Mielőtt újra benyújtják mindazok, akik folyton fenyegetőznek vele, én is előhozakodom a magam ellenkező előjelű indítványával. Nem hiszem, persze, hogy elejét vehetem bárminek, amiben polgármesterek mesterkednek, nehogy egy pillanatra is csökkenjen a feszültség az országot lakó, magától értetődően másképp gondolkodó, más-más anyanyelven beszélő, más-más érdekeket követő emberek között. Nem, jönni fog, aminek jönnie kell, nem mi állunk legrosszabbul az egy főre eső uszítás, hörgés, hazugság tekintetében; és az egy főre eső érvelés tekintetében sem. Ahhoz, hogy bízhassunk egymásban s aztán a jövőben, közben netalán a kormányzatokban és önkormányzatokban is, el kell gondolkozni egy sereg dolgon. Itt van mindjárt ez a primitív primadonna: az érzelmi érdek, ami úgy elveszi az ember eszét, mint Carmen szegény Don Jósénak, s mire felébredünk a varázslatból, már ki tudja, milyen viszszavonhatatlan bonyodalmakba keveredünk hipnotikus hatása alatt. Az érzelmi érdek mindenkit a maga háza tájához, nyelvéhez, családjához s hagyományrendszeréhez kapcsol; eddig természetes dolog. A többlet s egyben a bajtöbblet onnan származik, hogy érzelmi alapról indulván, sajnos, immunissá, érzéketlenné tehet a józan ész érvei iránt is. Érdekek szembenállása esetén alkunak, egyeztetésnek, tisztázásnak és kárpótlásnak van, érzelmi érdekek ütközése esetén többnyire nincs helye. Csak világvégéknek. Az érzelmi érdekek hatásának túltengése, az egyén s a társaság életében egyaránt, a részegséghez, a megszállottsághoz hasonló hajthatatlansághoz, kormányozhatatlansághoz szokott vezetni. Márpedig ez az állapot az emberhez méltatlan, az oktalan állatokhoz hasonló marakodás melegágya. Szomorú szimbóluma, mérges metaforája lehetne az érzelmi érdekek uralmainak, történelmi értékű tanulság és elrettentő példa egy-egy ilyen fogalommá torzult név, hogy Bosznia, Palesztina, Ulster... Aki látta a képsort a szerb karácsonykor a belgrádi ingyenkenyér-osztásról, átérezhette újra, hogy itt a közvetlen közelünkben vannak hatalmon olyan erők, melyek elég elszántak is újra, hogy mindenen és mindenkin keresztülgázoljanak.
Itt van máris az egyáltalán nem elméleti lecke a toleranciáról: mit, meddig, miért tűrhetünk? Milyen érdekesen ismétli magát a „történelem"! Milyen bölcsen tudta aztán mindenki: mit kellett volna tenni 1938-ban! 1989 után még több lépcsőházi filozófus lépett fel. Valószínűleg 1389, a rigómezői csata után is. Egyáltalán a neandervölgyi sajnálatos események óta el lehetne gondolkodni: ki, mikor, miben, hol tévedett, hogy így elkényeztette, avagy ilyen szigorúan nevelte ezt az egykét, kedvencét a természetnek, koronáját a teremtésnek, aki aztán így elvadult vagy elszemtelenedett, hogy vallások, ízlések, ideológiák, idiómák, maffiák és egyéb bűnszövetkezetek mentén merészel elkülönülni, szögesdrótrendszerek és kovácsoltvas-rács- ok mögül visszacsaholni, rávicsorogni önmagára. El lehetne töprengeni azon is, hogyan is jártak kedves rokonaink: ma már „csak” két milliónyi csimpánz él szabadon... (persze, lehet, ember még ennyi se!), a többi életfogytiglanra ítélve – állatkertekben. Elmerengeni azon, hogy egy-egy fényes jövőt célzó világrendszer se volt különb holmi emberkertnél, és hogy a mai világkörülmények közt az éppen startoló homo sapiensnek talán már nem volna annyi esélye sem, mint az egykori dzsungelekben. Hát hol vagyunk, az erdőben? Harmincmillió életforma él a Földön, melyből évente úgy ezernyi végleg eltűnik, kipusztul, hála az embernek. S akkor jövünk itt holmi etnikai tisztogatásokkal. Ugyan! Itt, ahol olyan felsőbbrendű és felsőbbséges rezonoknak kell érvényesülni, mint némely trikolórba csavart vidéki Sztálin-spermák, Hitler-embriók fejgondolatai a nemzeti nagyságról! Miután a hozzájuk hasonlók szétzüllesztették magát a Paradicsomot is. Szerencsére létezett Arisztotelész, Leonardo, létezik Pavarotti is. Valami az ember iránti bizalomról, kitárt szívvel és kitartott köténnyel mindig éppen ott áll, ahol a túlérett parlamenteket és kormányokat rázzák le éppen a fáról. És válogat. Megértően. Türelmesen. Lehet, hogy eddig azért találtattunk híjával, mert még nem mérettünk meg. Együtt, mindenestől. Csak máris szétszóratva. Lehetséges. Hátha... A mérleg bízik. A mesénkben szerencsére akad egy-egy Ali baba is, nemcsak negyven rabló...
