Százegyedszer is a gagyi székelyviccet idézhetjük. Két gagyi asszony veszekszik. (Gagyon különben a rossz ivóvíz miatt sok volt a golyvás.) Az egyikhez odaszalad a kisfia és felkiált: „Anyám, mondja neki gyorsan, hogy golyvás! golyvás,! mert mindjárt ő fogja mondani magának!” Ősi taktika, azt ráfogni az ellenségre, amit mi akarunk ellene elkövetni. Már az órómai fabula, A farkas és a bárány is erről szól.
Vári Attila bevezetőben* keményen megfeddi a műkedvelő nyelvészkedőket, végigver a sámánkodókon, ballada-értelmezőkön, aztán ő is belevág vérdilettáns szófejtéseibe. Helyszűke miatt nem követhetjük csapongásait (csángálásait), vágjunk mindjárt a médiás részbe!
„A csángó szó első előfordulása Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tára szerint a XIX. század elejéről való!” – állítja. Hát bizony – nem! A Szamota-féle oklevélszótárban például ott áll, hogy „1401. Georgium Changodictum”. Majd 1556-ból említi az andreas chango és michael chango neveket, 1560-ban ott van Csángó András, 1602-ben Csángó Miklós. Vagy arról van szó, hogy Vári még mindég nem tanulta meg a római számokat, vagy nincs tudomása, hogy Szabó T. Attila nem vette fel Tárába a más szótárak által már közölt adatokat (kivéve egy-kettőt, pl. az Áfonyát), hadonászunk a vaskos kötettel, de olvasgatni nem szoktuk.
Ugyancsak kaszkadőri bátorságú az a szófejtése is, hogy a kalamajka egy régi bukaresti kocsmatípus neve: ca la maica, vagyis „mint anyádnál”, mert az olyannyira otthonos volt. Némi ismertető után a hajdani békebeli Bukarest vendéglátóipari sajátosságairól – már amennyire emlékszik egyes román írók, valamint Kós Ferenc és Beke György közléseiből – majd drámaian ráébreszti: ”És jött a zajongás, a kibírhatatlan lárma, zenebona megnevezéseként az, amit egymás között használtak a hangoskodásra: kalamajka. Remélem – folytatja Vári kajánul –, a hagyományőrző zenekar, amely százezernyi magyar szó közül ezt tartotta legkifejezőbbnek önmeghatározására, tudja, hogy nem valami történelem előtti ősturáni sumér főherceg nevét viseli, hanem egy román kocsmatípusét, ahol a székelyek magyarul kornyikáltak, az arnaut palacsintasütők albánul, a románok pedig a szirbát, a szerbest huzatták, hogy senki se értse társa szavát, élvezhesse saját zenéjét.”
A nemjóját neki!, csaphatnánk mi is megvilágosodva az asztalra, ha történetesen nem volna köztudomású, hogy a kalamajkát nem kornyikáló székelyek zsákmányolták bukaresti zahanákban és lacikonyhákon, hanem ez egy ukrán eredetű tánc neve. Igen: egy kétnegyedes ütemű, temperamentumos kelet-galíciai tánc, amit csoportos énekléssel kísértek; tomboló, tüzes tánc, a lengyelek is járták, s itthon is el volt terjedve vagy kétszáz éve. Még kisded német helyesírási szótáramban (Duden) is benne van, hogy „die Kalamajka (slaw. Tanz)”. Úgy tartják, hogy Kolomea városáról nevezték el, ezért is a régebbi alakja kolomejka; Cioranescu román etimológiai szótárában colomeică alakban említtetik.
Vári harsányan mosolyog egy Fráter családnevű kolléganőjén, aki Fráter Györgynek, Erdély majd’ félezerével ezelőtti kormányzójának leszármazottakként illegeti magát. Hát – nyugodtan kezet foghatnak s eljárhatnak együtt is egy kalamajkát, mint az anyjuknál.
Létezik egy Kaláka nevű együttes is, Vári máris tudni véli, hogy a kaláka románul kalácsot jelent, mivel a baráti-rokoni-szomszédsági alapon nagyobb munkálatoknál csoportosan segédkező népek az önkéntes munka után kalácsot ettek, amit románul nemcsak cozonac-nak, hanem colac-nak is mondanak. Lehet, hogy Sáromberkén, ahol Vári környezettanulmányait elkezdte, kukoricafejtés után tejszínhabos kuglóffal vendégelték meg a „társadalmi munkát” végzőket, de Erdély-szerte hagyományosan kaszáslé volt a főfogás, a csemege meg pánkó, lapotya, lepény s hasonlók. A kaláka pedig románul clacă és nem colaca! Vári a bukaresti kocsmákban azóta s más palacsintasütőkről beszél, holott ami ott plăcintă, az magyarul lepény, lángos, rétes, mint ahogy az orvosi szaknyelvben is a placenta helyes fordítása méhlepény, és nem méhpalacsinta!
Hasonló lendületes horogütésekkel töröl szájon más együtteseket is. „A Kosbor együttest faggattam egyszer, s megdöbbentem, hogy fogalmuk sincs e különleges szó eredetéről. Hogy régi neve nősző virág. Néhai apósomtól hallottam először a kosbor régi nevét: Nőszővirág”.
Először is micsoda nagyképű kérdés az, hogy mi „a kosbor régi neve”? E szó maga is elég régi, a Calepinus többnyelvű szótár 1585. évi kiadásában már szerepel, s nyilván nem a kiadás évében keletkezett. Latinul orchis, görögül is hasonló, amelynek jelentése „scrotum”, azaz borék. A Kosborok az orchideafélék közül azok, amely mérsékelt égöv alatt is tenyésznek. Ismeretes vagy hat-hét féle nálunk is, sokféle néven: Bergőburján, Vitéz, Pörnyike, Füles kosbor, Agármony, Piros kökörcsin, Meresztőfű, Nőszőfű. A nősző virág tehát egyik névváltozata egy kosborfélének, és nem „a régi neve”! Mivel az orchideák virágai általában hím ivarszervekhez hasonlítanak, „pajkos hangulat” veszi körül őket. Hogy pusztán az alaki hasonlatóságuk miatt tulajdonítanak nekik nemzőképességet fokozó erőt, vagy valóban olyan jó hatásúak, mint a zellerleves, azt egy öreg gyógyszerész-após bizonyára meg tudja mondani. (Miközben eltűnődik az olvasó, hogy Vári sorra beleköt az együttesnevekbe, de a legémelyítőbbről, az Irigy Hónaljmirigyről nincs kérdeznivalója.)
Ugyanilyen rámenősen feszegeti a csángó szó titkait is. Először még nagyon helyesen elutasítja azt a sokaknál begyökerezett vélekedést, hogy a csángó népnév „elcsángált”, azaz „kivándorolt” jelentésű lenne. Ugyanakkor megint eredetieskedik: azt állítja, hogy helyváltoztatással kapcsolatba hozható jelentése a csángó-nak nincs. 2) Viszont megint egy román szóból eredezteti: suvagău (ami lehet, hogy végülis a suvagău, azaz sóvágó szóból alakult), egyáltalán a csángó nála főleg csócsempész (nyilván ezért viselnek csakis fehér kucsmát?). Természetesen, nincs hely egy kis jegyzetben, hogy a csángó név és származás kérdését érdemben megtárgyaljuk, viszont itt se, seholse, egy pillanatig sem lehet elfogadni, amit az alábbiakban képes elmennydörögni:
„ami szomorúbb, még erdélyi nyelvészt sem értem tettem, hogy vette volna magának azt a fáradságot, hogy körülnézzen abban a nyelvi közegben, ahol a moldvai magyarok élnek.”
Hát ez bizony már fájt! Hogy Mikecs László, Lükő Gábor, Domokos Pál Péter, Gálfy Mózes, Márton Gyula, Faragó József, az író Szabó Gyula és mind a mai napig is dolgozó, életük egy részét vagy az egészet erre áldozó Kallós Zoltán, és számosan néprajzosok, nyelvészek, zenészek, tanárok – „NEM VETTÉK MAGUKNAK A FÁRADSÁGOT?”… Még annyit se, mint Vári Attila?
Itt abba kell hagynunk, mert innét csak válogatott és válogatatlan minősítéseknek kellene sorakozniok.
S fel kell készülnünk a következőkre is: miután a székelység jó részében a paprikát román szóval árdéjnek nevezik, Vári ki fogja mutatni, hogy az Erdély országnév sem valami ősmagyar-erdélyijóskás hagyományőrzés eredménye, hanem az árdéj, azaz zöldpaprika szóból ered, s meg fogja ejteni Arany János úgyis problematikus sorainak átírását is: „Árdéjország ne neked / kiesett a feneked”. Sőt, mivel a paprika olykor csípős árdéjba harap, az árdít, azaz ordít, mint az erdei fülemüle.
A legmeglepőbbnek azonban azt találom, hogy abban a szerkesztőségben nem akad egy magyar nyelvszakot végzett korrektor vagy takarítónő, aki figyelmeztetné a szerzőt, hogy mit honnét lehetne tudni… mint ahogy a székely legény: „Hallja ke, apám! Ma elfelejtett alsó gatyát húzni! – Hát azt te hunnét tudod? – Onnét, hogy felsőt sem húzott”.
* Élet és Irodalom, 2008. márc. 7. Nyelv-Velő…
** Különböző szótárak, pl. a TESz, az Új Magyar Tájszótár, sok olyan változatot közölnek, ahol a csángótő mozgást, méghozzá „az egyenestől eltérő mozgást” jelent. Kapcsolatba hozzák a cankózás szóval is, és a csinga „hinta” jelentésűvel… a Nyírségben a csángó „csavargót” jelent stb. stb.
