A helikoni költészet egyéni utat választó képviselője volt Bartalis János, aki a modern (az avantgárd) vers eszközeivel adott hangot a természeti világban élő ember hagyományos érzéseinek. 1893. július 29-én Apácán született, Kolozsváron tanítóképzőt, Budapesten polgári iskolai tanárképzőt végzett, hazatérve tisztviselő lett, a háborús években katonáskodott, majd a Dés melletti Alsókosályon felesége kisebb birtokán gazdálkodott. Színházi szerző szeretett volna lenni, korai verseit Kosztolányi Dezsőnek küldte el, s az ő biztatására választotta a költészetet. A budapesti költő később (1927-ben, a Nyugatban, megbecsülő szeretettel beszélt Bartalis verseiről: „Ez a székely fiú, apácai, alsókosályi szegényes magányában tényleg csak a lelke parancsára írogatta különös verseit, csak ösztönös mondanivalója tágította ki, vájta meg formájukat (...) Bartalis szabad versei természetesen folyók, idilliek, gyakran az öngúny és a humor furcsa árnyalatával. Inkább apollói, mint dionüszoszi művész. Eleve elhatározott terv nem vezeti. Iskolát, elméletet nem ismer. (...) Pár sorának elolvasása után mégis érezzük hogy megnyilatkozása szükségszerű. Szavainak ércfedezete van. Nincs rendszere, fogása, ravaszsága, melyen át lehetne látni. Szóval, nem modoros. Leejti szavait, mintegy véletlenül, látszólag minden törvény nélkül, de úgy hullanak el, oda esnek, ahova valók.”
Bartalis költészetének újdonsága annak idején a szabad verses kifejezésmód volt, és aligha tanulhatta, inkább ösztönösen találta meg ezt a technikát. Költői indulását, amint ezt Hajh, rózsafa (1926) című kötete mutatja, mámoros életöröm hatotta át. Szétnézve a világban, mindenütt derűt, fényt és csillogást látott: túlfűtött tavaszi reggeleket, varázslatos nyári alkonyokat, tüzes színeket, a természet elragadó látványait. A táj szépsége, az évszakok váltakozása, az ifjúság mámora himnuszokra és ódákra ihlették. A valóság dolgai megelevenedtek, boldogságról zengtek, s a fiatal költő értette és tolmácsolta szavukat. „Mert minden nyelv olyan nagyszerű – hangzik a Reggel című versben –, és minden igéjük olyan új. / Mert minden nyelv olyan szédületesen szép, / és minden szavuk olyan vadboroszlán-illat.” Ez a mámoros életérzés járta át a köznapok ábrázolását, a fiatal költő falusi életképeit. Ma is népszerű versei, költészetének állandó antológiadarabjai: Az erdőről hazatérő favágók és a De különben csend van az egyszerű élet látványaiban is a csodát fedezte fel: „Az erdőből hazatérő favágók / csoda dolgokat beszélnek. / A nap, mint piros máglyatűz / a madarak dalán hamva el / és rügybe szakadt a fák hegye.”
Ez a heves és mámoros érzés valóban nem illeszkedett – nem illeszkedhetett – a kötött ritmus hagyományos formáiba. Bartalisnak szét kellett törnie a fegyelmezett alakzatokat, hogy kifejezhesse lázas indulatait. A túlfűtött, robbanásig hevült érzésvilág általában a versek képalakító technikáját szokta átalakítani: szabadabb társításokat, meglepőbb hasonlatokat, metaforákat szül. A kolozsvári költő viszonylag ritkán választotta a szenvedély kifejezésének ezt az eszközét. Versei általában a látványhoz kötődnek, leíró jellegűek, nem értelmezik át metaforisztikusan a valóságot, inkább a versmondatok indulattól fűtött lazább struktúrájában fejezik ki a lírai szenvedélyt. Vagyis Bartalis a vers logikai és szerkezeti rendjének nagyobb szabadságával érzékeltette azt az élményt, amelyet mások – a szimbolistáktól a szürrealistákig – a képtársító technika átalakítása révén fejeztek ki. Meglepő metaforát ritkán mutat ez a költészet, a szenvedély izzása azonban olykor a képi világra is hat, s erényes, evokatív metaforákat teremt. Az erdőről hazatérő favágók idézett sorai mellett a másik vers – De különben csend van – is víziós technikával mutatja be a felkelő Napot „egy csodálatos szekér indult el / derékig tűzben a hegy tetején". Az indulás mámoros érzésvilágáról árulkodnak a gyakran tűzre, lángra, parázsra utaló szóképek.
Bartalis a természet közelségében élt, idill iránti eredendő hajlama bukolikus köntöst kapott. Hajh, rózsafa, Társak, Falun lakom, Kosály című versei a bukolikus líra örök hangján zengtek, a nyugalmas falusi életet dicsérték, a köznapi békét ünnepelték és a természetes örömökről számoltak be. A kosályi versek klasszikus hangulatokat mutattak, Theokritost idézték, a pogány életöröm derűjéről tanúskodtak. A Szerelmes párbeszéd Theokritos módra című vers a görög bukolikusok nyelvén beszélt, az Ujjaimból liliomok nőnek pedig himnikus lendülettel ecsetelte a falusi élet és a gazdálkodás örömeit: „Ó, duzzadó, áradó, bő tennivágyás! / Ó, isteni erő, Tavasz: dús humusz! / Etetem az állataimat és kurjongatok. / Ó, falusi költő, pogány isten, Ovidius! / Virágba borulva állnak a fáim, / Szól a cinege, döngenek a méhek, / Mellem kifeszítem, szénát tépek. / Nyújtok állatoknak világeleséget.” A kosályi bukolikák a valóságtól kapták fényüket és színeiket. Nemcsak az idill vágya és mámora érvényesült bennük, hanem a mezei élet köznapi valósága is: a földművelés, a jószágnevelés gondja-öröme. Jóval konkrétabbak, mint az avantgardista irányzatok elvont alkotásai. Az expresszionizmus fogalmakkal és absztrakciókkal dolgozott, a kosályi versek ezzel szemben fogható tárgyiassággal számoltak be a földművelő élet köznapi élményeiről, tapasztalatairól. Bartalis költészetében valójában az a tárgyias fordulat ment végbe, amely a húszas évek elejének avantgárd próbálkozásai után szinte az egész magyar költészetben, leginkább a modern líra „második nemzedékénél”: Szabó Lőrincnél, Illyésnél és József Attilánál is végbement. Ez a költészet tárgyiassággal váltotta fel az alkotó személyiség kultuszát, realizmussal az esztétizmust, a valóság iránti figyelemmel az atelier-irodalom kísérleteit. Bartalis kosályi versei – annak ellenére, hogy őrzik a szabad verses formát (mint ahogy Illyés Nehéz földje, Szabó Lőrinc néhány verse is őrizte) – e tárgyias irányzathoz tartoznak.
E líra tárgyiasságát nemcsak témavilága és hangjának költői realizmusa igazolja, hanem az is, hogy az avantgárd költészet bonyolult szerkezeteit elkerülve Bartalis a dalszerű formákhoz közeledett. Már Németh László 1930-as bírálata utalt arra, hogy a kosályi költő rövid, egyszerű mondatokban fogalmaz. „A Bartalis-versben – írta – nem a szótagok zenélnek, hanem az apró, egymás mögé rakott mondatocskák. Két mondat közt egy hézag (nemcsak időbeli, hanem értelmi is), s mondatok és hézagok váltakozásának ez a »mondatjambusa« különös, rapszodikus bájt lop a Bartalis gondolataiba is. A mereven egymás mellé rakott kis állításokat nekünk kell összeillesztenünk. A gondolat egy része árnyékban maradt; megértjük a verset, s marad rajta egy kis eltűnődni való.” Az egyszerű versmondatokban fogalmazó kompozíció különösen azokban a költeményekben válik dalszerűvé, amelyekbe a népköltészet hatása lopott egy kevés könnyedséget, friss hangot, arányos elrendezést. Elég, ha a Kosályi fák, Hét madár, Szántás, Hideg csillag, fuss innen, Volt egy Bartalis-fa, Ölelő csillagok című verseire gondolok.
A Bartalis-verseket rokonszenvvel fogadta az erdélyi magyar irodalmi élet, a költő ott volt a helikoni íróközösség alapítói között, és tagja lett a Kemény Zsigmond Társaságnak. Abban a közel egy évtizedben (1933 és 1941 között), amelyben, miután szorító adósságai következtében felhagyott a gazdálkodással és Magyarországra költözve, ottani középiskolákban (Ráckevén Pilisvörösváron és Kiskőrösön) tanárkodott, ugyancsak az erdélyi irodalom megbecsült alkotó egyénisége maradt. Rendre jelentek meg verseskönyvei: 1930-ban a Nap madara, 1931-ben a Föld a párnám, 1937-ben a Világ terein gázolok, 1942-ben A mezők áldása.
A harmincas évek tapasztalata és tájékozódása természetesen a műhelyre is hatott. A bukolikus dalokból elégiák lettek − mint a Föld a párnám című, arányos szerkezetű, még mindig a népköltészet tisztaságát idéző elégia. A fegyelmezett élet igénye, a rendteremtő szándék pedig szinte teljesen átalakította a Bartalis-vers eddigi természetét. A szabadvers kötetlensége után hagyományosan ritmizált rímes költemények következtek. Néhány évig Bartalis csak ilyeneket írt, ha olykor – engedve eredeti hajlamainak – szabadabban kezelte is az ütemet. A kötött formában azonban nem találta meg az egyéniségének megfelelő alakot. Levél római barátomhoz című versében így nyilatkozott rímes verseiről: „A »forma« lett úrrá s nem a végtelen áradás, a versek ritmusa, mely űzött, / hajtott eddig, / szállva a felhőkön-égen.” Nemsokára vissza is tért a szabad formához: háború alatti versei, rapszódiái már ismét rímtelenek és kötetlenek, a mondanivaló szenvedélyesebb természete szerint öltik fel alakjukat.
A háborús évek után Bartalis János az újrakezdés vágyával szólalt meg; „én most vagyok itthon magamé végre” – írta Háború után, 1945 című versében. Nem rajta múlott, hogy tíz esztendeig nem jelent meg új verseskötete. A kényszerű hallgatás idején is hangulatos életképekben festette le a mezei munka (Márta-napra), a falusi élet (Ünneplés) vagy az országos építés (Az építőtelepen) élményeit. A régi bukolikákra emlékeztető módon szólt a természet derűjéről (Aratásikék), a mezők tavaszi színeiről (És akkor a mezőkre értem). Az új versekből életöröm sugárzik, de ez az öröm inkább csak visszfénye a réginek. A beszámolók és életképek gyakran csak a költői riport színvonalán jelennek meg, vagy a pálya korábbi eredményeit követik. Igazabb költőiséggel azok a versek szólaltak meg, amelyekben a költő a múltra tekintett vissza, avagy sorsának-pályájának számvetését végezte el. Az olyan emlékező versek, mint a mezei munka gondját-örömét idéző Kapásokkal sorban, vagy a családra visszatekintő Anyám emlékére hiteles és személyes lírával mutatták be lelkiállapotát. A visszatekintés és a számadás lírai élményét fejezték ki Pedig tavasz jő (1957), Új mezők és új dalok felé (1959), Idő ne fuss (1965), Nyugtalanságok (1969) és Veresbegymadár (1973) című kötetei. Válogatott versei két kötetben 1963-ban és 1968-ban jelentek meg, visszaemlékezéseit Az, aki én voltam (1972) című kötetében adta közre. 1976. december 18-án Kolozsváron hunyt el. Idő, idő című versében pályája lírai összegzéseként olvasom: „Hiába van a térképen Moszkva, Peking, Párizs / vagy London, minden az én szívemben van benne. Szív / nélkül minden csak fal, kőtörmelék, utca, aszfalt, cserép, / ami mindenütt van. / Bennem van minden csoda, és én benne vagyok / minden ámulatban.” Ez utolsó két sor aforisztikus fogalmazásban summázza Bartalis János világszemléletét és egyéni poétikáját.
