"Eladtatok erdőt, asszonyt, gyereket."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 12. (506.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Bizalmassági indítvány
Tar Károly
Versei
Szőcs István
Jegyzet - A hmhmhm... A szerelem...
Papp Attila Zsolt
Megerősödve megmaradni - Beszélgetés Vasy Géza irodalomtörténésszel, a Magyar Írószövetség elnökével
Pomogáts Béla
Bartalis János (1893–1976)
Arcadie Suceveanu
Az író keze
A Rimbaud-komplexus
BAS BÖTTCHER
Megaherz
WOLFGANG BORCHERT
Az író
Radi
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
Ungvári László Zsolt
Versei
Demeter Zsuzsa
Téma nem titkos, de lezárva
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Fülszöveg
Jancsó Miklós
Bence Ferenc
Terényi Ede
ZE­NE – CSENDEN TÚL - Zenei szemfényvesztés?
Júliusi évfordulók
 
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 12. (506.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Az első utazás

Három után tizenkét perccel élesen berreg fel a vekker, felriadok, reflexszerűen zárva el ugrom fel, kibotorkálok a fürdőbe, gyertyafénynél mosdom. Anna nem ébred fel. Sietősen öltözöm, fekete bársonyfarmer, sportcipő, fekete trikó, bőrmellény. Iszom egy korty ásványvizet, és ásítozva, lábujjhegyen megyek ki az ajtón. A boríték a 19-es számot viselő kulccsal ott vár a postaládájában. S a taxi is ott áll már a ház előtt. – „Az állomásra!” – ülök be. – A balkonon akkor jelenik meg a lepedőjét maga köré tekerő Anna és integet. „Hova utazik, művész úr?” – kérdezi kíváncsian a középkorú, kopaszodó sofőr és indít. Figyelmét láthatóan nem kerüli el a nem mindennapi erkélyjelenet. Holnapra erről fog beszélni az egész város. „Bukarestbe.” „Szép időnk lesz” – előlegezi a sofőr, és beletapos a gázba. Öt perc és ott is vagyunk. Fizet, jó szolgálatot kívánva ragadom fel az utazótáskát, és berohanok a váróterembe. Koldus ül az ajtó mellett, zavartan állok meg mellette s egy tízezer lejest ejtek a kalapba. „Csak ennyi? – elégedetlenkedik a toprongyos öreg. – Három napja nem ettem.” Vigyorogva még egy fém ötezer lejest ejtek a kalapba, és továbbsietek. Már a taxiban felhúztam a gumikesztyűt – csak ne hagyni ujjlenyomatot! –, megkeresem a 19-es fiókot, kinyitom, kiveszem a diplomatatáskát, a kulcsot válltáskám zsebébe rejtem, mire visszaérek a váróterembe és jegyet váltok az első osztályra, remegve az idegességtől gyújtok rá, s kilépek a peronra. A hangosbeszélő akkor mondja be a vonat érkezését, s már be is fut a bányai gyors. Egyből kiszúrom a vagonom, felszállok, viszonylag hamar megtalálom a fülkét. Két idősebb hölgy szunyókál a szemközti üléseken, táskám feldobom a csomagtartóba, s mire elhelyezkedem, el is indul a vonat... Azonnal elalszom. Álmomban újra az ismeretlen-ismerős bérház áttekinthetetlen folyosólabirintusában kerengek, nem találva a kijáratot... Egy hatalmas teremben fekete lovaglócsizmás, meztelen lányok vívnak, hosszú kardokkal, egy másikban hatalmas csíkos szőrű macskák keringenek, de félni csak akkor kezdek, amikor a fekete cilinderes, frakkos öregúrral találkozom, aki valami miatt elfelejtett pantallót húzni, s hosszú, csíkos alsógatyában billeg felém. A huzat libegteti frakkja szárnyait, olyan, mint egy felszállni készülő nagy, szürke gém. Meglepődve veszem észre, hogy lakkcipője megmagyarázhatatlan módon sáros. Ezek szerint van kijárat a házból, valahol van egy kert vagy földút... Az öregúr rám vigyorog, s tagoltan mondja: ,,Meghalt a cselszövő!”, s fejhangon vihogva nyúlkál felém, elugrom, rohanni kezdek, hatalmas biliárdgolyók gurulnak felém, tudom, nem menekülhetek, megpróbálok a falhoz lapulni, mire az első golyóval ütköznék, dobogó szívvel riadok fel. Az öreg hölgyek érdeklődve figyelnek. „Nagyon nyugtalanul aludt, fiatalember – s magyarul beszélt álmában” – állapítja meg az ajtó mellett ülő asszony. „Maga magyar?” – kérdezi az ablak mellett ülő. Fáradtan bólintok. „Igaz, hogy a magyarok mind unokatestvérei egymásnak? – kérdezi az ajtó mellett ülő. – Igaz, hogy a magyarok mind rokonok?” „Ennél azért egy picivel többen vagyunk” – vigyorodom el, s válltáskámból elővéve a vizet, mohón iszom. „Ugyan – legyint az ablaknál ülő, és pontosan olyan fejhangon vihog, mint álmában a frakkban és csíkos alsónadrágban álló öregúr. – Hányan is vannak a magyarok?” „Tizenöt millióan – magyarázza Szabó –, ebből öt millió él az ország mai határain kívül, kettő Romániában...” „És akarják is Erdélyt – mondja meggyőződéssel az ablaknál ülő, és majdnem úgy vezényel villogó kötőtűjével, mint egy karmester. – A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.” „Ugyan már, drága asszonyom – húzódom el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő öreg hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszemű magyarral több lesz. – Erdély igazán nem egy dió, amit csak úgy, úri kedvünkből zsebre vágva vihetünk tovább. És hová is vihetnénk, mondja meg, hová?” „Ne szemtelenkedjen, fiatalember – kezd hadonászni az ablak mellett ülő öregasszony is. – Erdély ősi román föld.” „Erdélyt nem adjuk – sikítja a másik is, ugyanolyan fejhangon. – Nem, nem, soha!...” „De ki akarja elvenni? – igyekszem megnyugtatni őket. – Én biztosan nem.” „Maga lehet, hogy nem – csillapodik le az ablak mellett ülő –, de mások, a többi magyar: igen... Mégis mit akarnak a magyarok? Mi ez a nagy sietség? Ez a rögeszmés láz a saját iskoláik után? Mi ez a szétválás utáni csillapíthatatlan vágy bennük?! Ez az elhatárolódás, az elszigetelődés?...” „Van egy kifejező magyar közmondás – sziszegem s meglepetten érzem, hogy én is kibillenek lassan flegmatikus nyugalmamból. – Közös lónak túrós a háta.” „Ez, látja, szép – kiabálja elragadtatottan az ajtó mellett ülő öregasszony. – Gyönyörű... Maguk, magyarok mindannyian költők.” „Csak állandóan magyarul akarnak tanulni – jegyzi meg az ablaknál ülő és felugrik. – Mintha nem tudnának eléggé, így is... Miért nem jó maguknak a mi csodálatos román nyelvünk. Egy világnyelv, akárhogy is. Európa legősibb, legszebb nyelve...” „Mert ők a sajátjukon akarnak ugatni tovább – vihog a társa. – ezért is mondottam, hogy mind poéták. Ugatnak, átszellemülten, mint a kutyák a holdfényben...” „Drága asszonyom – kezdem elszántan –, kérem, gondolkozzanak már végre el, hová is vezethet ez a szándékos, vagy naiv, mindenesetre rosszindulatú értetlenség?!” „Ő ezt kikéri magának – vág közbe szikrázó szemmel, kötőtűivel ismét hadonászva az ablak mellett ülő. – Ő a maga részéről szereti is a magyarokat, mindig is őszintén vonzódott hozzájuk. Volt magyar cselédjük is. Székelyföldről, Rebeka. Jól mondom? Rendes, tiszta leány volt, nem lopott, és a főztje...” „Ám lám, Moldvában az oroszok még az ábécéjüket is elvették, arra kényszerítve Pruton túli testvéreiket, hogy cirill betűkkel írjanak s kitalálják, hogy ők nem is románok, hanem moldovánok... Most az írást is újra kell tanulni. Az írektől az angolok a nyelvüket is elvették, és mégis...” Az ajtónál ülő asszonyság bíborló arccal, lihegve vág közbe. – „Pardon, uram. Pardon... Az ő moldovai testvéreik románok, teljesen természetes tehát, hogy románul akarnak tanulni, hogy ragaszkodnak ősi történelmükhöz, kultúrájukhoz, a barbár orosz tengerben.…” Elvigyorodom. – „És akkor? Mi magyarok vagyunk, és az nem természetes, hogy mi?... hogy mi is?...”
A hölgyek egymásra pillantva ellenségesen hallgatnak.
„Vagy – kezdem újra – lennének fontos és kevésbé fontos népek?! Van itt egy sorrend? Mert ha igen, mondja, mondják el végre, Caragiale szép szavát ideidézve, hogy: tudjunk mi is róla...”
A vonat befut az Északi pályaudvarra. A hölgyek nem is néznek rám, fáradhatatlanul kötögetnek, csak akkor döbbennek meg, amikor felhúzom a gumikesztyűt. „Baj lehet a kezével!” – jegyzi meg az ablaknál ülő. „Biztosan ekcéma.” Zavar, hogy úgy beszélnek rólam, mintha nem is lennék jelen, elköszönök, vállamra veszem a táskát, s jobb kezemben a diplomata-, bal kezemben az utazótáskával lépek ki az ajtón, s mire végigbatytyogok a folyosón, a vonat nagyokat zökkenve, rángatózva megáll. Rengetegen vannak, lassan vergődöm át a tömegen. Cigánypurdék gyufás skatulyából poloskákat, svábbogarakat dobálnak az elegáns hölgyekre, és röhécselve száguldanak tovább. Kövér rendőr nézi őket, és röhög.
Románia, 2004 – vigyorgok, s elérem a csomagmegőrzőt, beadom a diplomatatáskát, majd kis tétovázás után utazótáskám is, az aganccsal, csak válltáskámat hagyom magamnál, átrakva a trikót, a fürdőnadrágot, a vodkát és a nejlonzacskóba csomagolt szendvicseket. Ötvenezer lejt fizetek, zsebembe rejtem a jegyet, gondolkodom egy kicsit, majd a másik jegyet táskámba rejtve sétálok ki, az utcán előveszem a diplomatatáskás jegyet: 339-es. Ide-oda fordulva nézelődöm, lassan lépegetek a napfényben fürdő téren. Ellenőrzöm a nagy állomási órán s saját karórámon is az időt. Két perc múlva nyolc. Döntök. Átsietek a téren, néhány perc múlva elérem a hotelt, belépek. – Teljesen kopasz úr trónol a pult mögött, némi keresgélés után unottan adja kezembe a Spiridon névre szóló, zárt borítékot. Bemegyek a hallba, leülök egy fotelba, óvatosan bontom fel, kicserélem a benne lapuló jegyet a zsebemben lévővel, firkálok valamit, kitalált, nem is létező számokat és neveket egy cetlire, bal kézzel, majd visszamegyek a pulthoz. – Majd adja át Blaga úrnak – kérem a kopaszt –, ő még alszik! – és egy százezer lejest csúsztatok a férfi elé. „Részemről a szerencse, uram – vigyorodik el az, s villámgyorsan tünteti el a pénzt. – Blaga úr későn kel, de majd felhívom rá a figyelmét.” Bólintok, meghajolok, kimegyek, trolira szállok, a Cişmigiunál lépek le, sétálok a parkban. Még négy szabad órám van. Moziba mehetnék, strandra, felszedhetnék esetleg egy lányt is, beülhetnék egy kocsmába, olvashatnék is itt a padon, ahová leültem, ha hoztam volna magammal egy könyvet, vagy vásároltam volna legalább újságot... Ehelyett kis tétovázás után vodkás üvegem húzom meg, s előveszek egy szendvicset, amit még Anna készített az este. Lassan eszem, minden falatot megrágva. Igazán nincs ahová sietnem. „Anna!...” Lehunyt szemmel próbálom felidézni arcát, alakját, elmelegedek. Néhány órája váltunk el, s máris hiányzik. Nem jó jel. Főleg akkor nem, ha tényleg nem a szerelem vezényelte utamba, hanem titokzatos megbízói állították rám, hogy figyelje minden lépésemet. Van benne, töprengek, egy tétovaság, mintha tényleg szende, ártatlan vidéki lány lenne, ugyanakkor fantasztikus dolgokra képes, s néha – mintha akaratlanul esne ki a vidéki lány szerepéből – olyanokat mond, hogy fejre lehet állni tőle. Itt van valami titok? S mégis mennyit fizethetnek neki, amiért ennyire odaadó? „Ráér, fiatalúr?” – áll meg mellettem egy horgas orrú, kopasz férfiú, és figyelmesen néz rám. „Attól függ, mire?” „Tudja azt maga nagyon jól” – hajol felém, tolakodóan a férfi, szeme megrebben, mint egy ugrásra, de ugyanakkor menekülésre kész vadállaté. „És mennyit szánna erre a... erre a...” – zavarodottan nézek a férfira, mint aki nem találja a szavakat. „Az aktusra? – kérdez vissza szárazon. – Mégis mennyit kér?” „Orálisan ezer dollárt, análisan...” „Menjen a picsába, maga hülye állat!” – kezd rikácsolni a dühében kivörösödött férfiú. Habzik a szája is, félő, hogy kiesik a mozgó protézise. „Magának volt olyan sürgős.” „Szórakozzék a kurva jó édesanyjával – rikoltoz a másik, szájából fröcsköl a nyál. – Még hogy ezer dol-lár?! Hát ki maga, Leonardo di Caprio?!” Futva menekülök, egyre többen nézik a jelenetet, nem akarok feleslegesen feltűnést kelteni. Labdázó gyerekek között rohanok, átfutok a játszótéren, kiérek a sugárútra, lassítok, ide-oda fordulva nézelődöm. Süt a nap, már reggel meleg van, mi lesz itt délre? Kánikula?! Tíz perc alatt érem el a Berlin vendéglőt, most jólesne egy sör, de a nagyhírű étterem még zárva van, tovább sétálok, hamarosan kiérek a térre, átkelek a sugárúton, bemegyek az Intercontinentálba, otthonosan mozgok, nem is keltek figyelmet, belépek a liftbe, a legfelső szinten szállok ki, jegyet váltok az uszodába, s kis tépelődés után a szaunába is. Kabinban vetkőzöm, csomagom leadom az értékmegőrzőbe, kapok egy úszósapkát, anélkül tilos a fürdés, zuhanyozom, s máris a medencében tempózom. Ebben a viszonylag korai órában zavartalanul lehet úszni, kevesen vannak a teremben. A nap besüt a hatalmas üvegablakokon, káprázik a szemem, a káprázatok között váratlanul tűnik fel Anna, felém úszik, mosolyog. „Attila, te itt?” – hallom a hangját. Az arc az Annáé, a hang nem...Egy ideig egymás mellett úszunk, kezünk összeér, s úgy érzem mindannyiszor, hogy áramütés ér. Egy idő után megállunk a startkövek alatt s hirtelen ismerem fel a nőt, hát persze, Laura az, egy bukaresti színésznő, akivel néhány éve ismerkedhettem meg egy craiovai színházi fesztiválon, s egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Künn az ablak alatt, egymás mellett heverve a napozóágyakon, újra megdöbbent az elképesztő hasonlóság. Ugyanaz a szív alakú arcocska, ugyanaz a fitos orr, a piros száj, a gödröcskék az állon, a mély tüzű zöld szemek, a haja viszont, döbbenek meg: szőke. És természetes szőke, állapíthatom meg az éles, vetkőztető fényben, hiszen a hajtövek sem sötétek. Haja most természetesen eléggé kuszált és csapzott, de ezt leszámítva mintha ikrek lennének. A körtemellek, a has, a combok, a köldök, a lábfej íve, a térdek. Kísérteties!...Ugyanaz a fehér bőr, amely egy hirtelen sértésre vagy érintésre vörössé változik, s akkor is, ha meglepődik, ha izgatott lesz, és az az ámulat, amikor először voltunk együtt s föléje hajolva, tettetett rémülettel kiáltott fel: ,,Hát ez azért túl nagy az én pici számnak!...” A trágár megjegyzései, amelyek Annát is jellemzik, hiába próbálja állandóan játszani a naiv, vidéki lányt s kontrollálni magát. „Mit csinálsz te itt, ahol a madár se jár?” „Úszom. És te?” „Én is” – nevet a nő, s hirtelen kezdek emlékezni, persze, tud magyarul, az édesapja, akit nem ismert, magyar volt, román nagyszebeni nagyanyja tanította meg magyarul, fellép időnként magyar társulatoknál is, kifejezetten rajong Gabikáért, a legjobb hazai rendezőnek tartja... „Mi járatban – kezdi Laura rámenősen a riportot. – Színházzal vagy? Miben léptek fel és hol? Egyébként is, te most hol vagy? Mi van veled? Sokszor jutottál az eszembe, de úgy eltűntél akkor reggel, mint beteg szamár a ködben, úgy otthagytál, mint Szent Pál az oláhokat…” „Nem. Nem színházzal vagyok – veszek mély lélegzetet. – Én most szabadúszóként…” „Értem. – A szív alakú arcon pajzán mosoly suhan át. – Valami nőügy?...” „A te jelenlétedben, Istennőm, más nőről beszélni is alattomos alávalóság!” Zavartan hallgatok el, azt mégsem kezdhetem el taglalni, hogy már nem vagyok színész, önszántamból léptem le, mert elveszítettem önbizalmam, feloldódtam a szerepeim között, azt sem mondhatom el, hogy most ügynökként titokzatos diplomatatáskákat fuvarozok, tízmillió lejért, vidékről a fővárosba és vissza, miközben halvány lila segédfogalmam sincs arról, hogy mi is rejtőzik a táskában, amelytől már megszabadultam, mint ahogyan azt sem tudom, legfeljebb sejtem, hogy mi lesz benne, ha árnyékban maradó, arctalan megbízóim kicserélik. Nem, mindezt nem is sejtem, csak azt tudom, hogy amilyen peches vagyok, akár ma, az első alkalommal el is kaphatnak, s akkor azonnal kiderül, mit rejt a táska és fel lehet készülni akár a legrosszabbra is: biztosan bevarrnak néhány esztendőre, s így, mint mesterem, gróf Rettegi, megtapasztalhatom a börtönt is, ülhetek néhány boldog évig a sitten, tolvajok, stricik és buzik között.
Laura figyelmesen néz rám. – „Rosszul vagy?” – folytatódik a riport. „Nem, nem, csak...” „Találkoznunk kellene, 12-re ugrom be a filmgyárba, most én se vagyok színháznál, sokat filmezek, biztosan tudod, de délután eljöhetnél hozzám, hogy ott folytassuk, ahol tavalyelőtt abbamaradt.” – És egy névjegyet ad át, finoman simítva végig a kezemen, újra megremegek, mintha áramütés érne, s nem tudom, hogy hogyan reagáljak, mire a nő hozzám hajol, puhán szájon csókol. – „Hát nem tudtad, mi egymásnak vagyunk teremtve, ha csak hozzám érsz, mintha az áram ütne meg. Rázok, mint a végzet...” – Nem tudja befejezni, váratlanul kakaskukorékolás hallatszik. “Meghibbantam – nézek szét kétségbeesetten. – Vagy mégis kakas lenne itten a luxushotel szállodájában?” Laura nevetve simogatja elképedt arcom, és kiveszi piciny, fehér retiküljéből apró zöld mobiltelefonját, felugrik, eltávolodik a napozóágytól, hosszan, kapkodva beszél a telefonba. – „Most el kell mennem – fordul felém, int, puszit lehel rózsaujjára, és felém fújva libeg kifele. – Ötre várlak – szól még vissza és kacsint. – Pezsgő is lesz!” – S máris elviharzik, káprázatok közé vész, volt, nincs. Hosszasan nézek utána, egy pillanatra feltűnik a craiovai hotelszoba is, látom az ágyon fekvő nőt és széttárt combjai közt önmagam, ahogyan évezredes módon történik meg minden a félhomályban. Felállok, sóhajtva megyek be a szaunába, beülök a gépbe, csak a fejem marad kívül, amint a fekete trikós fiú ráhajtja a fedelet és bekapcsolja a készüléket. Izzadok. A svéd szaunagép valami miatt az inkvizíció kínzókamráira emlékeztet, ha itt felejtenének, gondolom, akár meg is sülhetnék... Laura mezítelen teste Anna mezítelen testéhez tapad, valahol ott vagyok én is, ott kell lennem, de önmagam most nem látom, és a drága nők is egymással vannak elfoglalva, a vörös és a szőke hajzuhatag körülöttük libeg, s nem győznek betelni egymással, ámultan fedezve fel, hogy mennyire hasonlítanak. – „Rosszul van, uram?!” – hallom a fiú ijedt hangját. Kikapcsolva a gépet, érdeklődve hajol fölém, megérzem a whisky jellegzetes poloskaízét, megremegek az undortól. „Á, nem, csak elbóbiskoltam…” – magyarázkodom teljesen feleslegesen. A fiú megértően bólint, fölemeli a gép fedelét, én nyögve kászálódom ki, visszamegyek a medencébe, úszom, majd a zuhanyozóban hosszan engedem magamra a vizet, törülközöm, öltözöm, kiveszem az értékmegőrzőből a táskám, s meglepetten észlelem, hogy már fél tizenkettő, lehet, mégis elaludtam volna a gépben?! A liftben egyedül vagyok, kihasználva a helyzetet, gyorsan letöltök néhány korty vodkát, vizet is iszom rá, aztán felhúzom a gumikesztyűt, és a hotel ajtaján kilépve meghökkenten észlelem, hogy micsoda hőség van, árnyékban is lehet harminc fok. Leintek egy sárga taxit, beülök, a hátsó ülésre dobva mellényem és táskám. – „A Gara de Nordra!” – A sofőr, sovány fiatalember, bólint és indít. A rádiójából népzene szól, szemem lehunyva, akár egy folklórfesztivál zsűrijébe is képzelhetném magam, de most nincs kedvem képzelődni, egyre idegesebb leszek, remegek, mint kedves, de ideillő hasonlattal, start előtt a versenylovak. Fizetek, szokásom szerint „jó szolgálatot” kívánok a hálásan bólogató sofőrnek, az állomás melletti üzletben vásárolok egy hatalmas Pepsi Cola feliratú reklámszatyrot, s miután berakom a gondosan összehajtogatott bőrmellényt és válltáskát, a reklámszatyrot lóbálva indulok el a hatalmas csarnokba. Ellenőrzöm az időt, öt perccel múlt tizenkettő. Előkeresve a jegyeket, csörtetek be a csomagmegőrzőbe, először utazótáskám kapom meg, majd a régihez tökéletesen hasonlító diplomatatáskát, mindkettőt a reklámszatyorba süllyesztve sétálok ki. Rögtön észlelem, hogy a reggelihez képest milyen könnyű a mostani, de ezen sem érek rá sokat töprengeni, sodródom kifele a tömegben, a nagy, menetrendeket közlő táblák felé, s ekkor tűnik fel egy ifjú titán. Még nem tudom világosan megállapítani, véletlenül jár-e a nyomomban, vagy tényleg követ, azt viszont igen, hogy egy negyedóra múlva lenne vonatom Brassó felé. Megváltoztatva tervem, a tömegbe vegyülve sietek ki a csarnokból, és az árkádok alól kilépve leintek egy taxit. – „La Casa Scînteii!” – mondom be a címet, s csak ekkor veszem észre, hogy a sárga taxi vezetője rövid, fekete hajú, csinos fiatal hölgy. Megfordulok, látom, amint személyi követőm is taxiba vágja magát s felénk mutogat, már nem lehetnek kétségeim. – „A szeretőm férje követ, hogyan tudnánk megszabadulni tőle?” – csúsztatok egy százezrest a nő elé, aki a visszapillantó tükörből figyeli a nyomunkba száguldó piros taxit. „Mindjárt dugóba kerülünk – mosolyodik el –, maga óvatosan kiszáll, felül egy villamosra, ott lesz majd egy megálló is, én pedig más irányba vezetem, s amíg észreveszi, hogy maga nincsen mellettem, egérutat is nyert.”
Így történik.
A villamosra szerencsésen az utolsó pillanatban ugrom fel, a kocsi belsejében sétálgatok, egyelőre nem ülök le, nehogy észrevegyen bizonyára sasszemű üldözőm. Látom az elhagyott sárga taxim is, s a pirosat, amint hűségesen követi, ezek szerint az atléta bekapta a horgot... Vigyorogva nézek szét. A villamoson, ebben a déli órában alig lézengenek egy páran, de ez nem marad sokáig így, gondolom, leülök, lehúzom a gumikesztyűket, de még nem nyugszom meg, képtelen vagyok határozott biztonsággal eldönteni, sikerült-e leráznom üldözőmet. Hosszú tétovázás után a reklámszatyorból kiveszem válltáskám, abból a vodkát, és meghúzom. Egymás után két kortyot is engedélyezek magamnak, a szemközti ülésen ülő hölgy álmélkodva csapja össze a kezét. – „Nincsen túl korán, ifjúúr?” A végállomáson szállok le, ott a Ploieşti fele vezető úton már lehet stoppolni, le is intek egy hatalmas kamiont, beülök, az atlétatrikós, sovány sofőr együttérzően figyel, trikóján nagy foltokba üt ki a veríték. – „Hőség van” – mondja azonnal. Bólintok s egy benzinkútnál arra kérem, álljon meg, mert sört szeretnék vásárolni. Így is történik. Isszuk a dobozos, hideg Tuborgot, a sofőrt láthatólag nem érdekli, hogy bármikor igazoltathatnák. – „Egyszer élünk” – mondja és bekapcsolja a rádiót. Az oszét túszdráma újabb fejleményeiről is értesülhetnék, annyit még felfogok, hogy a kommandósok támadtak, de részletek már nem jutnak el a tudatomig, magam számára is váratlanul alszom el. A sofőr a brassói állomás előtt ébreszt. – „Itt vagyunk, uram – mondja. – Nem itt akart leszállni.” – És nem fogad el pénzt, ezért zavartan ásítozva nyomok a kezébe egy, még mindig hideg dobozos Tuborgot, s kábán szállok le, magam után húzva reklámszatyrom. – „Jó utat” „Magának is!” – indít a sofőr, s az állomási órára pillantva veszem észre, hogy mindjárt öt, s miközben a tömeggel a peron felé sodródom, át a nagy csarnokon, a csivitelő verebeket figyelve a kupola alatt, Laura fehér testére, jégbe hűtött pezsgőjére gondolva fintorgok. El sem tudja képzelni, hol lehetek, hol a fenébe késhetek? Ezt nehéz lesz kimagyarázni. A hatos kijáratot választom, a munkásvonat már benn is áll, s miután felugrom, jövök rá, hogy nincs jegyem, s idegesen fordulnék vissza, de elindul a vonat. Legyintek, kibontok egy újabb üveg Tuborgot, mélán kortyolgatom, de szédülésem valahogy nem szűnik, fejem is tompán szaggat. Benézek a hodályszerű kupéba, a dolgozók a füstben buzgón verik a blattot. Semmi kedvem bemenni, lábam mellé eresztve a reklámszatyrot, szívok el egy cigarettát, a maradék sörrel veszek be egy fejfájás-csillapítót, aztán óvatosan szétnézve húzom fel a gumikesztyűt s egy papírzsebkendővel gondosan le is törölgetem. Nem jön a kalauz, nem kell magyarázkodni. Városomban szállok le, bemegyek az állomási illemhelyre, hosszan vizelek, kezet mosok, újra megtörülgetve a kesztyűket sétálok be a csarnokba, előveszem a kulcsot, és kivéve a szatyorból csúsztatom a rekeszbe az új diplomatatáskát, másodszor is meglepődve, a hajnalival összehasonlítva ez milyen könnyű. Aztán intek az állomás előtti téren egy taxinak, s bemondom a címet. A hátsó ülésre ülve óvatosan szabadulok meg a kesztyűktől, mélyeket lélegzem, iszom egy korty vodkát, két deci lehet még a félliteres üvegben, s a rádióból értesülhetek arról, hogy a kommandósok meglepetésszerűen támadtak. Persze nem lehet tudni az áldozatok számát, hatszáz-hétszáz halottról és kétszer-háromszor több sebesültről beszélnek, az egész világ izgalomban. A túszok egy része ugyanis egy óvatlan pillanatban, amikor a terroristák a kommandósokkal voltak elfoglalva, kiszabadultak az épületből, de a terroristák, ezt észrevéve, brutálisan lőtték hátba őket. A hírek szerint a túszszedők nagyrésze is halott, néhányan ugyan menekülnek, de csak idő kérdése, mikor kapják el őket, hiszen a helyi lakosság is ellenük fordult... „Ezek megőrültek, művész úr – mondja az ősz hajú, kifogástalan modorú taxisofőr, és fékez egy gyalogátjáró előtt. – Egyszerűen nem világos, miért kerül sor erre az esztelen vérengzésre?!” – Kismamát figyelünk, amint lassan tolja át a gyerekkocsit az úttesten, és a kocsi felé hajolva gügyög. – „Csak egy magyarázat van – legyintek, egy ötvenezrest csúsztatva a férfi elé. – Putyin példátlan arroganciája.” „Tudja, hogy kágébés volt?!” „Erről beszélek” – intek, és könnyű szolgálatot kívánva szállok ki. A kopasz fiúk ott dekkolnak a lépcsőház előtt, Öcsi, a főnök felemelt kézzel üdvözöl, most ő kínál meg cigarettával, s amint rágyújtunk, suttogva meséli, hogy a királykisasszony fenn van, ma egész nap takarított, felhívta őket is, hogy levigyék a balkonról az üvegeket, legnagyobb részét sikerült is eladni. „Itt a pénz – nyújtja felém, mire meglepetten tiltakozva veszem elő a maradék vodkát. Iszunk. – „Többet nem is mond – vigyorog titokzatosan Öcsi –, legyen meglepetés.” Biccentek, bemegyek a lépcsőházba, azonnal megcsap a rothadó káposzta émelyítően savanyú szaga, elhajtom a macskákat, s berakva a kulcsot a borítékba, a kopertát a postaládába csúsztatom, és sóhajtva indulok fölfelé. Ezt megúsztam, gondolom még, s meglepetten torpanok meg a nyitott ajtóban. Anna meztelenül, hasán fekve alszik egy hatalmas franciaágyban, a lepedő lecsúszhatott róla, melege lehet. Nézem a nőt, az ágyat, a háttal forduló férfit a falon. Kilépek cipőmből, levetkőzöm. Kezd berendezkedni, vigyorodom el, és kimegyek a konyhába, leteszem a táskám, még van egy üveg dobozos sör, kinyitom, leroskadva a hokedlire mohón iszom. Ezt még nem cserélte ki a drága nő, gondolom, de mindent nem is lehet egyszerre, majd ennek is eljő az ideje, mint a szalmakalapnak. Kiveszem a tárcám, megszámolom a pénzt, ötvenezer a hajnali taxi, jegyzem egy cetlire, háromszázezer a vonatjegy, ötvenezer a csomagmegőrző egyik jegye, ötven a másik, százezer a hotelportás, százötvenezer az uszoda s a szauna, százötvenezer a két taxi, száznyolcvanezer a hat dobozos Tuborg, ez összesen egymillió harmincezer, két milliót vittem, kell lennie kilencszázhetvenezernek. Annyi is van, s ha igaz, vigyorgok, a tiszta nyereség nyolc millió kilencszázhetvenezer. Nem rossz.

(folytatjuk)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében