1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Barcsaym, kedves, láthatatlan testvér
(adjatok szót a láthatatlanoknak),

de messze vannak verseid a háztól,
szelíd szavaddal együtt hogy hiányzol
a tájból és a hangos környezetből.

De messze száll a verslevél kezedből,
míg megtalálja messzi kedvesét is,
kései társát, válaszát, kegyét is,
de messze, messze.

                               Mennyire kegyetlen,
csupatitok és idegen kezekben
forog kereplő emlékezés fája,
recseg közömbös, részvétlen világra
ellenséges, megszüntető zajával,
omló födémmel, végleges halállal.

„Barátim egyszer…” , „Barátim, ha egyszer…”
Mondom, a láthatatlan köztünk jár most,
számba veszi portája állapotját,
lovat patkoltat, kísér beteg asszonyt,
kísérőt faggat, Romulussz szomszédja
bezárta ablaktábláit, házát eladta!

Kert végén járunk, gazdátlan az ösvény.

Gazdátlan versek! Örökbe fogadlak.
Láthatatlan nyomok, csöndben követlek,
feldúlt nyugalmatokra hóból, fényből,
belső derűből, csöndes szenvedélyből
kunyhót építek, sásos, valóságos
emberi hangtól hangzó otthonocskát.

Barcsaym, mondom, Isten veled, hozzád!
Kiszáradt fákon almavirág nyíljék,
olvadozzék a hó a havasokban.
De messze, messze jártunk önmagunktól.

(Barátim, egyszer az én órám
eljön.)