Legújabb filmed, a Bahrtalo! (Jó szerencsét!) kapcsán nemrég képregénysorozat indult. Honnan jött az ötlet, hogy így gondoljátok tovább a két főszereplő, Lali és Lóri történetét?
A képregény a Bahrtalo! producerének, Muhi Andrásnak az ötlete volt. Ő biztosított néhány filmet az origo internetes portál számára, ahonnan ingyen letölthetőek voltak egy hétvége erejéig, ezért cserébe az origón bizonyos reklámfelületet biztosítottak számára. Úgy gondolta, hogy ezt jól fel tudja használni a film reklámozására. Így született az ötlet, hogy három képkockából álló képregényeket gyártsanak, ezt két-háromnaponta frissítik, folyamatosan újabb és újabb történetek készülnek. Így szeretnék a közönség számára még rokonszenvesebbé tenni a filmet. Az ehhez hasonló reklám ma már nem újdonság, a forgalmazók mindent kitalálnak – ragasztható matricákon, gyufásskatulyán, cigarettásdobozon népszerűsítik az alkotásokat –, hogy az embereket újra bevigyék a moziba. Manapság nagyon megcsappant a mozik látogatottsága, az emberek sokkal inkább hajlanak arra, hogy megvegyék a filmeket DVD-n, és megnézzék otthon...
Vagy letöltik az internetről...
Igen, így van, de sokan meg is vásárolják a DVD-ket. Ugyanakkor a képregénynek köszönhetően átalakult a Bahrtalo! plakátja is, az új változaton a két képregényfigura látható, háttérben piramissal, amelyen épp felfele tart egy gépkocsi. Az idei magyar filmszemlén még egy olyan plakátja volt, amely a napfogyatkozás alkalmából kiadott román kétezerlejes egy részletét használta fel: úgy tűnik, mintha a két főhős egyfajta bolygóközi térben battyogna. Ez a vizuális megoldás illett a film hangulatához, viszont valószínűleg kevés magyarországi néző értette – de lehet, hogy visszatérünk ehhez a változathoz a romániai forgalmazás során.
A Bahrtalo! eredetileg rövidfilmnek készült, az Across the Border című, osztrák gyártású szkeccsfilm egy epizódjának. Hogyan lett belőle nagyjátékfilm? Már ha játékfilmnek tekinted egyáltalán...
Mindenképpen játékfilmnek nevezném, bár dokumentarista eszközök felhasználásával készült. Azért lett belőle nagyjátékfilm, mert az élet időközben továbbírta a forgatókönyvet, illetve megadta a történet folytatásának lehetőségét. A szereplők – Lali, a bádogos cigány és Lóri, az erdélyi magyar fiatalember – életében bekövetkezett változások adtak egy impulzust a barátság történetének újragondolására. Mert ha megkérdeznéd, hogy miről szól ez a film, azon kívül, hogy hogyan üssük meg a főnyereményt, azt válaszolnám, hogy ez egy valódi barátság filmje. Ez a barátság ugyan nem felhőtlen, de hát ilyen az élet – hiszen könnyű barátkozni olyan emberrel, aki mindig korrekt módon viselkedik veled. A két figura viszonyára ez nem mindig jellemző, mégis barátok maradnak, bár így sokkal nehezebb.
Ez már a második, teljesen fikciósnak tekinthető filmed, az Ördögtérgye után. Korábban viszont dokumentumfilmjeiddel – például a Csendországgal – hívtad fel magadra a figyelmet. Végképp abbahagytad a dokumentumfilmezést, és elindultál a játékfilmes úton?
Inkább azt mondanám, hogy a dokumentumfilm volt mellékvágány a pályámon, mert én annak idején fikciós filmezést tanultam Lengyelországban, a łódźi filmfőiskolán. Az, hogy a dokumentumfilmjeim olyanok, amilyenek, vagyis hogy van történetük és szituatív jellegűek, ennek a filmes képzésnek köszönhető. Mivel nem tanultam dokumentumfilm-készítést, ilyenkor a játékfilmes dramaturgiára hagyatkoztam, s a dokumentumfilmjeimet is megpróbáltam ennek megfelelően összerakni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy egy olyan kiváló operatőrrel hozott össze a sors, mint Bálint Arthur... A dokumentumfilmezés mindenképpen jó iskola volt számomra – egy igazi, iskola utáni iskola. Mostanában viszont fokozatosan közelítek újra a fikciós filmkészítés felé. Kicsit másfajta játékfilmkészítési mód ez, mint amit eddig tőlem megszokhattak. Ennek jegyében készül a következő filmtervem is...
Éspedig?
A film kiindulópontja Haklik Norbert magyarországi prózaíró Big Székely Só című regénye – ebből írok egy forgatókönyvet, s bár kissé eltávolodtam az eredeti történettől, az alapötlet változatlan marad. Dokumentarista elemek is helyet kapnak a filmben, mégis „játékfilmesebb” lesz a Bahrtaló!-nál.
Például hivatásos színészek játszanak majd benne?
Nem, amatőr színészekkel dolgozom, de kevesebbet szeretnék bízni az improvizációra, mint a Bahrtalo! esetében – habár ezúttal is elég sokat merítek a valós életből.
Nemrég ért véget Kolozsváron a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF). Idén – az előző évekkel ellentétben – nem szerepelt filmed a szemle kínálatában...
A Bahrtalo! azért nem került nemzetközi forgalmazásba, és azért nem adtuk oda, fájó szívvel, a TIFF-nek sem – bár sokan szerették volna látni Kolozsváron, és én is nagyon szerettem volna megmutatni az itteni közönségnek –, mert az érdekeink úgy kívánták, hogy várjuk meg, amíg egy A-kategóriás nemzetközi filmfesztivál beválogatja programjába a filmet. Így ugyanis nagyobb valószínűséggel kapunk támogatást a következő filmterv finanszírozásához is. Nos, ez megtörtént, a film a július 4. és 12. között megrendezendő Karlovy Vary-i filmfesztiválon bekerült a versenyprogramba. Ott három versenykategória van, egy játékfilmes, egy dokumentumfilmes, és egy East of the West nevű szekció, ebben lesz látható a Bahrtalo!
Az erdélyi magyar filmes alkotók hogyan tudnák kihasználni egy olyan rangos rendezvény jelenlétét, mint a TIFF?
Az a probléma, hogy a TIFF-en csak egyetlen kategóriában szállhatnak versenybe a kisjátékfilmek, ez az Árnyak nevű szekció – ide viszont kicsit furcsább, inkább horrorjellegű produkciókat várnak. Ahhoz, hogy erdélyi magyar alkotók munkái is megjelenhessenek nagyobb számban a fesztiválon, a TIFF-nek nyitnia kéne a kisjátékfilmek és a dokumentumfilmek irányába – Erdélyben ugyanis egyelőre nem nagyon készülnek nagyjátékfilmek. A TIFF azonban alapvetően nagyjátékfilm-fesztivál, mégpedig „a” romániai nemzetközi nagyjátékfilm-fesztivál – és ez érthető is, hiszen rövidfilmes szemlék bőven vannak az országban.
Ennek a nyitásnak a jele lenne, hogy a fesztivál fődíját idén egy dokumentumfilm nyerte el?
Örvendetesnek tartom, hogy Yulene Olaizola mexikói rendezőnő dokumentumfilmje vitte el a trófeát. Ez ugyanis azt jelzi, hogy az egészestés dokumentumfilmek visszakerülnek a mozikba. Sokáig a dokumentumfilm a televízió képernyőjére szorult, tévés műfajjá vált – s ezáltal elvesztette filmjellegét, riportszerű alkotássá alakult át. Manapság ismét „filmszerűbb” dokumentumfilmeket készítenek, ennek következtében ezek egyre gyakrabban kerülnek moziforgalmazásba, nálunk is – elég, ha Alexandru Solomon alkotásaira gondolunk. De ez a trend Nyugaton, és most már lassan Magyarországon is: úgy tűnik, a dokumentumfilm reneszánszát éli.
Egy komoly fesztivál – mint a TIFF –, a maga pezsgésével, ismerkedési lehetőségeivel marketingszempontból sem elhanyagolható a fiatal erdélyi filmesek számára...
Szántai János barátom hangoztatja folyton, hogy találjunk ki valamit, és használjuk ki a TIFF kolozsvári jelenlétét. Egyelőre ez nem sikerült, habár úgy tűnik, hogy a TIFF részéről nagy nyitottság lenne ilyen irányban is. Tudor Giurgiuval, a fesztivál tiszteletbeli igazgatójával is elkezdtünk, elkezdtem barátkozni, és úgy tűnik, hogy az érdeklődés nem egyoldalú... Mára hagyománnyá vált a TIFF-en belül a Magyar Nap megrendezése, ennek keretében eddig mindig levetítették erdélyi magyar szerzők filmjeit is – persze olyan filmeket, amelyek jogilag magyarországi produkciónak minősülnek, de erdélyiek készítették, magyarországi pénzből. Az én munkáim is szerepeltek eddig: tavaly a Moszny, tavalyelőtt a Spílerek – a Bahrtalo!-t a már ismertetett okokból nem tudtuk bemutatni.
Szántai Jánossal együtt hoztátok létre az Argo audiovizuális egyesületet és műhelyt, amely megalakulása óta sikereket is elkönyvelhet...
Az Argo néhány évvel ezelőtt azért jött létre, hogy elindítson olyan tehetséges fiatalokat, akik anyagi és egyéb lehetőségek híján nem jutottak a filmkészítés közelébe. Az Argo első saját produkciója, amellyel kiálltunk a nagyközönség elé, Felméri Cecília Kakukk című kisjátékfilmje volt – ez szerencsére hozott is díjat az idei magyar filmszemléről, a diákzsűri és az Edupress közös kitüntetését, amit a legígéretesebb fiatal tehetség díjának neveznek. Ráadásul a locarnói fesztivál – a világ egyik jelentős filmszemléje – elkérte előválogatásra a filmet. Nagyon szorítunk neki, mert egy esetleges locarnói siker valóban elindíthatná a filmet és az alkotót egy felfelé ívelő pályán. Továbbá a varsói filmfesztivál – ahol most először lesz kisjátékfilmes blokk – is meghívta programjába a Kakukkot. Ezek után következhet a film komolyabb terjesztése és forgalmazása. Ez azért örvendetes, mert Cecíliának ez által lehetősége nyílik új filmeket készíteni. Neki egyébként „ugrásra készen” áll – az újabb kisjátékfilmtervén kívül – egy kísérleti-animációs filmterve is, ennek elkészítését a Szülőföld Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és az OKM támogatja. Szintén Szülőföld-támogatásból készül Bertóti Attila animációs filmje, az Ariadné fonala, amely nagyjából készen is van, és nagyon meg vagyok vele elégedve. Bakó Kincsőnek is várjuk egy kisjátékfilmjét. Úgy tűnik tehát, hogy nem volt hiábavaló létrehozni az Argo műhelyt, mert valóban sikerült néhány fiatalt pályára állítani. Ha jövőre lesz annyi rövidfilmünk, hogy abból összeálljon egy vetítési blokk, akkor megkérjük a TIFF-et, hogy biztosítson a keretén belül egy Argo-blokkot. Szerintem bele fognak menni, hiszen ha Magyarország felé ennyire nyitottak, miért ne lennének az itteni magyarok felé is...
Nemcsak filmrendezőként és szervezőként, de a Sapientia–EMTE tanáraként is segíted ezeket a fiatalokat. Mik a tapasztalataid ezen a téren?
Tehetségben nincs hiány. Minden évfolyamon van néhány diák, aki rendkívül ígéretesnek tűnik – de ugyanakkor tudom, hogy sok emberről csak iskola után derül ki, hogy milyen tehetséges, sokan csak az iskola elvégzése után tudnak kibontakozni, megmutatni, hogy mire képesek.
Kolozsvár jelentős filmtörténeti hagyománnyal rendelkezik, hiszen a múlt század első felében – Janovics Jenőnek köszönhetően – a kincses város a magyar filmgyártás egyik központja volt. Várható-e egy újabb „virágzás” a kolozsvári, erdélyi magyar filmművészetben?
Szívmelengető dolog, hogy van egy dicső múltunk, de ennek a hagyománynak sajnos nem volt folytonossága. A filmművészet is sokat változott azóta, aligha tudunk viszszanyúlni ehhez a tradícióhoz. Arra viszont mindenképpen felhívja a figyelmet, hogy ezen a területen is van egy bizonyos szellemi potenciál, amely nem rombolódott, nem rombolódhatott le teljesen. És arra is jó – alkotói szemszögből –, hogy ne legyen kisebbrendűségi komplexusunk. A probléma azonban most is így foglalható össze: kis pénz – kis foci, nagy pénz – nagy foci. Ha lesz nagy pénz, lesz nagy film is, mert tehetségben nincs hiány, mint mondtam. Az egyes alkotók önállóan kell kijárják, kiharcolják maguknak a lehetőségeket, nem hiszek abban, hogy bárki meg fogja teremteni egy csoportnak a filmkészítés esélyét. Most éppen nem azokat az időket éljük, amikor eldöntik a pénzmágnások, hogy márpedig kultúrát fognak létrehozni, és addig nyomják a kultúrába a pénzt, amíg csak lesz belőle valami.
Említetted, hogy következő filmterved irodalmi mű alapján készül. Milyen mértékben jelent az irodalom inspirációs forrást a kortárs filmművészet számára?
Az irodalom gyakran jelentett komoly inspirációs forrást a magyar és az egyetemes filmművészet számára, viszont egészen más nyelven fogalmaz, ezért csak alapanyagként érdemes felhasználni. Úgy érzem azonban, hogy manapság kevés a prózaíró. Pontosabban a prózairodalom eltávolodott egy kicsit azoktól a megfogalmazási módoktól, amelyekből a film jelenleg meríthetne – például a történetszerűségtől. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, mindenesetre irigylem a cseheket, amiért volt egy Hrabaljuk, akinek a műveiből nagyon sok jó film született.
Lakatos Róbert
Filmrendező, operatőr, egyetemi oktató. 1968-ban született Kolozsváron. 2000 áprilisában, a lódzi Lengyel Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakán diplomázott. 2002-ben települt haza Kolozsvárra. Az Argo Audiovizuális Műhely művészeti igazgatója. Filmjei: Ultraibolya (1996), Feszületi feszültség (1997), Nyáron piros, télen kék (1999), Csendország (2001), Gen(i)us Diabolis – Ördögtérgye (2003), Spílerek (2004), Moszny (2005), Bahrtalo! (Jó szerencsét!) (2008). Főbb díjai: Magyar Filmkritikusok Díja a legjobb fiatal dokumentumfilm-rendezőnek (Csendország, 2003), DaKino fesztivál dokumentumfilmes rendezői díja (Moszny, 2006), a Magyar Filmszemle díja a legjobb kisjátékfilmnek (Ördögtérgye, 2004), a lipcsei nemzetközi dokumentum- és animációsfilm-fesztivál Arany Galamb díja (Bahrtalo! rövid verziója, 2004).
