Lelkes tanítványom azzal az ötlettel keresett meg, hogy könyvet akar írni összefoglaló orgonaműveimet tartalmazó kötetemről. Nem ő az első, aki orgonaművemről írva zeném szerkezetét, szellemi tartalmát, érzelmi világát kísérli meg feltárni. Orgonazenémre szorítkozva sem ő lenne az első. Érdekes módon éppen azok a művek ragadták meg elsőként elemző, muzikológusi fantáziáját, amelyeket már mások is kielemeztek. Ez számomra is tanulságos volt, hiszen ezek a műveim keltették fel az értő, vizsgálódó muzsikusokban a vágyat, hogy behatoljanak a művek világába. Az ilyen művek mágnesként vonzzák a zene kutatóit. És itt a mágnes szón van a hangsúly. Vannak művek, amelyek kitűnő építmények, mégsem vonzzák az elemzőt. Bár a 20. századi muzikológia sokszor éppen azt bizonyította, hogy olyan művek felé fordult és fordította a közérdeklődést, amelyekből a mágneses vonzerő szinte teljesen hiányzott. Talán azt hitték a zene tudósai, hogy az elemzések beleviszik azt a titkos erőt az ilyen zenékbe, amit szerzőjük nem tudott beleplántálni a megszólaló hangok univerzumába. Valljuk be, sok elemzés tévútra vezeti az érdeklődőt, hiszen beleavatkozik a művészi értékrend kialakításába. Jóhiszeműen cselekszik: értéket keres – és aki keres, az talál is!? – ott, ahol az hangzásban nincs is meg. És hiába minden elemzés, a hangversenyélet perifériájára szorult művek minden mesterkedés dacára legfeljebb csak ideig-óráig kerülnek az érdeklődés előterébe, hogy gyorsan visszasodródjanak a maguk sugallta helyükre. Az ilyen kigondolt (kiagyalt) elemzések valójában nem a választott műről szólnak, hanem egy elképzelt másik, új műről. Az elemzés képes vadonatúj művet produkálni. Ez az új zene az elemzés szavaiból hangzik fel képzeletünk számára: AZ ELEMZÉS CSENDJÉBEN ÉL. A zenetudomány világában jártas hallgató számára valóban meg is szólal ez a csenden túli muzsika. Magamon is tapasztaltam, hogy milyen különösen érdekes és szép lehet ez a fantázia szülte új mű.
Az az érdekes számomra – magyaráztam tovább muzikológus tanítványomnak –, hogy mit lát meg az ELEMZŐ a műveimben. Amit én látok, azt lehet, hogy sohasem fejezem ki elemzésben, mert számomra a műalkotás egészen mást jelent, életem egy darabját. Az igazi lényeget elemző pillantás úgysem világíthatja meg, mert ez rejtve van a műben és csak a hangzó anyagból érthető meg, a zenei élmény pillanatában. Az élményvarázshoz szükséges az előadó „elemző” közreműködése is. Ahány interpretáció, annyi elemzés – mondhatnám választott címem parafrázisaként. Vajon melyik az igazi elemzés a milliónyi variációs lehetőség közül. Sokan keresik ezt az igazit, főleg azok, akik hiszik is, hogy van ilyen. És milyen sokan hiszik ezt! A nagyszerű éppen az, hogy nem létezik egyetlen igazi elemzés, interpretáció. A zene végtelen lehetőséget nyújt az újraalkotásra, legyen az előadói vagy tudósi megközelítés. Ebben az összetársításban még benne foglaltatik egy nagyon fontos tény: az előadói „elemzés” és a muzikológiai szófejtés egyivójúsága. Mind a kettő a zenemű olvasata. Az előadót azért hallgatjuk, mert van valami egyéni mondanivalója a megszólaltatott zenéről. A zenetudóst azért olvassuk, mert ő neki is van valami egyéni meglátása a műről. A tudományos elemzés is INTERPRETÁCIÓ a javából, az előadó zenei bravúrja is zenetudományi elemzés. Nem véletlen, hogy a muzikológiai világ figyelme a 20. század második felében mind jobban a művek előadói koncepciójának elemzésére összpontosítanak. Például Lendvai Ernő elemzése Toscanini Beethoven VII-ik szimfóniájának lemezfelvételéről. Tanítványomnak magyarázom, de magamat is győzködöm, hiszen a múlt század ötvenes éveiben muzikológiával is foglalkozó zeneszerzőként még hittem egy mű egyetlen lehetséges, IGAZI elemzésében. Hetven év után tudom, hogy ilyesmi nem létezik. Ezzel a gondolattal fogjunk hozzá műveim elemzéséhez – sugallom tanítványomnak.
Lássuk csak, mi hangzik fel az elemzett művek csenden túli világából!
