Székelyföldi tanítói családból származol. Ez az örökség hogyan határozta meg érdeklődésed?
Egyrészt azt láttam, hogy a könyv és az újság olvasása a mindennapok része. Hogy a gyermekek, unokák könyvek között cseperednek fel. Másrészt azt, hogy a tanító–tanítvány viszony mindkét fél számára hosszabb távú emberi kapcsolatot jelent, mint amit tanévekben mérhetnénk. De más volt és ma is más az értelmiségi szerepe falun, mint városon, még ha iskola nevű intézmény mindkét helyen van is.
A tudás megszerzésének és a személyiség fejlődésének viszonya érdekelt, tanár végzettségű tanítónő édesanyámtól a gyermekre való odafigyelést, az igényességet, a biztatva nevelést el lehetett lesni, édesapám hajlamát a nyilvánosság előtti kultúraelemzésre máig csodálom. A családi legendáriumban egyébként benne vannak az erdélyi református iskolák, főleg a székelyudvarhelyi, a sepsiszentgyörgyi, a nagyenyedi, mostanában leginkább mégis a tanult ember életútja, a lelkész, a tanár, a kántortanító, a polgári iskolát végzett ember pályája, kifejezett vagy elhallgatott belső beszéde érdekel.
A 18. század testőríróit kutatod többek között. Francia szakos végzettséged menynyire befolyásolta az érdeklődési területed?
A francia nyelv is lehetőség a tudás megszerzésére. Egyetemi éveim vége felé, 1979 augusztusában egyetlen hónapra „kijutottam” Franciaországba: a franciát mint közvetítő nyelvet is megismerhettem. Idegen nyelven olvasni mindenképpen érdemes, színház- és olvasmánytörténeti tanulmányaimban láttam legnagyobb hasznát, de más élmény látni az eleven kultúrát a maga sokféleségében, és ez Franciaországra különösen érvényes. A franciául olvasó auktoraim, főleg 18. századi magyar szerzők, az olvasás beavató, ízléscsoport-teremtő erejét mutatják, ezt nem lehet megunni. Az igazi barátoknak is vannak közös olvasmányaik… A 18. századi Erdélyben divatosabb volt a franciaországi kultúra ismerete, mint a maiban. A színház történetében pedig érdekes, hogy Bécs felől is értek bennünket francia hatások: akkoriban a színpadi és tudománybeli történések izgatták a művelt közvéleményt, ma a politikai pengeváltások, csapatmozgások és a film.
Egyetemi oktatói, tanszékvezetői pályád előtt dolgoztál középiskolai tanárként is...
A kolozsvári Brassai Sámuel Líceum-ban kezdtem tanári pályafutásomat, az ott eltöltött nyolc év megtanított felismernem a tanár felelősségét a jövő nemzedékei értékrendjének kialakításában. Azt, hogy létezik szakkör, a tananyag leckeóráin túl valamire való közös készülés, más szabályok között eltöltött idő, elidőzés. Ott tanultam meg azt is, hogy nem egyforma tempóban érnek az elmék, és hogy a művészettel folyamatosan érdemes foglalkozni.
Az egyetemen is embereket kell tanítani, de ott a tanár szabadsága nagyobb arra vonatkozóan, mit vár el a tanítványától, tudományos-nevelői együttműködésüket hosszabb távra tervezheti, mint a középiskolai tanár. Az iskolában a tanárnak még a diák családjával is folyamatosan tárgyalnia kell, az egyetemi hallgató felnőtt: egymaga felelős a döntéseiért, azért is, ha olvasás nélkül akar tudóssá lenni. A középiskolai és az egyetemi munkában is felfedeztem a színjátszás értelmét, a felnőttek színjátszását, és az azt megelőző kutatást és dramaturgiai munkát is szellemi kihívásnak, semmihez sem hasonlítható, értékteremtő foglalatosságnak látom.
Két évig a Helikon elődjénél, az Utunknál szerkesztőként dolgoztál...
Olyan korszakban dolgoztam az irodalmi folyóiratnál, 1988 őszétől 1990 őszéig, amikor csaknem teljesen megszűnt, majd újra megteremtődött a lapbeli kifejezési szabadság. A személyes ismeretség az írók világával és az irodalmi megrendelés, a tematikus, műfaji, terjedelmi kérdésekről való „egyezkedés” új volt a számomra és a szerkesztői habitusok változatossága is. Maga a szerkesztőség szellemi tér volt, a művekről és irodalmi történésekről való szellemes beszélgetések élményét őrzöm. A lapszerkesztés tétje nagy, még nagyobb volt az alacsony lap- és könyvárak, egészében véve más piaci viszonyok idején. Az íróember kibontakozási tere, a ritka kivételektől eltekintve, éppen az irodalmi/kulturális időszaki sajtó – de olvasmányként a békeidő fontos leleménye is. Az Utunk szerkesztőségében az 1980-as években sokféle folyóiratot lehetett olvasni. Az a hely, ahol rendszeresen olvasható az időszaki sajtó, mindig is szellemi események helye lesz. Más helyzetet teremt a világháló, de a jelenvalóság ott, ahol az irodalmat „csinálják”, sokak számára inspiráló ma is.
18. századi drámatörténet, testőrírók, nemesi és fordításirodalom, női költők – egy pár a kutatási területeid közül. Hogyan egyeztethető össze a tanári munkával a szerteágazó, időigényes kutatás?
A kutatásaimat meghatározza, hogy nem rendelkezem szabadon az időmmel, ez a tanári munkával jár. Egyéni kutatásaim egyre inkább arra vonatkoznak, hogyan, miért írtak, olvastak, játszottak az emberek, mit jelentett a műveltség – például életformában, Erdélyben, a 18. században. Örömmel tölt el, ha sikerül tanítványaimat a tudományos kutatás számára megnyernem az államvizsga-dolgozaton túl: csoportos kutatásaink, a színházi kultúra és az irodalmi kapcsolatok történetéről reményeim szerint megbízható publikációkká válnak előbb-utóbb, és létrejöttükben is az együttműködés, a kultúra értelméről szólnak. A 18. század a tiltások és az olvasó-író kedv, a kíváncsiság megnövekedésének korszaka. Kereső korszaknak látom, ez tetszik benne Mikestől a szerzőjét vesztett kéziratos költeményig, a drámafordításokig, a személyes hangú levélig vagy olvasónaplóig. Mi tagadás, érdekel a 18. századi szerző. Vagyis az ember, aki megálmodott egy kertet, vagy leírt, átírt több-kevesebb sort – hiszen nekem is szánta.
A 18. század irodalmának Erdélyben kevés kutatóműhelye van. Hogyan látod a kutatócsoportod tevékenységét? Milyen fogadtatása van a megszületett munkáknak az erdélyi és a magyarországi műhelyekben?
A kutatási témák megválasztása, a kutatási eredmények értelmezése izgalmas tanári, tudományszervezési-tervezési feladat. Könyvtárosok és levéltárosok, oktatók és egyetemi hallgatók összehangolt munkája nyomán szövegeket hozhatunk nyilvánosságra, értelmezhetünk, jobban megérthetjük a kultúra mindenkori működését. Ennél nehezebb kérdés, hogyan kapcsolható ez össze a középiskolai képzés tudományos céljaival. A magyarországi tudományos életbe valamennyire bekapcsolódtunk, sőt vannak közös rendezvényeink, publikációink is, főleg színház- és irodalomtudományi témakörben. Munkatársaim közül irodalomkutatói státuszban senki nincs, a megélhetést biztosító munkák mellett végezzük a tudományos kutatást az egyetemen és az Erdélyi Múzeum-Egyesületben. Az Aranka-hagyaték feldolgozására, a Shakespeare-, a Faludi Ferenc-, a Gyöngyösi István-recepcióra, a gyermekszínjátszásra és a színházi szöveghagyományozás, illetőleg kapcsolatkultúra tanulmányozására vonatkozó kutatásainkból a magyar nyelvterületen hivatkozott tanulmányok, könyvek születtek. Tudományos kutatásaink (a filológia, olvasmány- és vitatörténet, színháztudomány) szélesebb körű megismertetésére idegen nyelvű kiadványt készítünk elő. Legközelebbi, 2009 júniusában megrendezésre kerülő színháztörténeti konferenciánkra idegen nyelvű szakosztályokat is tervezünk.
„El kell mondanom, hogy a könyvtárban való olvasás boldogságára csak azóta találtam rá, amióta kutatok, vagyis 1990 óta. Ehhez hozzátartozik az is, hogy olvasás, kutatás közben megérteni vélünk összefüggéseket, amelyeket lehet, hogy saját magunk teremtünk” – írod egyik szövegedben.
A saját könyvtár egy idő után va-lamiféle önarcképünkké válik: tanító nagyapámtól 1963-ban kaptam a meseszeretőnek dedikált könyvet, tegnap Quintilianus magyar nyelvű Rétorikáját vásároltam meg a budapesti Vörösmarty téri könyvvásárban, hogy csak az alapvetésről és a gyarapodás pillanatnyi helyzetéről szóljak. A nagykönyvtárak világszerűsége vonz és megnyugtat. Mindenikben van, marad felfedeznivaló. A párizsi Arsenal könyvtárban, a marosvásárhelyi Tékában, erdélyi gyűjtők, iskolák, magyarországi vagy külföldi intézmények könyvtárában szívesen búvárkodnék akármennyit. Néhány évnyi olvasás után a szétszórt anyag kapcsolat-lehetőségei megmutatkoznak, egy vándortársulat itt-ott felbukkanó színműtára, szétkallódott irodalmi hagyatékok, művek rekonstrukciós terve körvonalazódhat az emberben. Most már minél több szabad időt kívánok magamnak, hogy megírhassam a Telekiek irodalmi működéséről szóló könyvemet, a nemesi házi nevelés 18. századi történetét, Rousseau erdélyi hatására vonatkozó felismeréseimet. A „felfedezések” sorában Barcsay Ábrahám leveleinek, verseinek szépségét ma is szívesen ajánlom mindenki figyelmébe, de a kendilónai Teleki-anyagból előbátorkodó, 16–17. századi drámatöredék is értékes.
Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a magyar költészetet nem csak kutatóként ismered...
Az irodalmat és a művészeteket éteri távolokba emelte a velük kapcsolatban kifejlődött, egyébként persze sokféle irányba tartó tudomány. Története során azonban az ember nemcsak megszerzett, el is veszített jártasságokat. Valaha nemcsak a nagyszülőktől, vagy olyan korú férfiaktól, nőktől várták el, hogy tudjanak történetet mesélni. A vers mint a dolgokat megváltoztató vagy régieket az újakhoz kapcsoló nyelvi tudás a mainál természetesebben kapcsolt öszsze csoportokat. A versértés – helyzetértés – vagy versalkotás játékos vagy felelősségteli cselekvés: miért mondanánk le erről? Olvasók vagyunk, de ez a fatörzsbe vésett – vagy vízre írt – jelek olvasását is jelenti, a gondolkodó ember merjen utakat írni az összefüggéstelen világba. A nők is lelkek – no, újra kezdem: lelkek is a nők –: miért ne élhetnének, mint a történelemben annyiszor, a versbeszéd szabadságával?
Kutatási területed, a 18. századi alkalmi költészet hatása – számomra legalábbis úgy tűnik – felfedezhető verseidben is...
A szerelmes versek és gyermekversek nyelvén mondtam el sok mindent, amit közölni akartam a világgal – például, hogy gyermekkorunkkal nem szűnik meg bennünk a bizakodás abban, hogy érzelmeit sem hiába kapta az ember. Vagy, hogy örökös társunk a hangzó, az írás alkalmait, lélekideit, társaságot és, ha kell, magányt teremtő-kínáló nyelv… Az „alkalmi vers” semmivel nem rosszabb annál, amelyben nem ismerhető fel könnyen létrejöttének alkalmi helyzete, és megismételhetetlen közönsége. Parányiságában egyszeri lélekállapotot, élményhelyzetet kíván rögzíteni, és miért lenne rossz a sűrítés, felidézés – megjelölés, titokfejtés – játéka? Nem hivatalnoknak, hanem embernek teremtettek, a játék vagy a jelhagyás ajándékával pedig leginkább versíróként élek.
Egy veled készült beszélgetésben olvastam, hogy Barcsay Ábrahám Orczy Lőrinchez írott leveleinek a kiadása után nyilvánosan ki merted jelenteni: boldog vagy. Illetve, hogy a „boldogság nem feltétlenül azt az éteri átszellemültséget jelenti, amelyre gyerekkorunkban gondoltunk, hanem kisebb vágyak teljesülését vagy a közeli dolgok megértését és örömét.”
Az a beszélgetés a boldogságra vonatkozó egyéni elképzeléseket „gyűjtötte be”. Kellettek az elmúlt készülődő évek, rajtam a sor, hogy meg is írjam lélekben dédelgetett munkáimat. Ehhez nem boldogság kell, hanem „alkotó nyugtalanság” (vagy nevezd, ahogy akarod).
Egyed Emese
1957. július 5-én született Kolozsváron. A Babeş-Bolyai Tudományegyetem francia–magyar szakán végzett 1980-ban, 1988-ig a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban magyar nyelvet és irodalmat tanított, 1988-ig az UTUNK/Helikon szerkesztőjeként dolgozott. 1990-ben lett a BBTE magyar irodalom oktatója, itt nyert 1996-ban filológiai doktori, 2002-ben professzori címet.
