1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

        „Apám ak­kor már vagy fél éve
        ked­vel­te az em­ber­húst.
        Bol­dog­nak lát­tam őt, már-már
        elé­ge­dett­nek.”
                (Apám reg­ge­li­je)

Az éj­fe­ke­te bo­zót matrjoska-babákhoz ha­son­ló­an tü­re­lem­re in­ti a ját­szót, az ol­va­sót. Ki­vár­ni, míg a leg­ki­sebb ba­ba is elő­jön, míg Csut­ká­ból, a mű egyik (lány)szereplőjéből nő lesz, vagy míg a gyer­tyás tol­va­jok ki­lé­té­re fény de­rül, és míg Áb­ra­há­mot, a disz­nót az agya­gos ci­gá­nyok fel nem fal­ják. Csak így le­het egy­más­ról le­hán­ta­ni a kü­lön­bö­ző mo­tí­vum­ré­te­ge­ket, prob­lé­ma­kö­rö­ket, ame­lyek­re Papp Sán­dor Zsig­mond mű­vét épí­ti. A szö­veg ere­je a meg­je­le­ní­tett ext­rém szi­tu­á­ci­ók­ban rej­lik, a re­cen­zens mun­ká­ja e kö­tet kap­csán: íze­lí­tőt ad­ni, és hagy­ni a szö­ve­get be­szél­ni, be­mu­tat­koz­ni. Min­den­képp ér­de­mes len­ne kü­lön­bö­ző élet­ko­rú ol­va­sók ál­tal pró­bá­ra ten­ni a mű­vet, hi­szen a könyv több ér­tel­me­zé­si ki­in­du­ló­pon­tot kí­nál.
A fa­na­tiz­mus és val­lás kö­zöt­ti ha­tár­vo­nal, a gye­rek pers­pek­tí­vá­já­ból lát­ta­tott fel­nőt­tek vi­lá­ga, az ero­ti­ka és a por­nó egy­be­mo­só­dá­sa vagy egy ci­gány­kö­zös­ség szte­re­o­tí­pi­ák­tól men­tes in­teg­rá­ló­dá­sa az adott kö­zös­ség­ben a fo­ci­nak kö­szön­he­tő­en (Füst) csak né­hány olyan té­ma, amely a tör­té­ne­tek in­ten­zi­tá­sát biz­to­sít­ja. Re­gényt vagy no­vel­la­so­ro­za­tot al­ko­tó írá­sok ezek? Papp Sán­dor Zsig­mond­nak a Bo­dor Ádám Sinistra kör­ze­té­nek meg­je­le­né­se óta egy­re in­kább mű­kö­dő pró­za­iro­dal­mi trend­hez van gusz­tu­sa: mű­fa­ji szem­pont­ból Az éj­fe­ke­te bo­zót be­azo­no­sít­ha­tat­lan­nak tű­nik, de ta­lán in­kább no­vel­lák­ról van szó, hi­szen a szö­ve­gek alig ref­lek­tál­nak egy­más­ra, mind­egyi­kük kü­lön egy­ség­ként is ke­zel­he­tő a né­hány kö­zös sze­rep­lő meg­lé­te és a tör­té­ne­tek köz­ti la­za kap­cso­ló­dá­sok el­le­né­re is. A kö­tet tíz tör­té­ne­té­nek egy köz­pon­ti sze­rep­lő­kö­re van, ezek a sze­rep­lők nem csak egy hely­zet­ben for­dul­nak elő. Szá­muk min­den mű­ben újabb re­le­váns fi­gu­rák­kal egé­szül ki, eze­ket nem ne­vez­het­nénk mel­lék­sze­rep­lők­nek, tud­ni­il­lik ők azok, akik foly­ton vál­to­zás­ra bír­ják a kö­zös­ség meg­szo­kott vi­lág­kép­ét, amit a bi­zony­ta­lan­ság­ba és igaz­ság­ta­lan­ság­ba va­ló be­le­tö­rő­dés ha­tá­roz meg. A leg­több­ször a meg­élt je­len­sé­gek­re és tör­té­né­sek­re nincs lo­gi­kus ma­gya­rá­zat, emi­att a sze­rep­lők a va­ló­ság és ba­bo­na, el­kép­zel­he­tet­len hely­ze­tek kö­zé szo­rul­nak. Áb­ra­hám, aki­hez vi­lág­kép-ala­kí­tó ese­mé­nyek kap­cso­lód­nak, pél­dá­ul há­rom fül­lel szü­le­tik, de a kö­zös­ség nem tud­ja el­dön­te­ni, hogy is­te­ni ál­dás­ról vagy átok­ról van-e szó, és a pap, Fodolyán ta­ná­csá­ra nem ölik le a disz­nót. „A sül­dő­nek ugyan­is – ki­mon­da­ni is ne­héz – há­rom fü­le volt. Ilyen­kor az em­ber meg­tör­li a sze­mét vagy mély le­ve­gőt vesz. […] Vik­tó­ria el­ső gon­do­la­ta az le­he­tett, hogy kút­ba öli az el­faj­zott jó­szá­got. […] A fé­le­lem […] más­ként ha­tá­ro­zott. Mert mi van, fu­tott át az agyán, hogy­ha ijedt buz­gal­má­ban össze­ke­ve­ri a ron­tást a jó­té­te­ménnyel, s így még na­gyobb bajt hoz a fe­jé­re.” (Áb­ra­hám gyer­tyái) – És jó dön­tés­nek bi­zo­nyult, mert aki­hez a ma­lac hoz­zá­dör­zsö­lő­dött, az aka­ra­tá­tól füg­get­le­nül min­den rej­te­ni­va­ló tit­kát fel­fed­te, így a kö­zös­ség rej­tett ar­ca is fel­szín­re ke­rül. Fodolyán azért tar­tot­ta élet­ben Áb­ra­há­mot, mert ami­kor hoz­zá szólt, az rá­né­zett. A pa­pot a ma­lac te­kin­te­te öröm­mel árasz­tot­ta el, hi­szen úgy vél­te, hogy gyü­le­ke­ze­té­nek az ál­ta­la hir­de­tett ige irán­ti kö­zöm­bös­sé­ge mi­att van re­u­má­ja és Áb­ra­hám se­gít­sé­gé­vel jó út­ra te­rel­he­ti hí­ve­it, egy­ben sa­ját gyógy­ulá­sát is biz­to­sít­va.
Az ol­va­só fu­ra tör­té­ne­tek so­ro­za­tá­nak ta­nú­ja, a ho­mály az egész köny­vet át­szö­vi. Már az el­ső no­vel­lá­ban, Az éj­fe­ke­te bo­zót­ban ta­lá­lunk er­re pél­dát: „Es­tén­ként a sö­tét­ség is tö­möt­tebb volt er­re­fe­lé. […] Így az­tán so­ha­sem de­rült ki sem­mi, a csal­fa­ság­ról épp­úgy hall­gat­tak, mint a hit­ve­si ka­kas­ko­dás­ról vagy ké­se­lés­ről. A düh, a mé­reg itt úgy szi­vár­gott elő az em­ber­ből, mint egy tisz­ta vi­zű forrás…” Nem de­rül fény ar­ra sem, hogy Poldi, a bor­bély mi­ért nem tud­ja meg­áll­ni, hogy ne fúj­ja meg a kli­en­sek ha­ját (A csa­pott bre­ton), vagy hogy a Nagy­pos­tán ke­let­ke­zett, több na­pig tar­tó zűr­za­vart oko­zó ren­ge­teg „ku­sza és szag­ga­tott írás­sal össze­fir­kált” bo­rí­ték (A ká­osz) mi­lyen cél­lal volt ilyen ál­la­pot­ban fel­té­ve. Az ilyen mo­men­tu­mok és sze­rep­lők ext­rém szó­lam­má te­szik a név­te­len nar­rá­tor dis­kur­zu­sát. Az ext­rém­nek mi­nő­sü­lő ese­tek meg­raj­zo­lá­sa­kor Papp Sán­dor Zsig­mond a vég­le­tek­re épít: úgy mu­tat rá pél­dá­ul a túl­zás­ba vitt für­dés ne­ga­tív ol­da­la­i­ra, hogy ko­moly­ból ne­vet­sé­ges­sé, majd szo­mo­rú­vá ala­ku­ló szi­tu­á­ci­ó­hoz tár­sít­ja. Az átok cí­mű no­vel­lá­ban Gárdosné egyik für­dé­se­kor ara­nyat lel. „A tö­rül­kö­ző boly­ha­i­ba ugyan­is csil­lám­ló bo­gán­csok­ként sár­gás­fe­hér por ta­padt.” Mi­u­tán a szak­ér­tő meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy tény­leg arany­ról van szó, a csa­lád szá­má­ra a für­dés bün­te­tést je­len­tett, hi­szen Gárdosné ar­ra kész­tet­te a csa­lád­ta­go­kat, hogy is­mé­tel­je­nek meg min­dent, amit ő a für­dés elő­ké­szí­té­sé­től an­nak utol­só pil­la­na­tá­ig tett. A csa­lád­tag­ok „úgy jár­tak be a für­dő­be, mint­ha mun­ka­hely­ük lenne…” Gárdosné – aki egyéb­ként óri­á­si fa­na­tiz­mus­sal ki­tar­tott azon vé­le­mé­nye mel­lett, mi­sze­rint csa­lád­ja a ki­vá­lasz­tott nép­hez tar­to­zik – már alig tu­dott pi­hen­ni, hi­szen at­tól ret­te­gett, hogy ez lesz az utol­só cso­da. Elő­ér­ze­tei nem bi­zo­nyul­tak hi­bás­nak, hi­szen egy idő után az agyon­ter­helt­ség mi­att a ka­zán fel­mond­ta a szol­gá­la­tot, épp jó­kor, mert a sok für­dés mi­att a csa­lád­tag­ok­hoz nem le­he­tett hoz­zá­ér­ni, „mert a pusz­ta érin­tés is el­kép­zel­he­tet­len fáj­dal­mat oko­zott”. A ne­vet­sé­ges és a tra­gi­kus­ság ta­lál­ko­zá­sá­nak szem­pont­já­ból ugyan­ilyen lé­nye­ges Szi­lárd Ka­tá­nak, a könyv­tá­ros­nak a tör­té­ne­te, aki pár könyv­tá­ri pél­dányt a tes­té­re köt­ve pró­bál meg­lóg­ni, vagy Ker­tész Ist­ván ese­te, aki ab­ba bo­lon­dult be­le, hogy nem ta­lál­ja egyet­len könyv­ben sem A Mes­ter és Margarita foly­ta­tá­sát. (Zalbács né­ni al­bér­lő­je)
A szo­kat­lan ese­mé­nyek Csut­ka fel­nőt­té vá­lá­sá­nak ke­re­tét ké­pe­zik, amit a mell kul­túr­tör­té­ne­te­ként de­fi­ni­ál­ha­tunk, hi­szen a mell­mo­tí­vum a fi­nom ero­ti­ka és a por­nó­áb­rá­zo­lá­sok kon­tex­tu­sá­ba ágyaz­va – nem­csak Csut­ka kap­csán – az egész kö­te­ten vé­gig­vo­nul, de ez ért­he­tő, mi­vel a nar­rá­tor egy ser­dü­lő fiú po­zí­ci­ó­já­ból be­szél. „Csut­ka ak­ko­ri­ban még nem volt nő, bár buz­gón ké­szült a fel­adat­ra […] még messze nem volt olyan mel­le, mint a kurváknak…”, „Egy év­re rá el­kez­dett nő­ni Csut­ka mel­le.” (A masz­lag) Ket­te­jük vi­lág­ké­pe a gye­re­kek­nek a fel­nőt­tek szfé­rá­já­ról ki­ala­kí­tott el­kép­ze­lé­sét vi­lá­gít­ja meg. „Már nem tar­tot­tuk ma­gun­kat gye­re­kek­nek, de még ir­tóz­tunk a fel­nőt­tek kö­zel­sé­gé­től” (Az éj­fe­ke­te bo­zót), „Csut­ká­val so­ká­ig ta­lál­gat­tuk, mi­ből ké­szül­het a masz­lag. Tud­tuk, mi­nél ha­ma­rabb fejt­jük meg a dol­got, an­nál ha­ma­rabb ért­jük meg a fel­nőt­te­ket” (A masz­lag), „…s ha már nem se­gí­tett a du­ma, ki­sur­ran­tunk a für­dő­be, ahol meg­uj­jaz­tam [Zsu­zsit], mert mást nem­igen le­he­tett”. (Apám reg­ge­li­je)
A no­vel­lák hely-idő­ko­or­di­ná­tá­i­nak nyo­ma­it Papp Sán­dor Zsig­mond meg­té­vesz­tő és rej­tett sej­te­té­sek­kel jel­zi. Gyak­ran egy szin­tag­má­ba sű­rí­ti az idő­di­men­zi­ó­ra és a hely­szín­re tör­té­nő uta­lást, mint pél­dá­ul Az átok cí­mű írás­ban, ami­kor a ku­tya­men­he­lyet mu­tat­ja be. „…Feri sze­rint ez a rész va­la­mi­kor még a Me­cse­ki-la­pály­hoz tar­to­zott”. (Ki­eme­lés GY. L.) A föld­raj­zi vi­szo­nyí­tá­si pon­tot az előb­bi­ek­ben em­lí­tett sík­ság és a Csemergi-tető (A masz­lag, A csa­pott bre­ton) vagy a tarnicai tó (Pro­tek­ció) je­len­ti, de csak pe­ri­fe­ri­kus ér­té­kű­ek, hi­szen a cent­ru­mot a Két mész­ége­tő ne­vű mu­la­tó­hely ké­pe­zi, ahol a hely­ség kö­zös­sé­gét érin­tő ügyek ke­rül­nek meg­vi­ta­tás­ra. Az olyan passzu­sok, mint az „…akkor már or­szág­szer­te meg­in­dul az eny­hü­lés, ahogy az igaz­ga­tó bá­csi mond­ta azon a gyű­lé­sen, ame­lyen már nem kel­lett fel­köt­ni a pi­o­nír­nyak­ken­dőt” (A masz­lag), a kom­mu­nis­ta kor­szak vé­gén zaj­ló cse­lek­ményt su­gall­nak, a fe­szült, de már ol­dó­dó han­gu­lat (az Eurosportnak is kö­szön­he­tő­en) meg­je­le­ní­té­sé­re a szer­ző a sö­tét és a köd fo­gal­mát hasz­nál­ja. „Es­tén­ként a sö­tét­ség is tö­möt­tebb volt er­re­fe­lé. Ko­rom­szí­nű vat­ta­ként eresz­ke­dett alá, ki­bé­lel­te a há­zak kö­zét, a ke­rí­té­sek könnyű hézagait…” (Az éj­fe­ke­te bo­zót) Eh­hez ha­son­ló le­írást a Pro­tek­ció vagy A ká­osz cí­mű no­vel­lá­ban is ta­lá­lunk. Az exp­resszív ké­pek a szo­ká­sos nyelv­hasz­ná­lat je­len­té­se­it ki­for­dí­tó szö­veg­ré­szek­hez tár­sul­nak. „…a kész mű tú­lon­túl rá­te­le­pe­dett a pos­ta­hi­va­tal­ra, mond­hat­ni rá­nyom­ta bé­lye­gét az egész intézményre…” (A ká­osz) – ki­eme­lés GY. L., más eset­ben a cse­lek­mény­szá­lak ke­rül­nek „pro­fa­ni­zá­lás­ra”. A nar­rá­tor mon­da­ta­i­ban fény-árny já­ték fo­lyik, egy­szer­re van és nincs je­len egyes sza­vak­nak az a több­ér­tel­mű­sé­ge, amit a kon­tex­tus­nak egy­ér­tel­mű­nek kel­le­ne ten­nie, vagy az ál­ta­lá­nos­tól, a meg­szo­kot­tól el­té­rő hasz­ná­lat­ban je­le­nik meg az adott szó, ki­fe­je­zés. Pél­dá­ul „nem kell rossz­ra gon­dol­ni […], a könyv va­rá­zsol­ta el, oly­annyi­ra, hogy ami­kor a vé­gé­hez ért, a vár­va várt utol­só so­rok­hoz és sza­vak­hoz, ami­kor a szer­ző lát­szó­lag min­den szá­lat el­varrt, őt még­is olyan ma­ró hi­ány­ér­zet fog­ta el…” (Zalbács né­ni al­bér­lő­je) – ki­eme­lés Gy. L. A clair-obscur ef­fek­tus­ban rend­re elő­ke­rül­nek a szö­ve­get szer­ve­ző mo­tí­vu­mok és (szereplő)világok; a mű­él­ve­ző­re nem vár ne­héz fel­adat, hi­szen ol­vas­má­nyos kö­tet­ről van szó, ame­lyik mint­egy ma­gá­ba szip­pant­ja ol­va­só­ját, ha a (cselekmény)szálak idő előtt nem var­ród­nak el.


Papp Sán­dor Zsig­mond: Az éj­fe­ke­te bo­zót. Ale­xand­ra Ki­adó, Pécs, 2005.