Valahol jön, jődögél egy afgán. Lehet, csak tyúkokat fog lopni útközben, akárhol, de lehet, a házsártos feleségét kapja fel valakinek, aki úgy sóhajt fel, mint a Tompa Mihály-versben: „Szegény tatár!"... Most történik, tegnap történt, végig megtörtént. Azt mondják, Róma volt az ókor Amerikája, meg hogy Amerika a jelenkor Rómája vagy Bábele. Kis-Ázsia is ilyen volt. Számunkra különösen, legendásan félelmetes. Elvisz a török, riogathatták hosszú időkön keresztül az elcsavargó vagy csak szófogadatlan gyerkőcöt. És elvitte őket, a jókat és szófogadókat is. Anyjuk szoknyája mellől tépte el, mintha egy utó-Heródes hírnöke volna; vagy vele együtt hajtotta Kisázsiába, malenki-robotra, malenki-életre, a török, a török, a török. Ott, Nagy Törökországban (Nagy akármiben) aztán elkeveredtek, egymásnak ismeretlen Rómeók és Júliák lettek...
Mert egyedi esetben létrejöhet akár patagon-tadzsik keveréknek is utóda, majd megjön hozzá az elnevezés is. Az emberkeveredés konyhája, kohója a végtelen variációk, permutációk, kombinációk területe. Akár magának a Teremtőnek is bejárhatatlan és kimeríthetetlen terepasztal. „Törvénytelen” vagy éppenhogy törvényszerű volt szegény szabin nők elrablása (vagy Dúl alán fejedelem tündéri leányainak hajkurászása, ha már hős fiai szép Énének nem tudták elkapni a csodaszarvast)... Akármi révén ki lehetett keverni egy turáni, itáliai, ibériai, szibériai lakosságot. Sumérok, akkádok egymással oltották be kultúrzónává a leghíresebb Édeneket és Szaharákat. A dák–római elmélet vagy a germán–kelta ügyek eredmény-alkímiája egyaránt levezethető és logikus valakinek, kinek-kinek. Frankok és gallok tenyeres-talpas találkozása parókapuffancsos szalonokat, majd tabularasa hangulatú avangárdot eredményezett a folyton flancolni vágyó emberiség útján, s minden, ami Shakespeare-ien véres, mint egy bifsztek, egyúttal so british is lett, whiskyben ázva és legendában pácolva. Úr, ír – mutatta az elsőosztályosoknak a tanító néni, déli úr lesz észak-ír – bólogat a kulisszák mögül a sátán, és kedélyesen időzített demográfiai bombákat gurít közénk. Távolról hozott egzotikus menyecskék és rabszolgapiacról beszerzett Tamásbátya-nénik válnak nagymamáivá az utókoroknak. Meszticek és kreolok mulat(t)nak az Andokban és az Indiákban. Egymástól távoli szabadságeszmények és civilizációtípusok „párosodása” alkalmi összeérése az addig-nyújtózkodásnak, ameddig takaród már nem is ért, mint a se valóságos, se képzeletbeli „magyarabok” esete. Virtuálisan kiknek a tánca lehetne a „janicsárdás”?
Vesztes és nyertes nyelvek keveredése ebben az örök népvándorlásban, vagy az olyan elhullatott madártoll, mint a szívben-fülben őrzött pentatónia, miegyéb nyomravezet. Beder Tibor, legmodernebb valóságos belső titkos Juliánusza Erdélynek, egyszemélyileg megszállta ésszel és ceruzával, adatbázissal és plajbásszal Anatóliát, hogy bár eszmeileg, erkölcsileg végrehajtsa nagy hazatérését, visszahozatalát egykori fogoly magyaroknak, ha másképp nem megy: Kis Törökországból. Többet, mást, hamvasabbat, hamisabbat nem is kell, hiszen, ha igaz, ha nem, ha elváltozva is, de belőlük, közülük valakik íme, élnek. És az élet nem „Rodostó”.