Vannak falak, ameddig elhúzódunk bántva, ha valamely végső inger magunkba kerget. Vannak határok a legvégsőn belül, keletkeznek tapéták, kulisszák, csapóajtók, sátrak, tükrök, csapdák, meggyőző látszatok, színfalak. S nem csak a lelkiismeretben.
Az erdélyi mesében Szent György napján ütemre csapkodó vasajtók őrzik a kincset, harapnak, ütnek, vágnak, hárítnak, tépnek. Egy mesebeli minden akar elűzni, távol tartani a legvégső haszon közeléből, ha e legvégső haszon a döntés, amihez annyi minden máshoz érteni kéne. De legeslegkívül ott az ostromok határa, az ámen! Beteljesítni a parancsot, hogy Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni. Na és a legalább össze-vissza tíz, húsz, százezernyi parancsolat. Ami Thalész előtt és Krisztus után mindent szabályoz. Ami nem engedi könnyen tűzzé váltani a vizet, feketévé a fehéret, harminc EURÓra a harminc ezüstöt, Káinná kikiáltani Ábelt, és Ábellé megválasztani négy évre, negyven évre, négyszázra még a Wahsingtonokat sem, ha másképpen ismeretesek.
Ott, ahol már végül a Teremtés számunkra összeállt és megnyilvánult, ahol már legvégül semmi se ismeri el a visszavonás, lebontás, látszat, állítás, tévedés átkát és vízumát – kaptuk költőül Szilágyi Domokost, kaptuk és láttuk, és örült a lelkünk.
Persze, hogy Sodomából való volt ő is, de tudtuk, hogy ő Lót: nem ő adja ki az angyalokat. Persze, hogy Trójából való volt, gyászban és örömben túl érzékeny, épp ezért tudjuk, hogy nem ő bonttatta le az erős vár falait egy léha lóért. A neki ezerszer átlátszó lóért. A Hójába való volt, persze, persze, de nem ő keverte a mérget a vérbe, ő – szemben mással – megitta, lenyelte, ha kellett,2 az epét is a maga golgotáján. Így ismertük. A Getsemáne-kertből való volt, hol mások aludtak, elaludtak, de tudtuk: nem ő csókolja arcul kijelölt felebarátait. Másról ismertük. A lelkünk rajta.
Vannak tehát falgyűrűk, a legeslegkülsőig szerte. Legszívesebben odakiáltanám a megsüketült farizeusoknak, a bamba sans culotte-plebsznek, a sok rossz fehér ökölnek, a mindig frígsapkások ilyenkor özönlő tömegének az első, a legeslegelső ezópuszi vagy fedruszi pásztortitkot: a karámok csak a farkasoknak nyílnak! Az áldozati bárányt valahonnan magadból kéne megérezd és megkülönböztesd végül.
Aki nem gondol ezekre – ne keveredjék a lármázó, zajongó sokadalomba az utolsó falnál, utolsó ítéletkor. De máskor se... Persze, hogy Barrabást. De legalább Őt is. Különben lelkünk rajta.
2008. június 7.
