Nem akármilyen hegyvonulat meredélyén indul el Szilágyi Domokos A fogalmazás kaptatóin című versében, amely, egyáltalán nem meglepő módon, a költészetről, annak létrejöttéről kíván szólani.
A versnek, mint tudjuk, egyik fontos vonása, hogy információkat továbbít, de ennél talán sokkal lényegesebb az: egy adott vers miként és miért éppen egy adott módon adja át a rendelkezésére álló információkat. Az olvasót mindig is érdeklik a mágikus körök, a mérnöki tervek, a háttérben lappangó ismeretek, amelyeket csak hosszadalmas munkával, de első olvasásra csak igen ritkán lehet a felszínre hozni, összevetni a már első pillanatban nyilvánvaló tényekkel.
E tényeken túl ugyanis a mítoszok sötétlő hegyvonulatai tűnnek elénk. Olyan táj, amelyben a szerző uralkodó és alattvaló egyazon pillanatban. Ő Jupiter, ő a mennyköveket dobáló, miközben ő az, akit éppen Jupiter büntet. Ő Oidipusz és ő Prométheusz, miközben ő lesz Herkules is. Láncraverő, láncravert és megszabadító egyszemélyben.
Ebből a szemszögből nézve a vers több mint a gondolatot megfogalmazott szöveggé átalakító művelet – lázadás és a lázadás különböző módozatainak a megfogalmazása is egyben.
Szilágyi Domokos és egyáltalán a Forrás-nemzedék egésze kapcsán sokan beszéltek már lázadásról, ami elsősorban poétikai szinten, formai újításokban is megnyilvánult. A Búcsú a trópusoktól című Szilágyi Domokos-kötet egésze a korábbi formákkal való szembeszállásról (is) szól.
A fogalmazás kaptatóin ezt a vonulatot folytatja, de úgy, hogy a korábbiakhoz képest is radikálisan tovább lép, hiszen itt már magát a hangsorképződés lehetőségét relativizálja, teszi idézőjelbe.
Poszler György egyik tanulmányában utal erre a fordítás-fordulatra („Sorsod az értelem”. Látó, 2002., április), amit ő „fordítás-fordulat”-ként, tehát kötőjellel ír le, de úgy vélem, nyugodtan beszélhetünk igazi fordítási fordulatról, arról, hogy Szilágyi Domokos már korántsem biztos abban, hogy az adott világ mint jelrendszer, egy másik jelrendszerre, vagyis az emberi nyelvre még lefordítható-e egyáltalán.
Egyszerű lett volna itt a bábeli zűrzavar, és e zűrzavarral kapcsolatos képek felhasználása, újrafogalmazása, de a szerző nem a keresztény világ e jól ismert toposzát újítja fel, inkább a klasszikus görög kultúra látszólag távol álló elemeit közelíti egymáshoz. Úgy is értelmezhető: a különböző nyelveket, szimbólumrendszereket hozza közelebb, egy nem túl sok reménnyel kecsegtető kísérlet erejéig.
A (bábeli) abszolút valóság (felé kapaszkodás) helyét a relatív igazságocskák váltják fel, vagyis az égbolt elveszti eredeti jelentését és darabokra törik: „a kékre fogalmazott ég, / a túlvilággá fogalmazott ég, / vagy egyszerűen csak: fénytöréssé, / még egyszerűbben: troposzférává fogalmazott ég / kaptatóin és buktatóin keressük / a szavakat, melyekben megfogózhatunk”. (Négy nyelv jelenik meg egyetlen szakaszban: a népnyelv, a vallástudomány nyelve, a fizikáé és a földrajzé.)
Mindez a hat részre tagolódó vers első egységében. Már itt elkezdődik a szerzői én széttöredezése, aki Jupiterrel viaskodik, de ő maga is „betűvető Jupiter”, de a vers második részében a szakadék még jobban elmélyül. (Lásd: ez az én testem, ami megtöretett tinéktek”, a Búcsú a trópusoktól című versben, és jelen vers első részében: „És minél magasabbra hágunk / a fogalmazás kaptatóin, / annál tátongóbb alattunk a mélység.”)
Mert a szerző egyrészt Herkules, aki lenyilazza Jupiter madarát, másrészt Prométheusz, aki az égben helyezkedik el, az égben, amelyen „dögkeselyű mondatok köröznek”, sőt ő maga a keselyű: „Karmos szemmel kapaszkodom a kékre fogalmazott ég felé.”
A hétköznapi én, a sokaságtól távolodva, bár azok nevében indul el az ismeretlen, a névtelen megnevezése felé. De elég egyetlen szó, egyetlen jelző, ahhoz, hogy az adott „vidék” elveszítse alapjelentését, és máris legalább kétféleképpen értelmezhető: „A vidék itt már ismeretlen – névtelen tehát.” – olvashatjuk a vers negyedik részében. De itt már Oidipusz beszél, aki a vers harmadik részében tűnik fel: „a kinccsel, az átkozottal / bukdácsolok, kaptatok agyszakadtig”. (Oidipusz a legbölcsebb halandó, így érthető, ha agyszakadtig, vagyis a csúcspontig, a kincs újbóli elvesztéséig cipeli a kincs-követ a Kaukázus kaptatóin. De a név, az a bizonyos hangsor, nem más, mint a pestis, a pusztulás, a lefordíthatatlan és a pusztulás veszélye nélkül megnevezhetetlen: maga Oidipusz, a félrelépő, a bűnös, anyjával egybekelő és apját elpusztító, dagadtlábú nyelv.)
A három alakban is megnyilvánuló én (Prométheusz – a mozdulatlan tűzhozó, a leláncolt szellemi tudás, Oidipusz, az aktív értelem, és Herkules, a lobbanékony lélek) együttesen ajánlják fel a lelőtt keselyűt, a hangsorért cserébe. E hármassággal áll szemben a keselyű, Jupiter és a hétköznapi ember (szerző) jupiteri énje. Három lázadó támad rá a hatalom három eltérő megnyilvánulási formájára. A lenti világ megpróbálja legyőzni, azaz megfogalmazni a fenti világot, ami sikerül is, de e győzelem, a madár lelövésének ténye mégiscsak megakadályozza a megfogalmazást, a lelőtt madár képével helyettesítve a nevet magát („Jupiter, vén szakállas uzsorás, / mégiscsak túljártál az eszemen”)
Mit lát e mitikus harcból a köznép?
Ahhoz, hogy a hangsort mindenki megértse, újabb hangsorra van szükség, márpedig az újabb hangsor, az értelmezés, szükségszerűen elferdíti, módosítja, elfordítja az eredeti jelentést. Ilyen összefüggésben nézve tehát az értelmezés lehetetlen, és a név, megmarad az értelmezhetetlen szimbólumok szintjén, hiszen: „csőre hegyén a vércsöpp még zuhanás közben megalvadt”.
A megfogalmazás, a megnevezés elmarad, de a különböző görög mitológiai alakok tudatállapotain túljutva, az emlékezéshez való visszatérés („el ne feledd, hogy azt a madarat – / vércsöppem a csőre – mégiscsak én lőttem”) egyfajta kiutat jelent, ha nem is a szerző, de a megszólított, az olvasó számára.