tulajdonában.