Kevés olyan könyvet olvastam az elmúlt pár évben, amely annyira maradandó irodalmi élményt jelentett volna, mint a kortárs orosz irodalom néhány remeke. Az abszolút kedvencem talán Vlagyimir Szorokin A jég című könyve, de hasonló lelkesedéssel olvastam a két Jerofejev (Venedikt Jerofejev: Moszkva–Petuski és Viktor Jerofejev: A jó Sztálin) könyveit vagy Viktor Pelevinnek az Európa Kiadónál megjelentetett műveit is (Generation P, Számok, A Metamor Szent Könyve, A Sárga Nyíl). Érthető tehát a lelkesedésem, amikor néhány év késéssel ugyan, de sikerült megszerezni a Gabo Kiadónál 2005-ben megjelent, Téma lezárva című antológiát, amely, alcíme szerint, Kortárs orosz elbeszéléseket tartalmaz, szám szerint huszonegyet. A tartalomjegyzék csak fokozta kíváncsiságom, hisz a felsorolt huszonegy szerző közül mindössze két név volt számomra ismerős: a már említett Szorokiné és a kortárs orosz próza másik világklasszisáé – bár nevét elírták –, Ljudmila Ulickajáé. Sebaj, gondoltam, megtörténik, hogy néhány hiba csúszik a könyvbe, figyelmetlen volt a szerkesztő – akinek a neve a kolofonból is kifelejtődött. A címek viszont ígéretesnek tűntek (Részeg patkány a konyhában, Az orosz szex védelmezője, Vannak nők az orosz falvakban... – hogy csak néhányat említsek), így nem törődtem a kezdetben felfedezett hiányosságokkal, örültem, hogy bővíthetem orosz irodalmi ismereteimet.
A kötet előszavát Galina Dursthoff írta, akiről az antológia amúgy semmit nem árul el – mint utóbb megtudtam, Németországban élő orosz szerzőről van szó, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy ő csak az előszó írója, vagy egyben szerkesztője is az antológiának. A bevezető kezdetben szimpatikusnak tűnt, kiderült belőle, hogy a könyvbe „áramlattól, csoportosulástól” függetlenül kerültek be az írók, a cél csak az volt, hogy „merőben különböző szerzők műveit gyűjtsük egybe, olyanokét, akik egyébként sohasem futhatnának össze egy partin. (...) Egyes-egyedül a hasonló földrajzi térség, az egykori Szovjetunió, ahol születtek, és természetesen az a tény, hogy oroszul írnak, még akkor is, ha ma már Ukrajnában vagy Berlinben élnek. És persze az is közös bennük, hogy csak a szovjetrendszer bukását követő években kezdtek el publikálni.”
Többé-kevésbé tehát fiatal írókról lenne szó, egy részük egykönyves, s amint a bevezetőből kiderül, talán az is közös vonása lehet a szerzők többségének, hogy elsősorban nem „irodalmi intézetekben” váltak írókká, van köztük postástól házasságközvetítőn át bicikliárusig minden. Mindez persze kevés lenne szervezőelvnek, ezért az előszó írója kiragad a szövegekből néhány általánosan jellemző vonást, kortünetet, amely egyaránt jellemezheti a kötet szerzőit: az irodalmi nyelv helyett a köznyelvi formulákat emelik be az irodalom közterébe, nem lázadnak semmi ellen, nem vádaskodnak, csak konstatálnak, nincsenek esztétikai „kiáltványban” megfogalmazott elveik, sőt illúzióik sem, nem egy közülük a „hátsó ajtón”, azaz az interneten keresztül hódította meg először az olvasókat – ők a „valódi posztmodernek”, „ha a posztmodernt mint esztétikai demokráciát, egy stílus diktatúrájának végét értelmezzük.”
Néhány szöveget mint tipikusat kiemel Galina Dursthoff – így a kötet első írását, Szergej Noszov Titkos témák című elbeszélését is, melyben a szerző „pontot tesz a szovjet hagyatékkal való leszámolás végére”. Azonban hiába kerestem az általa emlegetett elbeszélést, ilyen című írást nem találtam a kötetben. Az előszóíró által kiemelt elbeszélés – gyanítom – az antológia címadó írása is egyben: Téma lezárva.
Ami a szerzőket illeti, a kötet irányukban nem olyan enigmatikus – gondolnánk –, mint volt a szerkesztővel és az előszóíróval szemben. Minden elbeszélés elején megtaláljuk az adott szerző arcképét, illetve néhány – mint kiderült, kifejezetten a magyar olvasókhoz szóló – gondolatát. Feltehetően a szerzőkhöz intézett kérés valahogy úgy hangozhatott, hogy tudassák a kedves magyar Olvasóval, hogy miért is lettek írók, miért írnak (vagy rejtettebben talán, hogyan érzik magukat a bőrükben.) Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy főként erre vonatkozó vallomásokat olvashatunk a szerzőktől, s viszonylag kevés háttéradatot, valódi önéletrajzit tudunk meg róluk (díjak, néha ország, eddigi könyvek számszerű felsorolása), ami önmagában nem baj. Az előszó után még kíváncsibbak vagyunk, hogy vajon miért is tekinthető reprezentatívnak e huszonegy író, melyek lennének hát azok a közös vonások, amelyek összekötik szerzőinket, amelyek kiemelik őket a többi orosz írástudó közül, hiszen, mint Julia Kiszina vallomásából megtudjuk, „a volt Szovjetunió lakosságának hetven százaléka író.” A reprezentativitásról nem sok derül ki – s ez érvényes maradt számomra a kötet elolvasása után is –, de az igen, hogy Irina Gyenyezskina azért ír, mert eddig még „semmi szuperjót” nem olvasott az általa szeretett kamaszokról; hogy Alekszandr Hurgin nem a „tisztelt hipotetikus olvasónak” ír, hanem önmagának; hogy Marina Visnyeveckaja az írással „harmonizálni” szeretné a világot; hogy Oleg Posztnovnak írás közben a vidéki dolgozószobájába jön a világ; hogy Anatolij Gavrilov a „vidéki élet unalmassága és boldogsága miatt” kezdett el írni, sőt így derül ki Vlagyimir Szpektr kapcsolata Magyarországgal (az anyja Budapesten született és volt egy félig magyar osztálytársa); és hogy Mihail Jelizarov egyáltalán nem szeret írni: „bármilyen okot megragadok, hogy ne kelljen írni.Akármit ki tudnék találni (...) Ha volna lehetőségem nem tenni, ha megtalálnám azt a lehetőséget, akkor nem tenném.” Mielőtt még nagyon szánni kezdenénk a szegény, írni kényszerülő orosz írót, kiemelnék két, hitelesebbnek tűnő vallomást a szerzői bemutatkozások közül: Szergej Bolmat a drámaíró A. M. Vologyintól vesz kölcsön egy szimpatikus anekdotát, aki úgy írja a darabjait, hogy a betérő nézők „élvezzék a darabot”, a Zsanna című elbeszélés szerzője, Andrej Gelaszimov rövid kis önéletírása végén bevallja: „Kiderült, hogy mindkét csapatban játszani kellett. Bizonyára ebben rejlik Isten ravasz terve. Hogy tudd, milyen színű az ég a másvilágon. És hogy ne rángatózz. Mert egyszerűen folytatni kell az írást.”
Az írók vallomásait azért is éreztem figyelemre – és idézésre – méltónak, mondhatni tipikusnak, mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy a kortárs orosz írók – elődeik nyomdokain járva ugyan, de mégis kevésbé hitelesen – nagyon-nagyon szomorúak: illúziótlan, széttört vagy soha fel nem ismert ének, drogba belehalt barátok, elhagyott feleségek és férjek, „grammokban kimért boldogság” – hogy csak néhány, szomorúságra okot adó passzust emeljek ki a bemutatkozó sorokból.
Az elbeszélések hangvétele nem különbözik élesen a fentebb vázoltaktól. Bár, tegyük hozzá, meglehetősen egyenetlen színvonalú írásokkal szembesülhetünk a kötetben, s az első pár elbeszélés után már igencsak reménykedhetünk, hogy talán olvasunk majd igazán jó írást is.
Az antológia címadó írása, a Szergej Noszov tollából származó Téma lezárva még akár – az előszóval összhangban álló – koncepció részeként is olvasható: hogyan lehet Lenin holttestét újra úgy elásni, hogy senki se emlékezzen már arra, hova is temették. A temetés nyilván szándékos, s annyira jól sikerült, hogy csupán Jana Visnyevszkaja Bejárva tengert és földeket című, a végét leszámítva egészen jónak tűnő írásában bukkan fel újra (egyfajta tetszhalottként) a történelmi korrajz.
Irina Gyenyezskina Vászja című írásának zöld emberkéi csak felvillantják a sci-fi irodalom lehetőségeit, az elbeszélésben azonban hangsúlyosabb a „földi” elesettek bemutatása, bár a szöveget végigkísérő groteszk hang belopásával sikerült elérnie a szerzőnek, hogy az olvasók ne ugorjanak bánatukban rögvest a legközelebbi folyóba. Hasonlóan indít Jegor Radov A klón naplója című írása is, amelynek antiutópikus színezete egyben egyfajta morális választ is kínál a tudomány mai kihívásaira (a szegény kis klón panaszain már az érzékenyebb lelkű olvasók készíthetik a zsebkendőjüket).
Az antológiában leggyakrabban talán a szerelem-halál tematika kerül terítékre – különböző korú és társadalmi helyzetű nők és férfiak gyilkolják meg egymást (Vlagyimir Szpektr: Fekete-fehér kockák, némafilm, Andrej Bicskov: Saint Michel) vagy épp az útjukba kerülő rendőrt – egy sajátosan értelmezett hitvesi szerelem miatt (Alekszandr Hurgin: Valami ostobaság). Ugyanennek a témának a karikírozott változatát képviseli Vlagyimir Tucskov Az orosz szex védelmezője című írásának Arkagyij nevű hőse, aki – modern Csicsikovként – járja a „civilizációtól minél távolabb eső falvakat”, s az „Ésszel a vadbarom is meggazdagszik!” felkiáltással védelmezi az orosz szexet. Tegyük hozzá azonban, hogy az antológia hősei közül a „meglehetően korlátolt” Arkagyij volt az egyedüli boldog szereplő. Ugyancsak a haláltematikához kapcsolható Mihail Jelizarov Az élet vidám című abszurdoidja és a kötetzáró Szorokin Hirosima című, párhuzamos (fojtogatós) történetekre épülő, forgatókönyvgyanús elbeszélése is.
Összességében: ha elfogadjuk az irodalmi partira szóló meghívását Galina Dursthoffnak, készüljünk úgy, hogy a néha-néha megcsillanó humor, jó ötletek és egy-két kiváló elbeszélő mellett bőven lesz részünk unalomban, érdektelen beszélgetésben is. Nem árt tehát, ha magunkkal visszük a kedvenc kortárs és – nem csak kortárs – oroszainkat sem.
Téma lezárva. Kortárs orosz elbeszélések, Gabo Kiadó, 2005.Fordította: Abonyi Réka, Bata István, Bratka László, Őcsák Veronika, Simon László.
