"Eladtatok erdőt, asszonyt, gyereket."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 12. (506.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bizalmassági indítvány
Tar Károly
Versei
Szőcs István
Jegyzet - A hmhmhm... A szerelem...
Papp Attila Zsolt
Megerősödve megmaradni - Beszélgetés Vasy Géza irodalomtörténésszel, a Magyar Írószövetség elnökével
Pomogáts Béla
Bartalis János (1893–1976)
Arcadie Suceveanu
Az író keze
A Rimbaud-komplexus
BAS BÖTTCHER
Megaherz
WOLFGANG BORCHERT
Az író
Radi
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
Ungvári László Zsolt
Versei
Demeter Zsuzsa
Téma nem titkos, de lezárva
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Fülszöveg
Jancsó Miklós
Bence Ferenc
Terényi Ede
ZE­NE – CSENDEN TÚL - Zenei szemfényvesztés?
Júliusi évfordulók
 
Papp Attila Zsolt
Megerősödve megmaradni - Beszélgetés Vasy Géza irodalomtörténésszel, a Magyar Írószövetség elnökével
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 12. (506.) SZÁM — JÚNIUS 25.

A Magyar Írószövetség elnöki tisztsége nagy felelősséggel jár, és – ha úgy tetszik – teljes embert kíván. Hogyan tudja a mindennapi életben összeegyeztetni irodalomtudósi, irodalomtörténészi munkájával?

Minden munkakörbe bele kell tanulni, s ha az ember rutinosabb és nem nagyon öreg, akkor ez könnyebben megy. Egy irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő nem él olyan „fátyolos” világban, mint egyes költők. Nekem szerencsére van gyakorlati érzékem, és – ezt nem hivalkodva mondom – nem jövök zavarba, amikor konkrét, gyakorlati dolgokkal kerülök szembe, akár a hétköznapi életben is. Számolni is tudok, az adóbevallásom elkészítésével sincsenek problémáim. Egyébként pedig mindig olyan ember voltam, aki szeretett társadalmi, közéleti feladatokat is ellátni. Fiatal irodalomtörténészi korom óta aktívan részt vettem a Magyar Írószövetség életében. Nyugdíjazásomig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen voltam tanár, és a 80-as években az egyetemi közművelődési szervezeteknek voltam a vezetője, a decentralizálás után pedig az Egyetemi Színpadnak. Gazdasági-adminisztratív kérdésekkel is naponta foglalkoznom kellett – tehát nem a könyvtárból kerültem az írószövetség elnöki tisztségébe. Több társadalmi bizottságban, az írószakszervezetben is tevékenykedtem. Ettől függetlenül nem készültem erre a feladatra. Mikor megválasztottak, már hatodik éve voltam az írószövetség elnökségének tagja, és nagyszerű jelöltjeim voltak erre a funkcióra. Hadd mondjak három nevet: Kovács István költő, polonista, Mezey Katalin költő, író – aki az írószakszervezet alapító titkára, aztán főtitkára volt, húsz év után köszönt le –, valamint Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész. 2007. január 31-én lettem nyugdíjas, és úgy terveztem, hogy ha nem jön közbe valami, akkor novemberben elkezdem az Illyés Gyula nagymonográfiám megírását. Ez most tolódott kicsit, de mivel szeretném 2017-ben viszonylag egészségesen megérni az aranylakodalmamat, talán lesz még időm erre is.

1990 után nemcsak a politikai, hanem az irodalmi élet is pluralizálódott Magyarországon. A Magyar Írószövetség, úgy tűnik, elvesztette korábbi reprezentatív jellegét, megszűnt ernyőszervezetnek lenni – ma már több irodalmi csoportosulás, szervezet is működik. Ilyen körülmények között mi lehet az írószövetség szerepe, feladata?

Az a jelmondatom, hogy megerősödve megmaradni. Erre lehet mondani, hogy nesze semmi, fogd meg jól, de én tényleg bízom benne, hogy néhány éven belül erősebbek, hatékonyabbak leszünk. Ma az emberek jelentős részében még él az 1990 előtti Magyar Írószövetség iránti nosztalgia. Ez részben érthető, hiszen akkor az írószövetségi tagság rendkívül fontos dolog volt. Egyrészt azt jelentette, hogy a társadalom megbecsült tagja az ember, másrészt a tagsági igazolvány anyagilag ugyan nem, de munkajogi értelemben munkaviszonyt jelentett. Harmadrészt aki az írószövetség taga volt, azzal a kiadók hamarabb szóba álltak, az automatikusan tagja lehetett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete elődjének, az állami irodalmi alapnak, alkotóházi beutalót, kamatmentes kölcsönt kaphatott. Az írószövetségnek jelentős pénzkerete volt külföldi utazásokra, tanulmányutakra – természetesen főként a szocialista országokba. Tehát nagyon sok szociális és szakmai jellegű előnnyel járt, ami ma már nincs meg. Csökkent az írószövetséghez – és bármilyen írószervezethez – való tartozás jelentősége. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy az írószövetség feladata az egyetemes magyar irodalom képviselete, beleértve a határon túl élő magyar alkotókat is. Ha olyan kulturális kormányzat lenne egyszer Magyarországon, amely még az Antall- vagy az Orbán-kormánynál is fontosabbnak tartaná ezt, akkor az írószövetség szerepe megnövekedhetne – és reméljük, hogy ez így is lesz a közeljövőben.

A Magyar Írószövetség történetét mindig is átitatta – hol így, hol úgy – a politikához, a politikai helyzethez való viszony. Mennyiben határozza meg ma a politika az irodalmi-kulturális élet belső tagolódását?

Meglehetősen meghatározza. Az irodalompolitika, a kulturális politika olyan szörnyszülött, amelyet már Illyés Gyula is „hattyúnyakú görénynek” nevezett egykor – olyan valami, ami egyesíti magában a szépet, a fenségest a rúttal, az ocsmánnyal. Mégis szükség van rá, mert kultúrpolitika nélkül egy viszonylag korszerű társadalom nem működhet. Az ókori görög városállamokban kötelező volt a polgárok, a szabad emberek számára a színházi előadások látogatása. Aki szegény ember volt, támogatást, ingyen színházjegyet kapott – mert a görögök pontosan tudták, mekkora jelentősége van az erkölcsi nevelésnek, az oktatáspolitikának. Egy diktatúra hivatalos irodalompolitikájával szemben mindig megszerveződik az irodalom önvédő politikája. Ez működött valamennyire a Rákosi-korban is, ’56-ban csúcsosodott ki, és létezett a 70-80-as években is. A mai többpártrendszeri körülmények között viszont sokkal bonyolultabb és összetettebb a helyzet, mert nagyban meghatározza a különböző pártokkal, politikai irányzatokkal való kapcsolat. Az irodalmi csoportosulások, szervezetek sem maradhatnak teljesen mentesek a politikai hatásoktól.

Erre lehet példa az írószövetség rendszerváltás utáni történetének legnagyobb botránya, a Döbrentei-ügy...

Az írószövetség akkori elnöksége nem volt és nem is lehetett felkészülve arra, hogy ilyen céltudatos és erélyes bomlasztó munka követi Döbrentei Kornél – akkor még választmányi tag – Tilos Rádió előtt elmondott, valóban nem túl szerencsés beszédét. Úgy gondolom, hogy ez a beszéd csak egyfajta ürügy volt: sokakban már azelőtt érlelődött a kilépés gondolata, Döbrentei ügye csak muníciót szolgáltatott ehhez. Ebben nagy szerepe volt a rivális Szépírók Társaságának is – mai napig az a véleményem, hogy ez nagyon rosszízű irodalompolitikai lépés volt részükről. A Parti Nagy Lajos által elindított kilépéssorozat 2004 március közepéig nagyjából lezajlott, de azóta is vannak kilépőink hébe-hóba. Ráadásul ezt az ügyet azóta is felhasználják néha az írószövetség hiteltelenítésére. Mondok egy példát. Az Alternatív Magyar Művészeti Díj Alapítvány kuratóriuma – amelynek tagja Gyurkovics Tibor, a Magyar Írók Egyesületének elnöke – ún. Alternatív Kossuth-díjat adományozott Döbrenteinek; ennek a díjnak az igazi alternativitása abban áll, hogy csak egy éremmel jár, mindenféle pénzjutalom nélkül. Nem tudom, Gyurkovics mennyire volt tudatában annak, hogy milyen károkat okoz ezzel a döntésével. Mivel a Magyar Írószövetség és a Magyar Írók Egyesületének tagsága között jelentős az átfedés, azonnal megpróbálták összemosni a két szervezetet, holott nekünk semmi közünk nem volt ehhez. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Döbrentei csökönyössége is ártott az írószövetségnek: sajnáltam, hogy ő nem volt képes megtenni azt a gesztust, amit a 80-as években Nagy Gáspár megtett, akinek a Nagy Imre-verse miatt támadták a szövetséget, vagy amit később Csoóri Sándor is megtett a Nappali Hold körül kialakult botrány kapcsán – vagyis nem volt hajlandó lemondani választmányi tagságáról. Tehát valóban túlpolitizált a szellemi életünk, és ennek gyökerei visszanyúlnak a két világháború közötti népi-urbánus ellentétre. A 80-as évek végén mindkét nagy rendszerváltó szervezet – a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége – soraiban elég magas volt az írók részvételi aránya, így a szellemi szembenállás átöröklődött a politikába is. Hozzátenném, hogy korábban Aczél György, a kádári kultúrpolitika tótumfaktuma is rendszeresen igyekezett összeugrasztani a két csoportot. A szóbeszéd azt tartja, hogy amikor Csoóriékkal tárgyalt, azt kérdezte tőlük: „ti miért barátkoztok ezekkel a zsidó fiúkkal?”; amikor meg Konrádékkal, akkor azt: „ti miért haverkodtok ezekkel a nacionalistákkal?”

Tavaly áprilisban a magyar írószervezetek közös nyilatkozatban tiltakoztak a kulturális miniszternél a szépirodalom alulfinanszírozása ellen. A konfliktusokkal terhelt évek után egyszeri alkalom volt-e ez az összefogás, vagy folytatódik az együttműködés?

Nem mondhatni, hogy baráti viszonyban vagyunk, de érdekközösségi viszonyban mindenképpen. Kétségkívül normálisabbá vált a kapcsolatunk – nemcsak a Szépírók Társaságával, hanem a József Attila Körrel (JAK) is. A JAK-kal is éles konfliktusaink voltak, ebben volt némi szerepe Menyhért Annának, a kör akkori elnökének – de most már vele is barátságosabb a viszonyunk, nem beszélve a jelenlegi elnökről, Gerevich Andrásról, akivel jókat szoktunk beszélgetni. Természetesen amikor arról van szó például, hogy kit terjeszszünk föl József Attila-díjra vagy más állami kitüntetésekre, akkor előjönnek az ellentétek, de ez elkerülhetetlen. Persze olyan szerző is van, akivel mindnyájan egyetértünk, az esetek többségében azonban mindegyik tábornak megvannak a maga emberei, és értük harcol – de hát erre is kapjuk a mandátumot a szervezeteinktől.

A határon túli magyar írók közül – arányaiban – jóval kevesebben léptek ki az írószövetségből, mint az anyaországiak közül. Minek tulajdonítja ezt a fajta „hűséget”?

Egyrészt a Magyar Írószövetség karolta fel először a határon túli magyar írók ügyét – már csak azért is, mert ’90-ben helyzeti előnyünk volt, mivel nem volt több írószervezet. Másrészt pedig azok a sajátos gondok, problémák, amelyekkel a határon túli magyar íróknak szembe kell nézniük, inkább foglalkoztatják a Magyar Írószövetséget, mint például a Szépírók Társaságát (amelynek természetesen szintén vannak határon túli tagjai, de jóval kevesebben). Az ún. nemzeti sorsproblémákra, a magyarság kisebbségi státusából fakadó kérdésekre gondolok, amelyekre a szomszédos országokban élő magyar szerzők nagy része mindig is fogékonyabb volt – és amelyeknek az írószövetség is mindig kiemelt fontosságot tulajdonított. Kell lennie egy olyan szellemi-irodalmi szervezetnek, amely ezeket a problémákat nem hagyja feledésbe merülni ezután sem. A Magyar Írószövetség reményeim szerint ilyen, és ilyennek is fog maradni.

 

Vasy Géza

1942. január 28-án született Budapesten. 1960-ban érettségizett a József Attila Gimnáziumban. 1969-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarának magyar-könyvtár szakán. Attól kezdve az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója volt, 1998 óta docensi beosztásban 2007-ig.  Oktatómunkája mellett az ELTE központi kulturális intézményeit igazgatta 1981 és 1987, az Egyetemi Színpadot 1987 és 1992 között. Az egyetemi doktori címet 1974-ben, a PhD-minősítést 1997-ben szerezte meg. Kutatási területe a huszadik századi magyar irodalom, azon belül kiemelten az 1945 utáni korszak. 1971–1974 között a Magyar Ifjúság című hetilap irodalmi szerkesztője, 1988–1989-ben az egyik első nem állami könyvkiadó irodalmi vezetője. A Magyar Írószövetség kritikai szakosztálya vezetőségének tagja (1993-), a Választmány tagja (1997-), az Elnökség tagja (2002-), tavaly óta az írószövetség elnöke. Idáig megjelent 22 önálló könyve, társszerzője több mint félszáz kiadványnak. Könyveket, antológiákat szerkesztett. Mintegy 40 folyóiratban, heti- és napilapban körülbelül 1000 publikációja jelent meg. Több középiskolai tankönyv társszerzője. Legfontosabb díjai: József Attila-díj (1995), Arany János-díj (2002), Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett (2002), Széchenyi István Ösztöndíj (2003–2006), Czine Mihály-díj (2007).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében