zsoltáros ősz volt varjak vecsernyéztek a város fölött
ablakunk előtt már megőszült a szomorú fűzfa
amikor Szilágyi Domokos legelőször nálunk járt
Csíkszereda Jégpálya utca öt második emelet kilencedik lakrész
mintha havazni készült volna utolsó leveleit küldte a semmibe
az évszak
amikor Szilágyi Domokos először
1972. november 28-án nálunk járt
nem volt éhes ó nem volt éhes
de a tegnapról maradt paszulylevesből
feleségem nagy restelkedései közepette kért
és vörös hagymát is esdeklett hozzá instállom
amikor legelőször találkoztunk
meghalni készült éppen a délután
s ő olyan halkan beszélt olyan ritkán szólt
mintha épp templomból jött volna
mintha épp templomba készült volna
én féltem szólni sem mertem kérdezni sem tegezni sem
pedig annyi de annyi mindent akartam tőle
cigarettámba kapaszkodtam
nehogy valami végzetes marhasággal összetörjem a csöndet
amikor Szilágyi Domokos nálunk járt
valami rossz töltésű kocsisbort ittunk
az a jó mondta s fájós lábait elnyújtotta a kanapén
majd József Attila összes verseit lapozgatta
a világ legárvább költőjére gondolt
és szidott mindenkit mert nem szerették megölték hagyták meghalni
amikor Szilágyi Domokos nálunk járt
riadalmassá lett az alkonyat lassan feketébe fáradt az este
amelyben úgy ültünk mint omló tengerparton
életem legszebb hallgatásait szenvedtem boldogan
ő fáradt volt a napok óta tartó bolyongásaitól
fáradt és kisértetiesen csendes mint egy elhagyott
gótikus templom
amikor Szilágyi Domokossal legutoljára találkoztunk
béke volt békességes délután havazásnyi hallgatások alkonya
talán el is szenderedett pillanatra
áttetsző keze mint szentantal-liliom pihent a karján
néha végigsimított lágerlakó angyalokra emlékeztető haján
amikor legutoljára nálunk járt
nevet adott nekem
levette a polcról a Sajtóértekezletet
anélkül hogy kértem volna
mert nem mertem ilyen szentségtelen dologra kérni
és dedikálta
Ferenczes haveromnak kámzsa nélkül barátilag Szisz Csíxereda
1972. november 28.
és mintha helyettem is szégyenkezne
azt mondta hogyha akarsz tisztelj meg a könyveddel
s én beleremegve szégyenem szégyenébe
valamit írtam abba a kék borítójú brosúrába
első kötetembe szégyenem szégyenébe
aztán újból csönd újabb pohár bor újabb némaság
amikor Szilágyi Domokos legeslegutoljára
1972. november 28-án nálunk járt
talán köd volt neuraszténiás csíki köd
ő csak nézett mintha a hátunk mögé
valahová messze valahová a ködökön túlra
hogyha Bukarestbe jössz nálam szállásod leszen
mondta búcsúzáskor
s én anyám legnagyobb legárvább fia lettem újból
és Bukarest messze volt
és Kolozsvár messze volt
és ismét november van
és ködbe rohad a délután
s nem szakad le az égről
nem szakad a földre le
bár egyetlen bár egyetlen
harang
Csíkszereda, 1976. november 3-án
Lábjegyzet
Ezt a szöveget a halála utáni napokban írtam. Azonban csak jóval később, l987-ben, a májusi Igaz Szóban közölte Székely János. Én ekkor, l987-ben a szekuritáté ügyködéseinek már gazdag birtokosa voltam. Elég sűrűn hívtak ilyen-olyan kihallgatásokra, szembesítésekre, a végén még a bukaresti központba is felkísértek. Túl voltam már a beszervezési kísérleten is, ami ugyancsak az Igaz Szóhoz és Székely Jánoshoz köthető. 1982–83 telén írtam egy hosszabb poémát, Hó hull örök vadászmezőkre címmel, amelyet a folyóirat áprilisi számában közölt. A poémát valamikor február táján küldtem el Székely Jánosnak. Pár napra jött is az akkurátus válasz, amelyben azt írja János úr, hogy kedves István, az írás nagyon jó, néhány sort ki kell hagyni belőle és föltételen más címet kell adni neki, javasolom, legyen Indián tél. Én még ilyen körülmények között is nagyon megörvendtem János úr levelének, annak, hogy leközlik a verset. Nem válaszoltam rögtön, mert ott volt a zabszem… Ti., engem abban az évben minden héten behívattak. A levél megérkezése után egy hétre csöng a telefonunk, Székely János elhaló, síri hangon szól bele: István, kedves, mi van, megsértődött, mért nem válaszolt, beleegyezik-e az általam javasolt változtatásokba, már tördelik. János úrral ez volt életemben az egyetlen telefonbeszélgetés. Természetesen, hogy beleegyezem a változtatásokba, örülök, hogy leközlik János úrék – válaszoltam egy kicsit szégyenkezve is a hanyagságom miatt, mert nem válaszoltam postafordultával.
Rá két vagy három napra hívatnak. Kérdeznek, amire tudtam, válaszoltam, próbáltam mellébeszélni, eltölteni azt az egy-két órát a kihallgatószobában. Egy pillanatban rámkérdez a kék szemű: és mért kellett annak a versenek a címét megváltoztatni? Ledöbbentem, szinte megnémultam. Megtudtam, bizonyossággá váltak sejtéseim: 1.: lehallgatják a telefonomat, 2.: Ellenőrzik a levelezésemet.
Engemet akkor, 1983-ban újév napjától kezdődően, egy fél éven át minden héten behívattak. Be akartak szervezni ! Mert zsarolhatóvá váltam!
Újév hajnalán rendőr csöngetett lakásunk ajtaján, azzal az ürüggyel, hogy rosszindulatú emberek jelentették: magyarországi, azaz idegen állampolgárok tartózkodnak a lakásban, amit a törvény tilt. Valóban együtt szilvesztereztünk magyarországi barátainkkal, akik többek között gyógyszereket is hoztak, akkor már beteg feleségemnek. A megriadt feleségem még egy doboz Cavintont is adott az elég alázatos magyar nemzetiségű rendőrnek, aki, amíg öltözködtem, arról panaszkodott, hogy ő is Magyarországról szerzi be a gyógyszert. A rendőrségen én is ezzel a gyógyszerüggyel próbáltam menteni a menthetőt, de azt is mondtam, hogy nyugodtan büntessenek meg 25000 lejre (annyi járt ezért a kihágásért), kifizetem. Ó, nem – mondta a közben megérkező szekus tiszt, aki átkísért az épület másik szárnyába –, nem, nem vagyunk mi ilyen lelketlenek! Eltekintünk a büntetéstől, ha! Ha, ha, ha, szívességért én is szívességet teszek s végül aláírok valamit. Én azt mondtam, hogy nem, inkább fizetek. Azzal váltunk el, hogy a következő hét szerdáján újból találkozunk. És ezek a találkozások több mint egy fél évig tartottak. Egy fél évig éltünk rettegésben. Mindig az volt az utolsó szó, hogy kifiztem a büntetést és nem írok alá semmit. Nem voltam én fasza fiú akkor, mert abban a pillanatban mással nem voltam zsarolható. De elgondolkodtam elég sokszor: mi lenne, ha a tökeimet ütnék össze két téglával, vagy a családommal, börtönnel zsarolnának, ha példának okáért élne még rendszerellenesnek tartott édesapám? Nem tudom, miként cselekedtem volna, nem írtam volna alá azt a beszervezési nyilatkozatot? Nem tudhatom. Ezért nyílik ki a bicska a zsebemben, amikor Szilágyi Domokost megkövezik, a dögszagra éhes média azon dübörög, hogy beszervezték, hogy besúgó volt, hogy jelentésket írt. Csak a Jóisten a megmondhatója, hogy annak idején mit követtek el vele, ezernyi dologért zsarolhatták a református pap fiát. Egy vérig meztelen költőt könnyű megzsarolni. Viszont most, virányos demokráciánkban, esendő voltát a botránykrónikák első oldalára tenni, a közbeszéd tárgyává zülleszteni az árva költőt s ezáltal megkérdőjelezni életművének érvényességét is, már-már a morbiditás határát súrolja, ez maga az obszcenitás. Miközben azok, akik működtették a rendszert, ott ülnek a parlamentben, a legmagasabb polcokon, vagy a legrosszabb esetben, köszönik szépen, megvannak, élvezik nem kis nyugdíjaikat. S meglehet, hogy még ma is ügyködnek. És hol vannak azok, akik túllihegték a feladatot, szorgalmasan, sztahonovista mód túlteljesítették a besúgói penzumot. Igen, sokan itt vannak még közöttünk, s az ilyen-olyan blogokon nem ők a főszereplők.
Szilágy Domokos egyszer aláírt egy fecnit. Ezt a tettét ezerszeresen megbűnhödte: verssel, alkohollal, diliházzal, ezernyi fajta népbetegséggel s legvégül a kányafői megöngyilkolással. Nekem még most is fáj, hogy nem találkozhattam vele többször. Hogy csak a versei által és miatt szerethettem. Hogy nem mehettem el a temetésére sem, mert nem engedett el a hivatal. Boldog, aki nem élte azt a kort. Boldogok a ma született bárányok.
