„Nem lehetne átkapcsolni a tévét a meccsre?” – kérdezi egy éltesebb úriember a kolozsvári Köztársaság mozi vörös szőnyeges előterében, egyik kezében egy üveg Stella Artois-t szorongatva. „Nincs tévénk” – válaszolja az elárusító hölgy. „S akkor azok micsodák?” – mutat a meccsre éhes úriember az előcsarnokban elhelyezett nagyméretű plazmaképernyőkre, melyeken folyamatosan futnak az idei, sorrendben hetedik Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) filmelőzetesei. Ennyit kapok el a beszélgetésből, s közben az jut eszembe, valamiképp hozzá hasonló helyzetben vagyok: én most, tőle tudom meg, hogy elkezdődött az Eb, ő meg szintén most értesült arról, hogy filmfesztivál zajlik Kolozsváron (és részben Szebenben). A különbség csak annyi, hogy ez volt az Eb első és a filmfesztivál záró- (utolsó előtti) napja.
Arról pedig, hogy május 30. és június 8. között újra, immár hetedszerre is megrendezik a TIFF-et, nem csak a cinefilek értesülhettek. Kolozsvár belvárosában lépten-nyomon a TIFF-et népszerűsítő sátrakba, plakátokba botolhatott az arra sétáló, a Széchenyi téri piac épületének homlokzatán elhelyezett hatalmas reklámplakát pedig azt is elárulta: az idei rendezvényt igencsak
betyárosra tervezték
a szervezők. Mint ahogy az előző évi fesztiválokon megszokhattuk, az erdélyiségre és a filmtörténeti hagyományokra egyaránt – parodisztikusan – rájátszó reklámfilmek is kísérik/kísérték a fesztivált. A korábbi években láthattunk már Hollywood-betűket helyettesítő Transzilvánia-reklámot (2003), a híres Marilyn Monroe-pózt Kolozsvár főterén sután utánzó, román népviseletbe öltözött menyecskét (2005), vagy a báránnyal a holdba bicikliző csobán történetét (2006). De valószínűleg emlékezetesek maradnak A postás mindig kétszer csenget című, többször vászonra vitt történetre alapozó, sárgán virító puliszkás reklámanyagok is, Gabriel Spahiu igen meggyőző alakításában, aki immár a TIFF (visszatérő) arcának is tekinthető, hiszen nemcsak a puliszkán hagyta ott kéznyomát, hanem ő volt a főszereplője a tavalyi Drakula/Nosferatu-reklámfilmnek is, és felfedezhettük az idei hajdukok között is. A többszereplős reklámplakátokat a bűvös 7-es szám ihlette: a 7 betyáralak nem a véletlen műve, és nem is csak az ország legrangosabb, immár 7-dik évébe lépő mozgóképes eseményét hivatottak hirdetni. A hagyományos öltözetet viselő, s amúgy a Haiducii lui Şaptecai című filmre (de többek között a westernfilmek hagyományára is) rájátszó betyárfigurák ezúttal egy angol filmsorozat főszereplőjét „helyettesítették”: a 007-es ügynök,
Bond, James Bond,
szerepét játszották el. A 7-es szám kínálta korlátlan lehetőségeknek köszönhető, hogy a korábbi évektől eltérően a fesztivál reklámfilmjei és plakátjai nem fedték egymást: a 7 román színész által alakított James Bond-os–betyáros plakát mellett 7 román rendezőt (Radu Munteant, Corneliu Porumboiut, Nae Caranfilt, Bogdan Mustaţăt, Tudor Giurgiut, Adrian Sitarut és Paul Negoescut) kértek fel arra, hogy készítsék el a 007-es ügynök helyi történetét. A reklámfilmeket a TIFF nyitógáláján nézhette meg a nagyérdemű, de a mozilátogatóknak a fesztivál tíz napja alatt alkalmuk lehetett megtekinteni egyet-egyet minden vetítés előtt, már ha szerencsésen válogatták össze a megnézendő filmek listáját. Sőt, kedvencükre szavazhattak is – s mint kiderült, a közönség tetszését a Caranfil-filmecske nyerte el.
Az egyre gördülékenyebbnek, szervezettebbnek, mondhatnánk profibbnak tűnő, s mint a fesztivál ideje alatt többször is elhangzott,
„nagykorúsodó fesztivál”
az idén többféle értelemben is bővített kiadásban jelentkezett. A megszokott helyszíneken, a Köztársaság, a Győzelem és a Művész mozi, valamint a szabadtéri Echinox és a Bánffy-palota udvara mellett a Román Nemzeti Színház, a Bánffy-palota galériája és az Enigma kávézó is teret adott a vetítéseknek és a fesztivált kiegészítő bográcsozásoknak, koncerteknek. Ezekből üde színfoltként kiemelendő az Elvis-imitátor Elvis Rromano, a Viva Constanţa című film főszereplője, aki cigány nyelvre átültetett Elvis-számokkal bűvölte el közönségét a Bánffy-palota udvarán (s akivel találkozhattunk már a tragikusan elhunyt Cristian Nemescu rendezte, a tavalyi TIFF-en levetített California Dreamin’ című filmben is).
Az 50-es évek hangulatát idézte a Iulius Mall bevásárlóközpont parkolójában berendezett szabadtéri autósmozi, ahol többek között Goda Krisztina Szabadság, szerelem című, az ’56-os magyarországi eseményeket feldolgozó filmjét és Martin Scorsese Shine a Light című, a Rolling Stones rockzenekarról szóló dokumentumfilmjét tekinthették meg a gépkocsival rendelkező mozilátogatók. A Stones-film sikerét jelezte, hogy az úri közönség már a vetítés alatt táncra perdült, kihasználva minden talpalatnyi helyet – így az autók tetejét is.
Ugyancsak a bővített kiadás jegyében beszélhetünk a fesztivál filmjeiről is. A rendezvény „nagykorúsodását” a bővített helyszínek mellett a filmek számának növekedése is jelzi: tíz nap alatt összesen 200 alkotást (127 játékfilm, 73 rövidfilm) tűztek műsorra (minden filmet legalább kétszer vetítve) – melyből a legnagyobb igyekezettel sem lehetett megnézni hatvannál többet (én magam ennek a számnak kábé a feléig jutottam). És maradva még egy pillanatig a nagy számoknál: a különféle szekciókban 17 díjat nyújtottak át, az 1,2 millió eurós TIFF 10 ezer eurós fődíjáért – az előző évekhez hasonlóan – 12 nagyjátékfilm szállt versenybe. A Mihai Chirilov művészeti igazgató irányításával,
negyven ország kínálatából
összeválogatott programban kiemelkedő helyet szántak az orosz, a moldovai és a dán filmművészetnek. A kortárs dán film idén főként kiváló thrillerekkel képviseltette magát, amelyekhez a zord északi időjárás igencsak megfelelő háttérnek bizonyult. A bűn és bűnhődés alapmotívumára is épülő dán filmek közül a Még egy szerelmi történet címűt emelném ki, amelyben egy autóbaleset két áldozatának (okozójának és elszenvedőjének) szerelmi történetét követhetjük nyomon – míg a titokzatos, nyomasztó, elfelejtett múlt vissza nem köszön rémálommá váló életükbe.
A sokszínű filmkínálatot lehetetlen felvázolni, a rendezők is tág témakörökhöz igazodva próbálták különböző típusokba sorolva eligazítani a nézőket: a Szupernóva kategória egyik legérdekesebb 100 perce A szúnyogirtás és más történetek (Problemat s komarite i drugi istorii) című bolgár dokumentumfilm volt. A történet egy Duna menti, se városnak, se falunak nem tekinthető bolgár településen, Belenén (vagy Belenében?) játszódik. Belene lakói a kommunista rendszer által megálmodott, ám a rendszerváltással szertefoszlott nukleáris építkezés (álom)világában várják a szebb jövőt. A lassú, parttalan várakozást csak a gigantikus méretű, csípős szúnyogok zavarják meg időnként – a szereplők mindennapi, hol groteszk, hol bájosan ironikus történetei mögül azonban nagyon finoman felsejlenek a múlt rendszer elfeledettnek hitt szörnyű titkai is. A Határok nélkül kategóriában vetítették többek között Igor és Ivan Buharov Lassú tükör című magyar filmjét és a Las meninas című, Velazquez-festményből inspirálódó orosz filmet, amelyben egy beteg fiú családjával szembeni érzelmi zsarolására következtethetünk a vizuálisan erősen szuggesztív, filmetűdszerű képsorokból.
A hagyományos kategóriák mellett újdonságnak számított a Real time szekció, amelybe a vágás nélkül, egy snittben felvett alkotásokat nézhették meg a fesztiválra látogatók (például az Orosz bárka című orosz filmet). A thaiföldi Pen-ek Ratanaruang vagy a román Alexandru Tatos, netán a spanyol Víctor Erice rendezők műveiért rajongók a 3×3 szekcióban három-három filmet láthattak kedvenceiktől.
A már említett Viva Constanţa című, Ambrus Emese rendezte film, illetve a magyar–román koprodukcióban, Peter Strickland által rendezett, Szentegyházán forgatott Katalin Varga című alkotás mellett rendhagyónak bizonyult
a magyar filmek
idei seregszemléje
is. Nemcsak azért, mert a 7 rövidfilm mellett levetítettek 8 magyar játékfilmet, köztük Fliegauf Benedeknek a Tejút, Bollók Csabának a Déli-Kárpátok bányavidékén játszódó, filmszemledíjas Iszka utazása című filmjét és a Csáth-életműből inspirálódó Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című Szász János-filmet. És nem is csak a 61. Cannes-i Filmfesztivál FIPRESCI-díját elnyerő Mundruczó Kornél Deltája miatt mondhatjuk rendhagyónak a magyar filmek idei szemléjét. A bemutatott magyar filmek közül – a már említett Iszka utazása mellett – Mundruczó Kornél Deltája is Romániában, a Duna-deltában játszódik. Az antik tragédiák hangulatát idéző film két hősének – Lajkó Félixnek és Tóth Orsinak – sorsa beteljesedik: a bűnös testvérszerelmet a helyiek önkényes és önhatalmú ítélete számolja fel, visszaállítva ezzel a Duna-delta világa által szimbolizált, vélt vagy valós harmóniát. Akinek nem tetszett Lajkó alakítása, a film gyönyörű képi megoldásaiban találhatott magának kárpótlást. A versenyprogramban szereplő, Paczolay Béla által rendezett Kalandorok című komédia szintén Romániába, ezúttal a Székelyföldre kalauzol. A három főszereplő, Haumann Péter, Rudolf Péter és Schruff Milán (nagyapa, apa, fiú) helyzet- és jellemkomikumokra épülő erdélyi utazása, bár felvonultatja a székelyekről kialakított klisék zömét, helyenként bravúros párbeszédekkel és helyzetekkel emeli a filmet az átlagnál jobb magyar komédiák sorába. Nem csoda tehát, hogy a székely nagypapát a házsártos felesége mellől Magyarországra szöktető hősök kalandjai elnyerték a publikum tetszését: a közönség szavazatai alapján a 12 versenyfilm közül a magyar komédia holtversenyben a 2. helyen végzett. Bár valamiért az volt az érzésem, az erdélyi road movie-n a román nézők harsányabban nevetgéltek. Az azonban a Székelyföldet picit is jobban ismerők számára egyértelművé vált: Odüsszeusz bolyongása célirányos, egynapos sétahajókázásnak tűnik az elvileg a magyar határ felé tartó hőseink Erdély-útvonalához képest. A Kalandorok meghódította a zsűri szívét is: a három nemzedéket képviselő férfiszereplők elnyerték a legjobb férfialakítás díját is.
Nem csak Mundruczó filmje volt az egyetlen, amely a TIFF-en felidézte a nemrég zárult Cannes-i filmes szemlét: a rövidfilmes Aranypálmát elhozó Marian Crişan Megatronja mellett és az előző évek Franco Nerója, Julie Delphie-je után
az idei TIFF díszvendége
Catherine Deneuve színésznő is a francia filmszemléről érkezett, ahol a Cannes-i Filmfesztivál életműdíjával tüntették ki, Kolozsvárott a TIFF életműdíját kapta meg. Hasonló kitüntetésben részesült Tamara Buciuceanu-Botez, és Nívódíjjal tüntették ki a hatvanöt éve pályán lévő Radu Beligant, az egyik legnépszerűbb román színház- és filmszínészt.
Deneuve-vel a TIFF ideje alatt kétszer is találkozhattak a rajongói: először a Változó idők című filmjének vetítése előtt – persze csak akkor, ha befértek a zsúfolásig megtelt Széchenyi téri moziba, és ha volt türelmük kivárni a fullasztó hőségben a fél órát késő, majd nem egészen öt perc után távozó dívát. Másodszor pedig a Román Nemzeti Színházban, a TIFF záróünnepségén – persze csak akkor, ha ki tudták fizetni a nem épp olcsó jegyárat, s ha átjutottak a bejáratnál felszerelt, a repülőtéri szigorú óvintézkedésekhez hasonló ellenőrzőpontokon. Az elővigyázatosságot elsősorban nem a hazai és a nemzetközi filmvilág közel félezer kiemelkedő személyisége érdemelte ki, hanem – és nem utolsósorban – a szintén díszvendégként megjelenő román államfő személye, aki Deneuve-vel együtt aktívan részt vett a TIFF-díjak kiosztásában. A közönség tetszését a francia Samuel Benchetrit rendezte, Jim Jarmusch és Aki Kaurismäki világát idéző, szomorkásan bájos és frenetikus humorral tarkított Mindig is gengszter akartam lenni című alkotás nyerte el. A TIFF 10 ezer eurós fődíját
a versenyprogram
egyetlen dokumentumfilmje,
Yulene Olaizola mexikói rendezőnő műve kapta. Az egyetemi vizsgafilmként készült műben egy sorozatgyilkos albérlő rendhagyó története bontakozik ki a főbérlő nagymama meséje alapján – a kiváló fikciós filmtémát ezúttal nem az események, hanem az emlékezés fűzi kerek egésszé. A 2005–2006-ban Romániában maradt kitüntetés úgy látszik, megszerette a dél-amerikai földrészt: a tavalyi chilei állomás után a nemzetközi zsűri tagjai úgy vélték, ezúttal a mexikóvárosi A Shakespeare és a Victor Hugo utca kereszteződésében hagyják a TIFF-trófeát.
