„Végy két tojást – írja a Szakácskönyv, én azonban nem veszek két tojást, hanem előveszem álmaimat, és azokat ütöm egymáshoz. És felverem őket fehérre, mint a bárányfelhők, és összekeverem liszttel, látomásnak, hitnek vagy galuskának: egyre megy.
Mert nem teszek különbséget Ég és Föld, gondolat és remegő nokkedli között. Ezek mindig átmennek egymásba, egymást biztatják és erősítik (van nokkedli, ami gondolathoz hasonlít, s van gondolat, ami nokkedlihez); elmondják, hogy soha sincs készen a világ, a tudás, az almaleves és az idő, mindenik többet rejt magában, mint amennyit az elkészítés receptje elárul. És készíthető tökéletesebb almaleves, mint amilyet a recept megír, s ehhez elsősorban lélek és ember kell, csak másodsorban kell hozzá az alma.”1
Nem kell szakácsnak lenni ahhoz, hogy az ember eldönthesse a tányérjára került étekről, ízlik-e neki vagy sem, bár tény, hogy esetleges elégedetlenségének csak jóval általánosabb és homályosabb kritikában tud hangot adni, mint olyasvalaki, aki jártas a főzés művészetében. A laikus ugyanis nem ismeri a hozzávalókat, az arányokat, az elkészítés menetét és apró fortélyait, így nem tudja pontosan, hol csúszott be a hiba, legfeljebb azt állapíthatja meg némi szomorúsággal, hogy valahol mulasztásnak kellett történnie, hozzá nem értésből, figyelmetlenségből vagy nemtörődömségből, mert a végeredmény valamiért nem olyan, amilyennek lennie kellene. Az ízek műértő tudora elől azonban nem menekülhetnek a részletek. Ő kiszimatolja a harsány és szemérmes összetevőket egyaránt, rajtakapja a púpozott evőkanálnyit a csapott evőkanálnyi helyett, felismeri a recept rideg korlátain túllépő vakmerő újítás csipetjét, de megérzi a kisajnált odaadást is – szóval tudja, hogy a feltálalt fogás mitől kifogástalan, vagy miért melléfogás.
Szellem és anyag titkainak barátsága folytán mindez nemcsak almalevesre, nokkedlire nézve igaz. Az ember tudvalevőleg nemcsak kenyérrel él, ezért aztán lelki szemeink mellé hasonszőrű ízlelőbimbókat is kaptunk, azokkal ítélünk – több-kevesebb érzékenységgel és hozzáértéssel – a táplálékul kínálkozó igék felől, azokkal érzékeljük a csípős megjegyzést, fanyar humort, ízetlen tréfát vagy a munka utáni pihenés édességét is. Létezik szellemi étvágy és valószínűleg étvágytalanság is, éhezhetünk tudásra, szépségre vagy szenzációra, borzongásra, drámára, szaftos történetekre, amibe száraz kenyerünket beletunkolhatjuk. Gusztus dolgában itt sem vagyunk egyformák, kinek-kinek más a kedvére való falat. Az étlap is változatos: akad rajta silány abrak, gyorséttermi tucateledel, de ritka ételköltemény is, ami után megnyalhatjuk mind a tíz szellemi ujjunkat.
Kíváncsi lennék rá, vajon Bajor Andor tudott-e főzni. Amilyen zamatosan, elhivatottan és lelkesen szólt az ízek érdekében, nem kizárt, hogy bensőséges viszony fűzte a földi fazekakhoz. Persze, az is lehet, hogy a szenvedély, amellyel az igazi alkotás becsületét védelmezte, csupán a kifinomult ízlésű fogyasztóról árulkodik, aki hálás örömmel üdvözölte a jó falatokat tányérján és könyvespolcán egyaránt. Bárhogyan is volt, egy dologban bizonyosan szorosan kötődött a gasztronómiához: szellemi táplálék tekintetében igazi ínyenc volt. Irodalmi főkóstolóként fanyalogva tolta félre a sületlent, a sótlant, a semmilyen-ízűt, a túlfűszerezettet, az émelyítően édeskéset, a nyögvenyelőset, és másokat is arra biztatott, hogy ne egyék meg – nem valamiféle fölényes finnyásság, hanem az egészséges táplálkozás nevében. Óva intett mindenkit a szellemi talponállók elfuserált harapnivalóitól és a jellemtelen szakácsoktól, akik sűrítményekkel, mesterséges színezékekkel, édesítőszerekkel, aromákkal és elvont ízű univerzális ételízesítőkkel próbálnak félrevezetni. A jó matéria és az ihletett munka pártját fogta, a leleményét és a jótékony nyugtalanságét, amely új megoldásokra sarkall – azzal a meggyőződéssel, hogy friss, merész ízekre nemcsak az egzotikus kalandokba ugrasztott olvasó lelhet, az almaleves szerény műfajában is születhetnek remekművek és fércmunkák egyaránt.
Az átlényegült földi javak és a szellem boszorkánykonyhájának pecsenyéi olykor egyszerre csiklandják, cinkos szövetségben, különböző természetű orrainkat, egyikük zamata a másikét idézi. Bajor Andor szívesen engedett a csábításnak, hogy véleményét, irodalmi tapasztalatait kulináris élményekhez hasonlítsa íz, bennük rejtőző anyag, sava-borsát adó fűszerek, műgond – netán műgondatlanság – vagy lelkes igyekezet dolgában. Hasonlóságot fedezett fel regény és töltött káposzta, gondolat és galuska között,2 párhuzamba állított irodalmi visszaemlékezést lyukasra érlelődött ementáli sajttal, egy folyóirat hasábjain kisgömböc módjára kerekedő vitát fülefarkát rejtő disznófősajttal, belső monológot csemegepaprikával,3 elnagyoltan ábrázolt irodalmi hőst palacsintával.4 Hasonlatai ízes változatossággal mondják el mindenféle teremtő vágyról és lehetőségről, hogy hiába a világot rejtő tojás, az örök ifjúság gyöngyöző vize, a liszt, cukor és só legjava – ha hiányzik hozzá a tűz a szakácsból, palacsintája nem sül át, galuskája csirizes marad; hiába lobog a tűz, és serceg várakozással telve az olaj, ha az éléskamra üres; és a mesés Kelet megannyi csodás fűszerszáma is hiába, ha a szakács nem ismeri a közöttük fennálló bűvös testvériségeket és viszályokat. Arról is szól, hogy mindezeket könyvből tanulni reménytelen. A recept csak illúzió: nem léteznek a tökéletesség akkurátusan kiméricskélt adagjai; a mágikus hozzávaló, ami az eredetiség zamatát adja, beszerezhetetlen; a hőfok, amely az önmagukban dacos-élvezhetetlen összetevőket titkos összeesküvésre bírja, megmérhetetlen. Nincs recept a könnyed eleganciára, könyvből csupán a valódi ételek modoros, vértelen absztrakciója főzhető, amelyeknél a forró várakozást a legjobb esetben is lehűti az ügyeskedő mesterember aggályos, hideg pontossága, a legroszszabb esetről nem is szólva, olyankor dobhatjuk ki az egészet a leégett lábossal együtt.
Más kondérok titkainak firtatása közben Bajor azt is megmutatta, ő hogyan főz: könyv nélkül és remekül, pazar lakomákkal örvendeztetve meg az asztala köré telepedőket. Itt van például az Egy bátor egér viszontagságai címet viselő csemege, amelyből első kóstolásra valami efféle receptet vélünk elvonatkoztatni: „Végy egy süllyedő hajót, forgass meg benne állandó rázogatás mellett egy rettenthetetlen utazót, spékeld meg helyenként elveszettnek hitt hajóskapitánnyal és hableánnyal, vágj mellé apróra néhány indiánt, kalózt, vészmacskát és krokodilust, szórd meg egy csipet titokkal és egy késhegynyi románccal, az egészet alaposan gyúrd össze váratlan fordulatokkal, öntsd bele a kivajazott formába, forró sütőben süsd meg, tálald és fogyaszd azon melegében.” Aki azonban ismeri Bajor főztjét, és eleve jóhiszemű gyanakvással közelít a sütemény felé, annak most sem kell csalódnia, mert szerzőnk az egyenízű mintát csak arra szánja, hogy fantáziátlan kuktáknak pörköljön oda, így főztök ti, kalandregényt más kalandregényekből sűrített kalandregénykockából – amit végül elénk tálal, az egy valódi, bajoros különlegesség, az éles szemű kormányos kacsintásaival, humorral és iróniával fűszerezve. A ’kalandos kuglóf Bajor módra’ az ismeretlen fűszersziget kezdeti csípőssége mellett egyéb pikantériákat is tartogat, meglepetés-magokat a tréfás kedvű szakácstól, amelyekre egy kis szerencsével bárki rábukkanhat, ha megszívleli az előszóban elhangzó, a könyv alapos megrágására vonatkozó intést.5 Kellő éberséggel elkerülhetjük többek között, hogy a hajóskapitány sanyarú sorsára jussunk, akit áruló indiánok a könyv egy bizonyos pontján a rettenetes kelepce felé hurcolnak, ahol majd „száraz kenyéren és vízen kell tengődnie.”6 Ezek bizony nem finom, nem is tápláló eledelek, csak végszükség esetén fanyalodunk rájuk, a kínos éhhalál ellen. Szellemi táplálékként, pillanatnyi feltámadt éhségünket gyorsan csillapítandó, mégis gyakran elfogadjuk, és tengődünk valószínűtlenül boldog végkifejletek felé lomhán, de feltartóztathatatlanul hömpölygő románcok áporodott vizén és a bennük evickélő szikkadt gondolatok kenyerén. Az áruló indigóindiánok ravaszsága folytán még hurcolásra sincs szükség, önként és észrevétlenül sétálunk könnyű szellemi puffancsok csapdájába, rágódunk rajtuk kényelemből vagy megszokásból, mert nem okoznak fejtörést, nem ejtenek zavarba, egyáltalán, mindenféle erőfeszítéstől megkímélnek, és tetszik ez a szellemi ernyedés – és mert egy idő után már nem is vágyunk másra. Éppen ettől kelepce a kelepce: mert mesterséges, hazug, egyhangú ízekre szoktat – holott annyiféle ízben gazdag a világ; étvágyunkat elveri nyalókával, csokinyúl fülével, és mi olcsó esszenciákért cserébe lemondunk a mesebeli szóló szőlőről, csengő barackról, megfeledkezünk a tudás mosolygó gyümölcséből főzött igazi almalevesről és az álmokból felvert, varázslatban úsztatott, hittel édesített mennyei madártejről.
Jegyzetek
1Bajor Andor: Recenzió a Szakácskönyvről, in: Uő: Apróhirdetés, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989, 38. o.
2„Van jóízű töltött káposzta és van rosszízű regény, holott nehéz a kettő között párhuzamot vonni. De a jelző azt mutatja, hogy az emberi cselekvéseknek, alkotásoknak va-lamiféle rokonságuk van, a töltött káposzta egyben szellemi tény, míg a rossz regény mögött visszataszító anyag rejtőzködik. Van gondolat, amely galuskához hasonlít, és van galuska, amely remegő, tiszta és örömet okozó, mint egy eredeti gondolat. A szellem és anyag titkai átmennek egymásba, a gondolat lehet csirizből, a galuska pedig megvalósult szellemből.” Bajor Andor: Terített asztal, in: Kövi Pál: Erdélyi lakoma, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980, 250. o.
3„Ugyanis a legtöbb visszaemlékezés is jótékony homállyal veszi körül a megélt eseményeket. Ezek olyan szellemi sajtok, amelyek érettségét az óriási likak bizonyítják.” Bajor Andor: Írjunk felejtést! in: Uő: Az éjjeliőr nem tud aludni, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976, 20. o.
4„De talán tisztességesen túloztam, mikor a vitacikket és általában a kikerekedő vitát Neptunusz birodalmához hasonlítottam. Mert valójában inkább hasonlít egy kannibáli disznófősajtra, amelynek gömbölyűsége bőrt, fület és kocsonyát rejteget. Így kerül egybe Balogh Edgár eszmevilága Sütő András szemléletével, Panek Zoltán füle Joyce tokájával és egy ismeretlen regényíró körme Teilhard de Chardin miseruhájával, ami eredetivé teszi a disznófősajtot.” Bajor Andor: Válasz Láng Gusztávnak (1978), in: uő: Betűvetők becsülete, Kriterion–Gloria, Bukarest–Kolozsvár, 1996, 153. o.
5„A belső monológokkal is efféleképpen vagyok: se nem szeretem, se nem utálom – nem tudok róla mit mondani. Úgy vagyok vele, mint a por-parikával: paprikásban szeretem, azonban a képviselőfánkban szinte el se tudom viselni. Külön pedig soha meg nem enném: bár elismerem minden gusztus létjogosultságát.” Bajor Andor: A mérték: valóságunk (1963), in: Uő: Betűvetők becsülete, Kriterion–Gloria, Bukarest–Kolozsvár, 1996, 79. o.
6„Az ifjú alakja egészen nyers. Olyan, mint a rosszul sütött kőttes palacsinta.” Bajor Andor: A perzsák kézirata. (1969), in: Uő: Betűvetők becsülete, Kriterion–Gloria, Bukarest–Kolozsvár, 1996, 95. o.
„De mindegy: ez a könyv most már ilyenre sikeredett. Én csak azt kérem, ha már a könyv írója elmulasztotta, legalább az rágja meg erősen a lapokat, aki elolvassa. Ehhez jó egészséget, sajtot és fogakat kívánok!” Bajor Andor: Egy bátor egér viszontagságai, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967, 4. o.
Bajor Andor: Egy bátor egér viszontagságai, Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967, 32. o.
