Sokan álltunk itt e téren másfél évtizeddel ezelőtt, amikor Szilágyi Domokos szobrát avattuk. Sokan azok közül, akik most is eljöttek – közelről és távolról. Mert a mű, a költői életmű értéke nem fakul az időben, szövegek nem, csak körülmények változhatnak, fénytörések módosulhatnak. És még akkor is csak az örökérvényű esztétikumban megképződő sorsjelentés tragikuma mélyül és sűrűsödik, a világba vetett, gyötört egzisztencia és az emberi eszmélet mélységtávlata tágulhat.
Az igazi költők minél magasabbra jutnak, annál szélesebb környező övezetek fókuszába kerülnek. És minél gazdagabb, többszálú az összeköttetések sajátossá szőtt hálózata, annál feltűnőbbek lehetnek a különleges, soha nem ismert, egyénileg meghódított magaslatok. Az ormok, amelyek egyszeri nagysága a többihez fűződő kapcsolatoktól is függ. A valódi – a folyó időben megálló és abból kiemelkedő – költőegyéniségek rendszerint összefoglalók, újítók és követhető távlatokat mutatók; megőrzők és megnyitók. Művük pedig így mindig gyűjtő- és gyújtóponttá válik.
Nagy líratörténeti tradíciókat, áramlatokat átfogó alkat Szilágyi Domokos is egyfelől, és újakat, másféléket megalapozó szellem másfelől. Hagyományokat összegez és új tendenciákat indít el. Sok mindennek betetőzője és sokféle iránynak hagyományalapítója. Megtartó és kezdeményező, szintézisteremtő és így korszakos jelenség. Van okunk bő másfél évtizede rendszeres emlékkonferenciákon, ünnepségeken, irodalmi rendezvényeken méltatni és értelmezni a most hetven éve született író munkásságát – a szűkebb-tágabb szülőföldön és messzebb is, szerte a Kárpát-hazában.
Mert magába sűríti ő a hagyományos, sokévszázados magyar egyéni és közösségi, nemzeti sorsköltészet megrendítő és felemelő ihletettségét. A modern bajvívó, látomásos-drámai sorsvállalás adys, Nagy László-s tónusait, új- vagy későromantikus hevületeit. A modern hangzatokkal klasszicizáló intellektualizmus, racionalizmus és tárgyszerűen fogalmi versbeszéd József Attilá-s hangütéseit. A szintén különlegesen modern játékos kedély Weöres Sándor-i inspirációit. Az egzisztenciális, abszurd létköltészeti élményvilág egyetemes ösztönzéseit. Sőt, az új avantgárd, az új expresszionizmus, akár a beatköltészettel rokon lázadó, protestáló szenvedély kritikai, tiltakozó és önostorozó felfokozottságát. Kiáltás-típusú megszólalás ez, mint az üvöltés a neoavantgárd amerikai, nyugati lírában. A kín és a fájdalom szava, s az illúziótlan reményeké. De még a posztmodern szemléletet és nyelvezetet megelőlegező poétikumé, a felemésztő megszenvedettséggel átélt, így hitelesen ironikus, groteszk szövegalakítás és nyelvjáték formavilágáé is.
És mindez együtt és egyéni, összetéveszthetetlen színezetben, konstrukcióban, a tagadhatatlanul jellegzetes és védjegyként is katartikusan sajátos erdélyiséggel ötvözötten. A „holt-súlyossá” komoruló játék és indulat művészi közegében. A Nagy László szavával „fényesen kényes szellem”, „aki szerelmes lett a halálba” – Szilágyi Domokos keserű életsorsa és sorsdemonstráló halála: eszméltető üzenet számunkra és minden jövőbeli nemzedék számára. Hogy voltak korok, hatalmak, zsarnokságok (reméljük, visszahozhatatlanul), amelyek gátlástalanul tettek, tehettek tönkre zseniket és becsületes kisembereket, gázolhattak át lángelmék és egyszerű lelkek életén egyaránt. Hogy a mindennemű kiszolgáltatottság kataklizmáinak talán egyszer mégiscsak vége szakad. Mert üzenete ez az életmű annak a biztató reménynek is, hogy minden galádság és felőrlő bűn, minden pokoli szenvedés és halálos öngyilkosság fölé mégiscsak az örök emberi és művészi érték, a szellemi és vitális szabadság, a tisztán megmaradó eszmei, lelki és irodalmi minőség tud emelkedni. Hogy a nyelvbe foglalt igazság és értelem fölülhaladja az esendőség mulandóságait és jelentéktelenségeit. Hogy az ember megalázható – de az általa létrehozott kulturális, szellemi tény sohasem legyőzhető. Az autentikus szellem mindig fölébe nő a történelemnek, mert a végső igazságok nem a történelemben gyökereznek, és ez a szellem mindig eltéphetetlen kapcsolatot létesít az emberi alkotás, a mű feltétlen és végtelen értékperspektíváival. Köt és emel – köt a bennünk és emel a fölöttünk lévő örök igazságokhoz.
Elhangzott a hetven éve született Szilágyi Domokos szobrának megkoszorúzása alkalmából, Szatmárnémetiben, 2008. május 17-én.
