Sokat idézett Mikszáth-anekdota: az íróhoz beállít egy fiatalember. A laptól küldtek, mondja, azért, hogy írjak Önről valamit a lap olvasói számára! – Hohó, megálljunk csak! Hiszen kettőnk közül én tudok jobban írni! Ezért csakis én írhatnék Önről, és nem fordítva.
És mégis: hányszor megy ez végbe fordítva! A kicsi akarja eltáncolni, hogy milyen a nagy. Ennek még legenyhébb esete, amikor irodalmár beszél a költőről, bár gyakran ez is kínos, ugyanis az irodalmárban benne foglaltatik az iroda- (találóbb volna az irda!) – annak a szemlélete, a kifejezésmódja és modora… Hogy mi az -lmár, amivel az iroda- kiegészül? Az Elmár tüze, vagy a „végy-l-már”? Különösen játékos az eset, amikor az irodalmár múzsává transzfigurálódik. És amikor a múzsa átveszi a szót! Képzeljük el, hogy az Isteni színjátékban a kis Beatrice mutatta volna be Dantét!
Mint ahogy egy helyi napilapban meg is kérdezik: Milyen egy jó múzsa? A költő erre – természetesen az irodalmár riportermúzsa közegén keresztül, annak frekvenciamodulációit használva – így fejezi ki magát: „Nagyon fontos szerepe van a női nemnek, a múzsáknak az irodalmi élet előre menetelében, ők irányítják a lírát, lényükkel feldobják az alkotó ember mindennapjait. A múzsa milyensége változik…” Eszünkbe jut erről egy régi nagy kritikusunk, aki egy régi nagy költőnkről így írt: „X. rendszeres lírai tevékenységet fejt ki, és e téren jelentős megvalósításokat mondhat magáénak.”
Mindennek elébe vágva, miután az olvasó már sejtheti, hogy Bréda Ferencről van szó, rá kell mutatnom, őszintén le kell szögeznem, ki kell hangsúlyoznom, az olvasók elé kell tárnom, hogy az illető költő ilyen észégető laposságokat csakis a kilencedik sör előtt szokott mondani, főleg, ha a lelke mélyén unja a banánt, melyet fiatal költők mecénásaként szokott behajigálni a pályára. Biztosíthatok mindenkit afelől, hogy tud ő kevésbé leharcoltam is fogalmazni, s éppen ezért, bár még nem olvastam, merem ajánlani az érdeklődők figyelmébe új könyvét, aminek titkait egy múzsa feszegeti. (François Bréda: De Amore).
De még időzzünk egy pillanatig a múzsáknál, ha már olyan nagy jelentőségük lett nemcsak az irodalom, hanem az irodalmi élet előre menetelében is. Honnét e név? Igen, már a régi görögök is használták, és nemcsak a különböző szellemi tevékenységi területek mentőit, védangyalait, szellemi szponzorait, hogy ne mondjam istennőit személyesítették meg, hanem e szó éneket, verset is jelentett. (Titkos véleményem szerint a myth tő rejlik benne, éppúgy, mint mese szavunkban, illetve fordítva). A muzsika szó is belőle ered, sőt, még a múzeum és a muzeológa is, és később másféle női foglalkozások művelőire is alkalmazták), ám mindezek többnyire tudákos, meghaladott vélemények.
A lényeg az, hogy a múzsa mindig nőnemű! (Még jobbnevű nőköltők számára is, lásd Sapphó szerelmes énekét: „Boldog legény, istenek párja, / Szemben ki ülhet szép szemeddel, / Édes kacajos közeleddel” stb.). Az -a számtalan nyelvben a nőiség végződése. Hímnemű változata a muzs. E szó igaz jelentését, mint annyi más mélységet is, az orosz irodalomban találhatjuk meg. Ott ugyanis azt jelenti, hogy „férj”, esetleg „férfi”. Ugyanakkor eme szó továbbképzése a muzsik szó is, ami az említett nyelven azt jelenti, hogy: paraszt. Méghozzá nemcsak agricultor értelmében, hanem hogy „durva, nagy marha tahó paraszt!” A képlet így világos: a költők mindegyre tapasztalhatták, hogy a kiszemelt múzsa közelében mindig előfordul a férj, a múzs, s mivel ezek általában elég gorombák voltak a múzsa imádóival szemben, a költők számára a „férj”, illetve „a másik férfi” és a „paraszt” fogalma így átfedte egymást. Ez a gátló körülmény azonban korántsem akadálya a „szerelmi létnek”.
„A könyv – kérdi az irodalmár – egyfajta összegzése szerelmi életének?” „Igen, válaszol a költő, személyes szerelmi, nemi és szexuális élményeimből próbáltam kivenni, megérteni a legfontosabb törvényszerűségeket. A De Amore olyan élmények, kozmikus jellegű törvények lecsapódása, amelyeknek öntudatlanul, néha tudatosan résztvevője voltam. A szerelem ugyanis a létező legfelsőbb erő, az anyag egyik metamorfózisa, egy plazmatikus állapot, ennek az elemnek vagyunk mindannyian a lecsapódásai”.
Fontosnak tartja-e avagy nem az olvasó, hogy mi a különbség a nemi és a szexuális élmények között? – mindegy. De azon már elgondolkozhat, hogy a legfelső erő az anyag egyik metamorfózisa, plazmatikus állapot (van benne valami nyúlósság talán), de az állapot mint elem jelentkezik, s ennek mindenki csak a lecsapódása egy kémcső falán…?
Az olvasó olykor értetlenkedik és a szervtelen, valamint szerves és fizikai kémia, a biokémia és a poétika eme szintéziséről egy kincstári adoma akar mindegyre eszébe jutni: A híradós őrmester magyaráz az újoncoknak: „elektromosság, mondja, van kétféle, mégpedig pozitív és negatív. Az osztrák hadseregben mind a kétféle rendszeresítve van”.
A kérdés: „Kifejtené azt a kijelentését, amely a könyvben is szerepel, hogy akik szeretnek, azok vagányok?” – A válasz: „A goliárdok, vagányok, vágánsok egy irodalmi irányzat, ennek képviselői aktív résztvevői a szerelmi gyakorlatnak, a szeretet törvényeinek, ennek a bolyongásnak, állandó mozgásnak. Véleményem szerint a szerelem mindennapos tevékenység kell legyen.”
Sok jel arra vall, hogy ez nemcsak a költők esetében, hanem majdnem az egész emberiség vonatkozásában érvényes, ugyanis azokat a költői kitételeket, hogy „a szerelem sötét verem”, meg hogy „a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bánt”, a filozófus antropológus így váltja apró magyarázatra:* (A szerelem állapotában) „A férfi elveszti magát, szétolvad a szerelemben, elgyöngül, megsápad, merengővé lesz, érzékei eltompulnak, nem lát, nem hall” (s ilyen állapotban ír verset és aforizmát!) „Semmi sem érdekli szíve tárgyán kívül, tettereje virtuskodásba csap át, beszünteti a gondolkodást, intelligenciája mélypontra sülylyed, elbukik saját magával szemben is, noha a hódítás illúziójában él.” – Ebből máris következtethetünk arra, hogy igen sok költő csal, amikor a szerelemre mint legfelsőbb erőre hivatkozik. Ugyanis:
„Ha a férfi a szerelménél erősebb szenvedélyre talál, ha becsvágya másfelé tereli, ha meg tudja fékezni nemi ösztönét vagy puszta testi higiénia körére szorítja, a nőnek nincs hatalma rajta.” (Erre vonatkozólag lásd: Urban Kesselring Kronenstätter legutóbbi novelláját!) „Mi több, bizonyos tekintetben handicaptól szabadul meg, mint nem egy szellemi vagy történelmi nagyság példája mutatja, sőt nem is kell óriásokig mennünk. Ezekben a férfiakban a gondolat vagy a tett aktivitása, esetleg szenvedélye nagyobb a szerelemvágynál.” Éppen ezért, olybá tűnik, azt az állítást, miszerint „a múzsa minősége változik”, tovább kell vinnünk addig a tételig, hogy a jó milyenségű múzsa és a (g)ondolkodó költő eszményei kapcsolatának a Héloise és Ábelárd modellt kell tekintenünk. Hogy Ábelárd eljutott az univerzália-vitában (lásd „legfelsőbb dolgok”) a mérsékelt realizmusig, miszerint „az általános fogalom benne rejlik az egyes dolgokban, amennyiben azok lényegét alkotja”, azt a teaivásban szerzett tapasztalatainak köszönheti. Ugyanis „a tea olyan, mint a szerelem, forrón nem lehet meginni, langyosan meg nem jó”.
Még egyszer, szeretem Bréda Ferencet, és ha módom lesz, ezen a címen fogok egyszer írni a De Amore-ról: „Költő, aki legfentebbről nézhet le múzsáira”.
*Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom, Széphalom Könyvműhely, 1994, 510—11 old.
