A minap mintha ez a cím suhant volna át tévékészülékem képernyőjén. Úgy a jobb sarokban villant elém a NICHT szó, mintegy negálva az eredetileg Mozart-cím jelentését. Nem szerenádról van szó, édes bájos notturno zenéről, hanem valamilyen egyvelegről, amihez műve szolgál keretül. Értem is, szeretem is a tréfát. Zenében pláne ránkfér egy kis tréfacsinálás. A gáláns Mozart-zene ezt meg is engedi nekünk. Már maga a cím is nyilván tréfálva utal a NACHT-NICHT cserével. Egyetlen betű milyen nagy változást hozhat az értelemben, az értelmezésben. És milyen fantasztikus zsilipeket szakaszthat át képzeletünkben. A modern zenéről sokszor elmondták, még többször gondolták, hogy NEM-ZENE, afféle NICHTMUSIK. Aztán bebizonyosodott, hogy azért mégiscsak zene a modern zene is. Végtelenül kitágultak a zene definícióját bekerítő korábbi határvonalak. Ennek dacára még ma is sok olyan zenemű van, amelyet „nichtmusiknak” érzünk. Afféle ELLENPÓLUS ZENEI ANYAGRÓL van szó. Nehezen barátkozunk meg az új fogalommal, nem tudjuk elfogadni a zenével szembeni antipólus zenét. Zene csak egy van – szoktuk mondogatni. De úgy látszik, mégis legalább kettő van: ZENE és ELLENPÓLUSZENE.
Kézenfekvő lenne ellenpóluszenének minősíteni a LÁRMÁT, de ezzel nem sokra mennék, ugyanis kétféle minőségről van szó. Igazából a lárma is kétpólusú, ott is lehetne ANTILÁRMÁRÓL beszélni. Ilyen antilárma lehetne a méhzümmögés, a tücsökmuzsika, a lárma, de rendkívül kellemes, mert rend, harmónia van benne. A zenében is a rendet, a harmóniát keressük, ha ez hiányzik, akkor érezzük ellenpóluszenének a hangzásfolyamot. A fantasztikus képtelenség akkor áll elő, amikor a magasfokúan szervezett rendű, matematikai zenét érezzük káosznak, szétesőnek, harmóniátlannak. A 20. század döbbenetes felfedezése éppen az volt, hogy minél tudományosabb szervezés köntösében jelenik meg a zene, annál kellemetlenebb a fül, a képzelet, a lélek számára. A zene csak a zenei szervezést tűri el, minden más tudományos kiagyaltságot levet magáról. A zene megszólalásakor mindenki azonnal számot tud adni magának: arról, hogy zenét vagy ellenpóluszenét hall. Vivaldi, Mozart hallatlan mai népszerűsége éppen azzal magyarázható, hogy zenéjük a legteljesebben ZENEI szervezettségű. A könnyű- zene is ilyen irányba iparkodik a maga szűkre szabott keretei között. A jazz útja akkor kezdett rögössé válni, amikor kívülről jött szerkesztési elveket kezdtek el alkalmazni muzsikus szerzői, előadói.
A 20. század nagy ellenpóluszenéi sorra elcsendesedtek, de annál több nyomot hagytak maguk után szóban és írásban. Éppen ez a legérdekesebb vonása e zenéknek: BESZÉLÜNK róluk. Elemezzük! És fantasztikus dolgokat tudunk róluk felmutatni. Az igazi zenét nem lehet ilyen jól elemezni. Zamatos, pompázatos dolgokat csak az ellenpóluszenékről lehet „összehozni”. Egyszóval: elemezzük őket, tehát vannak. A képzeletbeli tükrünk egyik oldalán – a felénk esőn! – HALLGATJUK a zenét, a tükör másik oldalán – a csenden túl! BESZÉLJÜK a zenét. Ott, a tükörlapon túl csak szavakkal tudjuk kifejezni a zenét. „Ezt a zenét ritkán játsszák és mégis mennyit beszélünk róla” – jegyezte meg valaki egy hoszszú zenei elemzés végén. Érthető jelenség: a tudományosan szervezett zene szerkezete könnyen tetten érhető, szavakkal körülírható. Nem úgy az élményzene. Itt nincsenek biztos fogódzók, az érzelmi élményanyag rendkívüli hullámzása szinte lehetetlenné teszi, hogy tudományos elemzés hálójába fogjuk az itt már muzsikának nevezett zenét. Ódzkodnak is a muzikológusok az ilyen zenéktől, nem az ő területük, átengedik, könnyű lélekkel az előadóknak, a hallgatóknak. Hívők és hívek ármádiája dolgozik az elemezhető zenék megértésében. ÉRTJÜK-E A ZENÉT! Ez a jelszavuk. Pontosabban: halljuk-e a zene organizációját? Igazából: „Eine kleine LICHTmusikot” szervíroznak nekünk: megvilágosítják értelmünk számára azt, amit füllel úgy sem tudunk követni: a zene magasfokú belső, tudományos SZERVEZETTSÉGÉT. A zenében mindenképpen KÉTPÓLUSÚ VILÁGBAN élünk, de HOL VAGYUNK BENNE OTTHON?