Kopognak.
Kisietek, meglepve látom, hogy Öcsi az, nagy csokor vörös rózsával. – „Virágot a virágnak – suttogja, s amikor fizetni akarok, vigyorogva int le. – Kifizetted te már ezt, művészkém, amellett nekünk is ingyen van, loptuk.” – Búcsút intve tűnik el a félhomályban. Tűnődve nézek utána, bezárom az ajtót, egy műanyag vederbe vizet engedek, s berakva a rózsákat, odateszem az ágy elé. Mintha zúgna a hűtő, hallgatózom, megállapítva, hogy alighanem hallucinálok. Bemegyek a fürdőbe, gyertyát gyújtok, hosszasan zuhanyzom, s meztelenül óvatoskodva át a szobán fekszem Anna mellé, de álomban úszó arcát figyelve, egyre az az érzésem, hogy Laura álmát őrzöm, ott vagyunk még mindég abban az időtlen craiovai hotelszobában, s ezúttal reggel nem tűzök el, mint egy háborodott, maradok és megváltozik az életem, más irányt vesznek a dolgok. Kezem, ez a fáradt magyar vándor, a hátára fordulva szendergő nő combjai közé csúszik, finoman, alig érintve simogatom a combhajlatokat, szerelmem felébred, s észrevéve engem felsikolt, s amikor meglátja a gyertyafényben a vörös rózsákat is, olyan vadul ránt magához, hogy összekoccan a fogunk, s érzem összekeveredő vérünk fémes ízét is a számban, de már nem érdekel semmi...
Később egymás mellett heverve és cigarettázva Anna megvallja, hogy velem álmodott, éppen egy hatalmas réten szedtük a sárga virágokat, a napsütésben. Csend volt, duruzsoltak a béke méhei, de aztán egyszerre eltűntem mellőle, teljesen megmagyarázhatatlan módon tűntem el, mintha egy gödörbe süllyedtem, vagy váratlanul semmivé foszlottam volna. „Nagyon hiányoztál – suttogja – álmomban is, ébren is!” És csodálkozik azon, hogy nekem, aki mégiscsak egy ismert valaki vagyok, nincsen mobiltelefonom, majd kapok tőle egyet, nem bírja ki még egy napig anélkül, hogy ne hallja legalább a hangomat. Feláll, átsétál a homályos szobán és felkattintja a villanyt, az ágy fölött, a plafonon, veszem döbbenten észre, hatalmas tükör és tükrök vannak a háttal forduló férfi két oldalán is, a falon. „Visszaköttettem” – magyarázza Anna és mosolyogva veti rám magát, oldalt is, fölül is láthatjuk összefonódó testünket a tükörben. Nevetünk. – „Édes vagy!” – emelkedik fel, és a rózsákat szagolja. „És romantikus” – teszem hozzá némi öngúnnyal, s beismerem, hogy sajnos nem nekem jutottak eszembe a rózsák, noha nekem is eszembe juthattak volna, hanem Öcsinek, a kopaszok vezérének, akit Anna, amin én egy pillanatig sem csodálkozom, teljesen elbűvölt. Kimegyünk a konyhába, akkor döbbenek rá arra is, hogy az előbb tényleg a hűtőszekrényt hallottam, amikor Anna sonkát, paradicsomot vesz elő és tálal. – „Zöldséglevest is főztem – mondja büszkén – és gombapaprikást. Akarod?” Vörösbort vesz elő, tölt két talpas pohárba. Koccintunk. – „Egy vagyont költhettél – jegyzem meg. – Beszállhatok?” „A bort még te vetted a tegnap este, az ágy s a tükrök ajándék. Az én ajándékom. – Nevet. – Porszívót is vettem!” – magyarázza, s a fényben, ahogy elmosolyodik, kivillannak fehér, ragadozókéra emlékeztető fogai, és most megint az az érzésem, hogy mégiscsak Laura ül velem szemben, aki ötkor behűtött pezsgővel hiába várt. Iszom egy korty bort és mohón kezdek enni. „Milyen volt Bukarest?” „Ugyanolyan, mint máskor, mint mindég, nyüzsgés, kánikula, rossz arcú emberek, koldusok, cigányok, gyönyörű, elegáns nők... S képzeld, fel akart szedni egy buzi!” „És te?” „Ezer dollárt kértem, erre kiakadt, hogy mégis mit képzelek, és akkora ribilliót csapott, hogy el kellett menekülnöm.” „Hol voltatok” „A Cişmigiuban.” „Sikerült elintézned a dolgaidat?” „Igen.” „Akkor holnap elkísérsz édesanyámhoz?” Hevesen bólintok. – „Csak reggel még van valami dolgom a piacon... Nem nagy ügy, legalább vásárolok zöldséget, gyümölcsöt, friss sajtot, túrót, s utána megint a tiéd vagyok.” Anna mosogat, fehér pongyolája szét-szétnyílik, figyelmeztetően villan meg fehér combja. Én mégis egyre Laurát látom és önmagam, ahogyan üldözőm elől menekülök. Az egész annyira képtelen, mint egy kémfilm. – „Kellene vennünk egy tévét is” – mosolyog rám Anna, és kiissza borát. „Már látom – jegyzem meg vigyorogva –, hogy észrevétlenül, előbb-utóbb lottózót nevelsz belőlem.” „Miért? Nem lenne jó nyerni?” „Ha sok pénzünk lesz, majd elmegyünk nászútra Velencébe.” „Ezt vegyem leánykérésnek?!” „Vedd, ahogyan akarod.” „Ezt akár hétfőn is megtehetjük – legyint Anna. – Nem is kerül annyiba...” „Mi?! Az esküvő?” Azzal még várhatunk, ő Velencéről beszél. Neki különben vannak összeköttetései is, ha tényleg Velencébe vágyom, lehet szó róla, meg fogok lepődni, milyen gyönyörű ilyenkor, szeptemberben!... A lagúnákat részletezi, a Szent Márk tér oroszlánjait, Velence galambjait, ezeket az élő rongyokat, amikor kopognak az ajtón. Anna idegesen hagyja abba, rám pillant. – „Vársz valakit?” „Nem.” „Beengeded?” – húzza össze magán fehér pongyoláját. „Különben fölverik a házat. Ismered őket, nem?” „Kiket?” „A piás, eszement haverjaimat!” – húzok fel egy rövidnadrágot, és az ajtóhoz rohanva nyitom ki. Imi, vállalkozó barátom áll az ajtó előtt, részegen, a még részegebb Julit támogatva. – „Beengedsz?” – kérdezi, és vigyorog. „Téged bármikor, hát tudod, de őt miért hoztad ide?! Szakítottunk, értsd már meg, ő mától a tiéd, vidd innét, ahová akarod, úgyis állandóan ráhajtottál, mit gondolsz, nem vettem észre?...” – Becsapom és bezárom az ajtót, még hallom, amint Imi csitítgatja a felháborodott Julit, s dadogva mondja: „…Itt vagyok mostantól neked én, picinyem. Ha ló nincs, a szamár is jó...” – És nagy zajt csapva vonulnak le a lépcsőn. „Szívóskodik Júlia” – jegyzem meg, magyarázatképpen, de Anna leint. – „Nem érdemes foglalkozni vele. Túl rövid az élet…” – Hanyatt fekszik az ágyon, és eloltja a villanyt, kibújva rövidnadrágomból dőlök melléje, átölel, hozzám bújik, s kedves, szép szokása szerint néhány pillanat múlva már alszik is. Beszívom hajának jázminillatát, érdekes, Laurán is éreztem reggel ezt a tébolyító illatot, még ebben is hasonlítanának? Aztán én is elalszom, álmom mély és nyugodt, most nem álmodom semmit.
Hét körül frissen, vidáman ébredek, nézem magam a tükörben és vigyorgok. Már verőfényben úszik a szoba, mintha a háttal forduló férfi haragja is enyhült volna valamit, most mintha biztatóan szikrázna máskor oly elutasító fekete tarkója. Anna felé fordulok, szerelmem mélyen alszik, óvatosan kelek ki mellőle, bemegyek a fürdőbe, zuhanyzom, borotválkozom. Anna nem ébred fel, farmert, tornacipőt húzok, fehér trikóba bújok, s magamhoz véve egy pulcsit – még hűvös lehet –, kilopakodom az ajtón, puhán csukva be magam után, rohanok le a lépcsőn, dobogó szívvel nyitom ki a postaládát, ott a boríték, körülnézek, sehol senki, gyorsan számolom meg a pénzt, igen húsz sárga hasú bankó. Hihetetlen, gondolom még, s megindulok a piac felé. – „A dolcsi?” – kérdezem az ismerős srácot a kocsmában, és rendelek egy kávét. „Adod vagy veszed?” „Veszem!” „Hova készülsz, művészkém?” – vigyorog rám a srác, elől hiányzik egy foga, ez csintalanná teszi az arcát. „Hát nem mindegy?” „Neked harmincöt.” Előveszem a borítékot, kiveszem a tízmilliót, s még hozzáteszek öt vöröslő százast. Marad még négyszázhetvenezer a két millióból, amit az éjjel magamhoz vettem a padló alatti rejtekhelyről. Marad pénz bevásárolni. „Hogy akarod?” – veszi át számolatlanul a másik a pénzt, és zsebébe gyűri. Értetlenül bámulok rá. A srác röhög. – „Milyen címletekben?” „Százasokban – iszom ki a kávémat, zsebre vágva a három zöldhasút. Ahogy kilépek a kocsmából, azonnal meglátom Annát. Farmerben van ő is fehér trikóban, karján kosár. Gyönyörködöm a gazellajárásában, de egy pillanatra ismét gyanakodni kezdek: ez a csaj mintha ellenőrizne, aztán legyintek, olyan mindegy, és utánaindulok. Legalább valaki törődik velem is. Már rám is fért. „Eljő velem, mademoiselle?” – kérdezem. „Hová vinne, uram?” – pirul el Anna. „Szobára.” „És ottan? Ottan mit csinálna velem?” – villan meg a zöld szeme. „Megmutathatnám a bélyeggyűjteményemet.” „És még?” „Háromból találgathat.” „Én mohó vagyok. Mind a hármat akarom.” Merev arccal részletezem, s meglepődve látom, hogy Anna még jobban elpirul. Nevetni kezdek, belém karol. Zöldséget vásárolunk, murkot, karalábét, petrezselymet, karfiolt, paradicsomot, paprikát, almát, szőlőt és két nagy görögdinynyét. Majd az egyik üzletben tojást, tejet, kenyeret, felvágottat, s az árusoktól parasztsajtot, túrót... Anna észbe kap, visszamegy az üzletbe puliszkalisztért, láthatólag komoly tervei vannak... „Mikor indulunk?” – kérdezem, átvéve a kosarat. „Reggeli után.” „És előtte vagy utána?” „Előtte – mosolyodik rám Anna. – Teli hassal nem szeretem.” Kézen fogva indulunk hazafele. Döbbenten észlelem, hogy hosszú idő óta először nem vagyok ideges, nem kívánom a szeszt, mintha nem is lennék másnapos, nem remegek úgy, mint versenylovak start előtt, noha ittam épp elég vodkát a tegnap, de úgy látszik, az izgalom semlegesítette a hatását... „Élek, mint szigeten – fordulok Anna felé és letérdelve, általános feltűnést keltve a járókelők között az utcán, áhítattal folytatom:
Minden nap térdre kell
hullanom. Kívüled
semmi sem érdekel.
Kihűlhet már a nap,
lehullhat már a hold,
a zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei,
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket...”
Itt tartok, amikor váratlanul megjelenik mellettünk a részeg Imi, és brutálisan szakít félbe: „Most már értem, hogy miért nem engedtél be, s miért ajándékoztad nekem Jucit. Ő is mondotta, hogy van egy új spinkód, de nem hittem, hogy ilyen egyedi darab.” „Húzzál már el – állok fel, dühösebben a kelleténél. – Sas vagy, már megint, s nem látod, hogy felesleges is? Udvarolok a hölgynek!” – karolom át a mosolygó Anna vállát. „Jól van, na – lép Anna felé megtántorodva Imi, félő, hogy ráesik, de sikerül megtartania egyensúlyát, sután csókol kezet. – Ez a faragatlan fráter nem mutatott be kiskegyednek, muszáj önállósítanom magam. Bartha Imre.” „A vállalkozók gyöngye” – nevetek. „S a nagy művész barátja, mecénása, futárja, ápolója, szesztestvére és levetett bocskora.” „Örvendek – mosolyog a nő. – Fábián Anna.” „Találkoztunk mi már valahol?” – mered rá gyanakodva Imi. „Nem hinném.” „Meghívhatlak benneteket egy kávéra?” „Meg, de sietünk.” Bemegyünk egy közeli bárba. „Sör? Bor? Pálinka? Esetleg egy kis unikum?” „Én vezetek.” „És a mester?” „Szolidáris vagyok a hercegnővel. Egy pohár hideg ásványi vizenyőt” – nézek a pincérnőre. „Ez meghibbant – állapítja meg Imi, s ő rendel egy unikumot, bevágja, remegése szűnik, rágyújt, s tűnődve mondja – Vagy magácska van ilyen hatással rá? Tényleg szerelmes?!” – mered kíváncsian Annára. „Nagykorú. El tudja dönteni, mit kíván.” „Téged – vigyorgok. – Éjjel-nappal, örökké... Bár maradtam volna benned végleg...” Nevetnek. „Magácska – folytatja Imi –, még nem ismeri korunk hősét. Ő nem kíván soha kifejezetten semmit, hiszen tudja – teszi hozzá vigyorogva –, hogy neki minden amúgy is kijár. Majd megismeri, Nusika... Ezért le is zárhatjuk, átmenetileg, ezt a fejezetet, nem akarom elrontani felhőtlen örömét.” Isszák a kávét, Imi rendel egy újabb unikumot. „Mennünk kell!” – áll fel Anna. „Kirándultok – sandít a kosárra Imi. – A természet lágy ölén minden olyan más. Csakhogy ez a Juci, akit tőle örököltem, nem kívánkozik a természetbe.” „Ne képzelegj – intem le. – És ne légy szeles.” „Örültem a szerencsének!” – áll fel Imi, és újra megtántorodik. „Részünkről a szerencse – kacsintok rá megértően. – Látni nemzedékünk nagyjait az alkohol romjaiban...” És fölragadva a kosarat, magam előtt tolva Annát, kisietünk a bárból. „Miért nem ittál egy unikumot? – kíváncsiskodik a nő. – Vagy egy sört?” Teátrálisan legyintek. – „Mert nem kívánom, angyalka. Különben is én már megittam a kenyerem javát.”
Tizenkettő körül indulunk el, a nap bujkál a felhők között. Feltámad a szél. Suhanunk, a nyitott sportkocsi szinte lebeg a levegőben, Anna haja kibomlik, arca körül röpköd... Én, mindent egy lapra téve fel, már a városban elkezdem az újabb verset, de Anna megkér, hogy az országúton folytassam, úgyis megállunk cigarettázni, ezért-azért – itt kacéran rám pillant –, de vezetés közben képtelen szövegekre, pláne versekre koncentrálni, minden figyelmét leköti a kocsi, nem szeretne karambolozni, főként most, hogy barátom, Imi szavaival élve a nemzetiség nagy művészét fuvarozza. Kíváncsisága azonban erősebb, a városból kiérve az első parkolóban megáll, rágyújt, és figyelmesen néz rám – „Hallgatom, Mester...!”
„Bár nincs kedvemre, hogy elhagyd Cynthia, Rómát,
szívemből akarom, hogy falun élj, egyedül.
Tiszta vidéken nincs romlott ifjú, aki bókkal
tesz próbára, ígér és csábít ravaszul.
Lárma, civódás itt sohasem riad ablakod alján,
Trágár hívogatás álmodból ki nem űz...”
mondja Sextus Propertius. Elhallgatok, segélykérően nézek az ámuló nőre, nem jut eszembe a következő sor, de hát ezt mégsem ismerhetem be... „Most gúnyolódsz velem?” – kíváncsiskodik Anna. „Féltékeny vagyok.” Anna nevet. – „Adtam okot rá? Csak téged és örökké! – suttogja és megpuszil. Indít. – Ki írta ezt verset? Nem ismerem.” „Egy római költő, szinte süt a soraiból a féltékenység. Átkél az évezredeken és megszólít.” „Neked nincs okod a féltékenységre, és lelassít. Erdő között kanyarog az út, egy szekérútra húz le, megáll. Figyelj – suttogja. – Versért verset:
„Ha már szeretsz csak a szerelemért
Szeress és semmi másért. És ne mondd:
Mosolyát... szemét szeretem... s ha zsong
Szelíd szava... s mozgékony szellemét,
Mely rokon vélem s melynek kellemét
Derülten érzem, bár a nap borong –
Minden múlandó – vagy fakulva kong
Füledben majd. S te kedves...”
Felém fordul és suttogva folytatja:
„...ne reméld,
Hogy mindig egy a vágy. És szánva se
Szeress, könnyeim szárogatva csak –
Elfelejt sírni, ki soká a te
Enyhedben élt – s így vágyad elapad!”
Együtt folytatjuk, szinte egyszerre mondva a sorokat:
,,A szerelemért szeress: sohase
Hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.”
„Elisabeth Barett–Browning – suttogom döbbenten. – Hogy jött ez most ide?” „Most akarlak!” – szólal meg elfulladva Anna. Hosszan, kíváncsian nézzük egymást, aztán kiszállunk, plédet vesz elő a csomagtartóból, int nekem és megindul a fák és a bokrok között. „Mire vársz? – hív rekedten és elpirul. – Ahogyan az előbb rám néztél, úgy éreztem, megsemmisülök, elolvadok, szétmállok. Így még nem nézett rám soha senki... – „A sűrűben, egy zsebkendőnyi tisztáson állapodunk meg, reszketve vetkőztetjük egymást, Anna lehunyja a szemét s alig hallhatóan suttogja: „Ezt már nem veheti el tőlem senki!...” Ösztönszerűen szeretném kijavítani: talán tőlünk, de a nő ajka az enyémre tapad, mohón, követelőzőn, s már képtelen vagyok megszólalni, s mire újra beszélhetnék, már nem emlékszem rá, hogy az előbb mit is akartam mondani. Fejünk fölött az ágon harkály művészkedik, fáradhatatlan kopácsolása mintha összehangolt, meghitten s mégis kiszámítottan lassú mozgásunk kísérőzenéje lenne.
„Aztán egy mérföld sós homok,
Három dűlőn túl a tanya...”
kezdem el, közvetlen közelről mélyedve és el is veszve Anna kitáguló, zöld szemeiben.
„Ablak, kopogás, gyors sercegés,
Kék gyufaláng, mely elenyész,
Egy nő halk s boldog sikolya
S két szív, mely egymáson dobog.”
Érzem könnyeit az arcomon. – „Te nemcsak az én kedvenc versem ismerted, de válaszoltál is – Ó te, te...” aztán egymáshoz simulunk megint. A harkály méltatlankodva libben fel, távol a fűben kisebb állat motoz. Később, már a faluja felé közeledve, Anna megkér, hogy gyújtsak meg neki is egy cigarettát, s bevallja, hogy Elisabeth és Robert voltak a kedvencei. Az egyetemi könyvtárban angolul olvasta verseiket, megkereste a magyar fordításokat is, megejtette szerelmük varázsa, ez a másfél százados románc, amelynek tüze ezekben a költeményekben ég s perzsel ma is... A kettőjük között kialakuló tökéletes harmónia, amely azt hiszi – pillant félénken rám –, a legtöbb, amit egy férfi és egy nő a szerelemben és az együttlétben elérhet, amelyben megférnek az ideák, az erotikával, az ideálok a test kérdéseivel és varázsával, a meghittség s az önfeledtség a mohósággal és a kielégüléssel. Szerelmük egyszerre volt légies, plátói, már-már eszményi s szinte a közönségességig érzéki, már-már pornográf, hiszen a viktoriánus kori prüdériát félretolva, szókimondóan követelték a szerelmet. Nemcsak a lélek, a test is felizzott ebben a kapcsolatban... Ez már önmagában is maga a csoda...
