(...) a boldogság tevékenység ; továbbá a tevékenység nyilván egy létrejövés, és nem a birtokunkban lévő immanens adottság. (...)
(...) a boldogság ténye egy tevékenység megélésében és kifejtésében áll (...). 1
Quamdiu autem uoluntati nostrae aliquid obsistit uel deest, uera beatitudo nequaquam est.
De amíg akaratunkkal valami ellenkezik, avagy valami hiányzik számára, az igazi boldogság semmimód sincs jelen.
In : Pierre Abélard, Dialog între un Filosof, un Iudeu şi un Creştin. Abaelardus, Dialogus inter Philosophum,Iudaeum et Christianum. Ediţie bilingvă. Traducere şi note de Filotheia Bogoiu şi Sorana Sorta. Prefaţă şi tabel cronologic de Bogdan Tătaru-Cazaban. Ediţie îngrijită de Adrian Muraru. Polirom, Iaşi (Jászvásár), 2008., pp.148–149.
1.Csak a Bolondok Boldogok igazán.
2. A Bolond definicionális-funkcionális lényege-lénye abban áll és merül is ki, hogy a dolgokat önnön egészükben és a létezéselméleti egységbe beágyazottan látják.
3. Ellentétben a homo communisszal, a Bolond, az Őrült – a Létezés Egységének az Őre – a jelenségeket az Egykori Egy-ség jeleiként értelmezi, s nem szakítja ki őket a közember szakbarbári világlátásának a szellemében az Egyetemlegesség állandóan változó és „történő” kontextusából.
4. Az önmagát a Bolondhoz viszonyítva „normálisnak” kikiáltó ember sajátossága éppen az, hogy figyelmének tárgyait olyan „törtekként” kezeli, amelyeknek csupán a nevezői bilincselik le érdeklődését : az „1/4”-ből és az „1/3”-ból pusztán a „4”-et és a „3”-at látja, az „1”, a számláló az úgymond Nem-bolond számára nem számít. Az Őrült viszont az „1”, az Egység Őre, és akkor örül, akkor Boldog a Bolond, ha az Egyesülés Egységét megvalósíthatja.
5. A Bolondnak bélyegezettnek bonyolult föladat számot adnia a „boldogtalanok” előtt ama világszemléleti érvényről, amely szerint él.
6. A Nem-bolond a létezés szekcionált, kettőbeszelt, kettéhasított, szétfaricskált, szétszelt hullámmozgását szakralizálja, szentesíti; s ilyen értelemben a szexualitásban, a nemiségben is elsőrendűen a sectio, a „vágás”, a szakrifikáció, a föláldozó szétszakítás szempontjait, a tagadás, a föltagolódás, az ellenkező és ellensarkítódó < Nem ! > erejét és hatalmát kizárólagosítja.
7. A „boldogtalan” Nem-bolond szemé-ben az élet tehát "él", dichotomikus, kettőbevágott Hegy, amelynek „parciális” partjait az élet Hídja köti össze, s amelynek „színe” és „fonákja” között és fölött az embernek megkötözötten is „táncolnia kell”, s mindezt azért, mert ott Lenn, ott Lent, ott alant a Lenni, a Levés, a Lé-t, a „Lé”, a Létezés Lebegő Folyója-Folyama (Heraclitus dixit!) és Forró Forrása zúg mint osztatlan, töretlen, Égiből látszólag Fölfelé Törő, Földivé lett Egység, mint Unt Unió.
8. A Lenti Lét és a Fölső Föld – azaz: a Lényeg és a humanitas váltig konkretizálódó „Hamujának” a hamissága – közötti dimenzionális feszültség a szorongás és a megszédülés érzetét kelti: a Nem-bolond ebből az okból kifolyólag „szédelgő”, hisz a pszichikai megfeleződés félelmének a „sátáni” satujába szorítja be önmagát, s mindezt még a megváltoztathatatlan jármú szükségszerűség – a ne-cessitas, a meg-szünetlenség – feszengő feszültségű szűkreszabottságának a rovására is írja és könyveli át ahelyett, hogy belátná önnön pszicho-szkizoid alapállásának a leküzdhetetlen hajlamú ösztöneit. Az állat álul lát, általánosan ; a nem-állat – a Bolond, a Boldog – sajátságosan, akcidentálisan, vagyis az axis-ok, a tengelyek, az al-ap-erővonalak, az eredők, a vektorok, a strukturális Egység mentén.
9. A fordított világban működő kontra-ésszerűség szerint a Bolond integritása, Egész-kultusza és megismerésbeni „egész-sége” résszerűségnek, egyfajta világlátásbeli részegségnek tűnik.
10. A „rész-egész” arányosság törzstényezője az ész, minthogy a rész, a fragmentum sem egyéb, mint egy mentália, a mens (vö. lat. mens, elme), az ész-szféra egyik alapvető, fraktál-származéka s mivel az egész, a totum (vö. lat. Thot), a Totem sem más, mint a mens me(n)tis egyik „misztikus” és inverz, anagrammatikus fordítottja, egyfajta fura, nem fölaprózódó, hanem egyféle egy-ész konvergens, önmagával egybeeső, önmagában összesűrűsödő, önmaga logikáját a létezés minden pórusába beültető Egy-ész, „Eg-ész”.
11. Az uni-versum, a világegyetem recto-verso-szerű, Mőbius-szalagra emlékeztető egységét „a színe” vs „a fonákja” avagy a „Bolond” vs „Normál” ellentétpárjai korántsem bontják meg, sőt – ellenkezőleg ! – csupáncsak erősítik ezt, tudniillik részek híján nem lenne, ami egésszé összefogja az Űrt mint elem-halmazt.
12. Ugyanakkor egyféle, a placidum tengelyén forgó, s a magfizikában plazmatikusnak nevezhető polarizálódás nélkül nem létezhetne a szimmetrikus ellentétezéseket vektorizáló, s eképp ezeket egységesítő feszültség és kölcsönösen interkommunikatív, mindenen átívelő s mindent, egyfajta Minerva-i, Mini-Mentálisan Minerális kozmo-cementként, egyféle szubjektív, de szuperreagensen aktív, én-szerű, materiális malterként összekötő energia-híd a sarkítódások között, azaz : nem jöhetne létre a létezésfönntartó sodrás, az ontológiai áramlás, az egzisztenciális „áram”, a mitológia Amor.
13. Mindebből adódóan s kissé metaforikusan – avagy pontosabban : a tárgyhoz illő metonímia szellemében – fogalmazva a boldogság értelmi megközelítésének azt a „lírai” javaslatát is megkockáztathatnánk, miszerint a boldogság, a felicitas egy olyan mentális totem-totum-„habostorta”-egész, amelyből mindenkinek csak szeletenként, egy-egy „fél”, egy-egy darabocska, egy-egy rész, egy-egy fragmentum,egy-egy morzsa, egy-egy modell, egy-egy makett jut a mikro-makrokozmosz belső megfeleltetődés-korrespondencia-törvényei alapján.
14. Másszóval a boldogság-megkóstolás egyéni szeletszerűségének az asszimptomikus jelensége mellett a boldogság egészének a fölaprózódás felé tartó fraktál-természete is meghatározó módon latba fog esni egy igényesebb vizsgálódás esetén. Hisz a boldogság nemcsak makro-fenomenálisan „indukálódik”, hanem „dedukálódik”, azaz le is redukálódik, vagyis önnön rész-összetevőire is mikro-fenomenizálódik természetszerűleg.
15. A boldogság boltozata tehát egyfelől nemcsak fölfele ível, nemcsak fölfele tör és csúcsosodik, hanem le is bontódik.
16. A boldogság valójában önnön belső komponenseire bomlik le.
17. A boldogság totemisztikus totalitásából egyénenként következésképpen csak apránként, fokozatosan, menedékesen, amolyan tessék-lássék módon, pusztán szemkiszúrásként s amúgy „mutatóba” részesülünk, hisz a boldogság egészének az „egybőli”, váratlan, hirtelen birtokbavétele, „visszaszerzése”, elfoglalása és meghódítása a boldogság mint az egésznek a részekre való fölbontódását, szétsugárzódását, elosztódását érvénytelenítené.
18. Ellentétben a kulturális-filozófiai közhiedelemmel az egyén nem akkor válik a boldogság birtokosává, urává, dominus-ává, amikor konkrétan elérte azt, hiszen akkor már nem boldog a szó igényesebb értelmében, hanem inkább csupán megcsömörölt, kielégült, blazírt s önnön birodalmára fittyet is alig hányó, hiú gazda, aki egyebet sem tesz, minthogy unottan csücsül a babérjain, de éppen akkor, amikor van mire – vagyis a boldogságra mint ígéretre – törekednie, mikor még van mire irányulnia.
19. A boldogság a bal, a szív, a szenzuális rokon- és ellenszenvek s a szenvedélyek, az „affektált”, meghatódott és szomatizált-empatizált affektusok, a páthosz, a patimitas, a compatimitas szférájának az érzése, sentimentuma, s pozitívumában is a balsorssal kulcsolódik mintegy kiegészítő módon össze: a boldogság révébe való elérését, a beatitudo kikötőjébe való behajózását és lehorgonyzódását kiváltképpen a balsorsban szenvedő ember szomjúhozza-óhajtja-epedi-kívánja.
20. Az egymással látszólag ellentétes fogalompárok egymásba csapnak és alakulnak át: a boldogság boldogtalanságba, a kéj kínba és vice versa változik át, s ez a kvázi-identitás, eme, a „majdnem-azonosságot” súroló kölcsönösség képezi azt a „szalmaszálat”, amely a boldogsághoz vezető Út fölöttébb rögös és meredek hegyi ösvényein szoteriológiai (megváltástani) kötélhágcsóként tehet majd kiváltképp jó szolgálatokat a boldogság-kutató bolondos expedícióknak.
21. Másszóval: minél inkább elmerülünk-elmélyülünk, minél inkább lebukunk a boldogtalanság, a boldogság-hiány elemzéstanába és narratológiájába, annál inkább közelebb kerülünk a boldogtalanság ellentétéhez, s annál könnyebben jutunk el a boldogság közvetlen környezetébe, a boldogsági hiposztázis előszobájába és várótermébe.
22. A minőségek ellentétessége tehát furcsamód egyenes arányú: minél nagyobb a boldogtalanság, annál nagyobb a boldogság, és: minél kisebb a boldogság, annál kisebb a boldogtalanság.
23. Ez a paradoxálisnak tűnő arányosság azt is jelenti, hogy minél boldogtalanabbak vagyunk látszólag, annál boldogabbak vagyunk valójában, és fordítva: minél boldogabbak vagyunk fenomenálisan, annál boldogtalanabbak vagyunk szubsztanciálisan.
24. A boldogság~boldogtalanság dialektikájának ezen interaktív és komplementer kommutativitásában e minőségi-tematikai „bumeráng-effektust” és heurisztikai („ismeretmegújítástani”) „puska-visszarúgást”, ezt a teleológiai (célirányossági) „kanyarfúrót”, amelynek fejleményeképpen a céltárggyal szimmetrikusan ellenpontozódó ellen-célpontot találunk telibe, akár egyfajta szublimináris feed back-tükörnek, egyféle önvisszaverő, negatív visszacsatolásnak is nevezhetnénk.
25. A boldogság-boldogtalanság-egyenlet e délibábos jelenségének a magyarázata a nyelv leképezőerejének a megbicsaklásában rejlik: a nyelvi megfogalmazás túltelített és ennek folytán – tökéletesen annak a ténynek a szellemében, ahogy a nyelvi kifejezés az érzelmileg átfűtött helyzetekben viselkedni szokott – túllicitál, túlalkuszik, túlkapacitál, ”túl-turbóz”, túlingerel „túl-beleloval” önmagán. A boldogság érzet-megragadásának-rögzítésének a különben nemes és tiszteletreméltó szándékakor a nyelv valójában meghaladja-übereli, s mintegy lekörözi önmagát a valósához képest jóval maga mögött hagyván emennek száraz s mintegy sivatagszerű monotoniáját.
26. Másszóval: a boldogság alapszándéka az óhatatlan „közegellenállás” és a nyilván végérvényesen leküzdhetetlen „anyagsűrűség” kompromisszummentes és a maga nemében kétségtelenül karakán makrancossága folytán önmagával homlokegyenes ellentétben térítődik el és siklik ki.
27. Eme, a boldogságkutatók számára nem éppen kedvező, ám természetszerűen szükségszerű törvényszerűség ismeretében a boldogság állapotába, a beatitudóba való ideiglenes „beköltözés”,e „belbecsi” albérlet logikusan előrelátható, sőt kiszámítható időtartamú. A módszergyakorlati „kulcs” és megoldás éppen abban rejlik, hogy a hiperbolizált boldogtalanság nyilván kínos és elviselhetetlennek tűnő infra-állapotát ne kerülje, ne utasítsa el, ne tolja el magától a boldogság-szomjazó, hanem merüljön el benne minél mélyebbre.
28. Ez a kételyeket kiváltható sokk-terápia hamarosan meghozza a maga gyümölcseit a boldogtalanság sivatagjában bandukoló boldogságkereső számára, hiszen ezen „le-” és a kétségbeesésbe való „bebukás”, a lemondó keserűségben, a már semmire sem váró, semmiben sem reménykedhető megelégedetlenségben történő, önőrlődő „búvár-munka”, a majdhogy csak rutin-„szondázás” következtében a szoteriológiai (megváltástudományi) „szalmaszál” szükségszerűen és mintegy automatikusan megérkezik az egzisztenciális „Lét”, a Létet s a Létezést uraló, alkímiai „Mérleg-elv” alapján.
29. Természetesen a boldogság-gyakorlat egyik felületibb és elsősorban a fiziológiai mutatókra szorítkozó szintjén a nemi szükségleteket kielégítő kéj némi, jobb-híjján-karikatúráját és infinitezimális nyomelemű árnyékát, amolyan szervesített és mikroszkopikusan miniatürizált marionett-fenoménjét is ironizálja a mindenki által vágyott-áhított-hajtott boldogságnak mint céltárgynak, vagy röviden: a többnyire kémiai meghatározottságú kéj egyfajta fél-felicitast, egyféle „bal-boldogságot”, egyfajta al- és ál-boldogságot, kegyelmi állapot-helyettesítőt, boldogság-pótlékot, egyféle röpke, de hatásában kiadós minőségű s szavatolt teljességérzetű boldogság-hamisítványt is emblematizál a parodisztikus mimetizmusra oly gyakran hajlamos emberi biologikumban.
30. A boldogság-fogalom szemantikailag ezen önellentételeződő, önmegtagadó, kétértelmű, s mondhatni fortélyos, furfangos, kanyarfúrós és csalafintán cselvető, többkulacsos ingoványában nyilvánvaló, hogy az én-dicsőítő szarvashibák képtelenek kikecmeregni önnön kátyújukból, s ezenképpen a tiszavirág-életű, endorfinfüggő s szubjektivitás-simogató kéjmegfogó és kompenzatorikus jelenségének a minden áron való, föltétlen, ösztönszerű hajhászása s a cselekvés-csomagokat mindvégig kísértő, bekattanó rögeszméje az ártalmasakká fejlődhető félreértések főforrásává, pontosabban: a „Balgák Bölcsességévé” alakul.
31. Másszóval: a fiziológiai kéj a mitológiai „Boldogok Szigetét” elsősorban a Biológiai test fölajzott érzetei révén telepíti át a „Bolondok Bolygójára”, vagyis a Bolondok közösségét-testvériségét többnyire Bólyaként jelző, egyszerre-gondolkodó és éppen ezért szerfölött veszélyes „Bolyba”.
32. Ámde a kéj analogikusan anatómiai és tudatosult jellegzetessége és differencia specifiája az egyéb érzetek viszonylatában pontosan e szentnek minősülhető senti-mentum röpkeségében és illékonyságában áll, s kivételessége önmagáért beszél: a kéj szemiotikája elannyira föltöltött önnön jelentésességében, hogy ezt a tényt kiváltképpen az esemény viszonylagos rendkívülisége és az idő-fluxusban való összetömörítettsége és -zsugorítottsága konkretizálja s helyezi el az aktus magától értetődő szintetizmusában.
33. Továbbá nyilvánvaló, hogy a kéj mint biokémiai kicsapódás, mint mentál-precipitációs, pszicho-alkímiai jelenség nem fogalmazhatja meg önnön teljesen méltatlan, expanziós szándék-igényeit az egzisztenciális operatorjellegű univerzáliákkal szemben, s mint sajátosság semmiképpen sem léphet föl az egyetemlegesség futópont-központú, mikro- és makrokozmikus színpadára avagy az ontológiai Teljesség minden bizonnyal célirányosított dobogójára.
34. A boldogtalan – az önmagát boldogtalannak bélyegző, tartó – lény szemében a boldogság gyűjtőfogalom alá mindazon hiány-tényezők összessége kerül, amelyek egy adott pillanatban a boldogtalan szemében akadályt, gátat, bökkenőt, féket jelentenek elfojtott, megvalósulatlan és elvetélt vágyai kielégítése céljából.
35. A kiéletlenség ezen minden reményt kiszívó, sivár sivatagjában az okvetlenül „Bő” Boldogságot oktalanul űző és kergető „Örök Gyermekek” történelmeken átívelő, s pszicho-kinetikusan váltig újraszülető, Phoenix-madárszerű kereszteshadjáratát tehát egy minduntalan meg-megtorpanó, s egyféle, mintegy kiszámíthatóságában is látszólagosan rapszódikus módon ingázó, ám valójában szinkópáltságában is törvényszerű, s egy minden reményt keltő szeszélyessége ellenére is szinte matematikai pontossággal előrelátható, muszáj-negativizmus jellemzi.
36. Az időlegesen viszonylag boldog ember fölött is mindig egy hajszálon függ a boldogság lehetséges elvesztésének a Damoklész-kardja.
37. Még szerencse, hogy a „Gyermekek Ösvénye” ősi és örök, hisz a Gyermek mitoszemantikai funkcionálitása éppen az a Virtualitás-Vitrinszerűség, amelyet még nem tört át-össze-szét az Aktualizálódás pörgő pörölye és vaskalapos kalapácsa.
38. A meghatározásszerűen is boldog Gyerek-szerep, az Infáns-állag, a germináltsági hiposztázis, a bio-boldogsági és genezikus-genetikai Csíra csere-állapotának jelentéstani töltete pontosan az a „szépreményűség”, ami nem egyéb, mint a minduntalanul szétrobbanó, Bergson-i élan vital, a mókásan hiper-magasztos életlendület hiper-tündéri ? – nem, inter-kozmoszi ! – „örökifjúsága”.
39. Ez a metaforikus-szimbolikus „Gyermek” – vagyis az ontológiai kielégítettséget megcélzó Vágy mint úgymond „lélek”, mint úgymond az egész pszicho-fizikai és bio-kémiai rendszert – azaz az élőlényt – kibernetizáló-kormányzóösztön-„ösztöke”, mint úgymond „szív”, mint úgymond „jóérzés”, mint úgymond „lelkiismeret”, mint úgymond „belső hang”, mint úgymond görög-hellén daimón, vagy mint úgymond latin-római genius vagy arab dzsinn, mint úgymond „őr-angyal” és/avagy „védőszellem” – nem más, mint az egyén romolhatatlan, (B)első Magnetikus Magmája és Magja – az Infans Incorruptibilis – a Megvesztegethetetlen Ifjú – az Alimentum Animi – a Lélek és az Élet Étele, sőt : Étke is ! – az Éther – a plazmatikus, Örökfiatal „Gyermek” – a transz-materiális, az Anyai Anyagot átlényegítő és megtermékenyítő Ó-„Oedipus”-i Sarj, Rügy, Poronty, Test-Teszt és „Csíra” – Az, Aki keresi-kutatja az Utat – a belső „Kutat” – az áhított boldogság példa-statuáló, paradigmatikus és paradicsomi Elízium Mezői és oklétesítő Okeánoszai, folikulinos Folyói, csörgő csermelyei, szeleburdi vízi sellői, szirupos szirénjei és egyéb, mitológiai „életvíz-istenségei” felé.
40. A Boldogság Boltjába belépő Éteri és Eternális Gyermekek és a Létezés örvényeiben Bolyongó Bolondok előtt nem titok, hogy az a megtévesztő, önámítástörténeti bóvli, amit < boldogság > áruvédjegy-fölcímkézés alatt kótyavetyélnek el és sóznak rá a jóhiszemű és gyanútlan felicitas-kuncsaftra ebben a misztifikációs Bazárban valójában nem más, mint „pszicho-burján”-számításba menő mentál-manipulációs fogalom-Báb – pontosabban : pitagórászi Bab-tilalmi Babona – avagy másszóval a kozmicitás státusába befurakodni epekedő simiens sapiens, a „Maternális” Majmot homologáló és mimetizáló „homologon”, a hasonmás és a modellt utánzó másolat – a plátói duplikátum-lény, az Umbra-hombre, az Ember mint szilárdított, informatikai Árnyék – gondolati-révedezési keménylemezének az önátörökítődő „vírusa” s kliens-fogó, palimadár-gyártó, varázsigeszerű reklámjelszava.
41. Ám a boldogság mint pszicho-stratégiai „áru” valójában bomlás-termék, hisz az egyén számára elsősorban kompenzációs eszközként jelenik meg a magánhasználatú pszichikai önigazságszolgáltatás nyilván részrehajló törvényszékén mint az éppen elszenvedett kínok és elégedetlenségek esetlegesen kilátásba helyezett, elnyerhető és netán-tán kiérdemelhető fájdalomdíja.
42 . A Szenvedés önnön természete szerint is Szenvedélyt szül.
43. A Szenvedély pedig a Szentimenta-lizmus Szentségének az eleve vereségre kárhoztatott s már a kiindulópontból bemérhetően vesztes bajnoka, amolyan csak-azért-is-hérosz, aféle megszállott, búsképű, szélmalomcsatákat vívó, más időkből ittragadt Lovag, amolyan az önmaga-vesztébe rohanás problematikáján nem sokat vacilláló vátesz, egyféle önmarcangolóan idealista martalóc.
44. A jelenlegi kínt meg az eljövendő kéj kártalaníthatja majdan, ha addig is a Kín mint Kényszer nem csap át a Kellő Kéjbe.
45. Ilyen körülmények között a mindenféle okított-hallott-átörökítődő vagy önteremtődő ál-mitologémákkal fölcicomázódó Boldogságűző (s egyelőre javíthatatlanul kalandor-csavargó és makacsul csodaváró), heves hedonista sem lehet más, mint egy, még önmagának is tudatosan gurító-füllentő, s eképp immár csak fölöttébb lassacskán fél-felnőtté fölcseperedő, s ezenmód önmaga korlátait is csupán apránként alig-alig kinövő, s következésképpen minduntalan önmagával is visszatérően meg-meghasonló,s ennek okán még folyamatosan raplis-hisztis-ficás, serdülő ex-mazochista.
46. A reménykedés-dinamika kellős közepére szálltunk le ezennel.
Az egyén számára kedvezőtlen s kellemetlen megéltségek ellensúlyozása a boldogságkeresés ürügyében fog kimerülni.
Valójában azonban ebben a tárgykörben is a Boldogság önmagát szánalmasnak önreklámozó Bolondja akaratlagosan és önszántúlag átveri-becsapja önmagát.
Tudniillik az örökhigany és újdonságokra utazó, felicita-Ínyenc még az áhított és a csodák-csodájával elért cél-boldogságot is időnap előtte summa summarum ... megunja.
Jegyzet
1 (...) fericirea este o activitate ; ori activitatea este, evident, o devenire şi nu ceva aflat în posesiunea noastră ca un dat imanent. (...)
(...) faptul de a fi fericit constă în a trăi şi a desfăşura o activitate (...). In : Aristotel, Etica nicomahică. Traducere, studiu introductiv, comentarii şi index de Stella Petecel. Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, col. Clasicii Filosofiei universale, Buc., 1988, IX, IX, 1169b, 9, 30, p. 230.
