"ez a tótágast állt világ a rend"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 14. (508.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Vesztes és nyertes nyelvek
Demeter Zsuzsa
TIFF: a postás mindig 7-szer csenget
Papp Attila Zsolt
Amikor az élet írja a forgatókönyvet - Beszélgetés Lakatos Róbert kolozsvári filmrendezővel
Szabó Róbert Csaba
Az ajándék
Benő Attila
Huszonegy aforizma
Márkus-Barbarossa János
Majdani* avagy Majadi versikék
Marosán Tamás
Bankban
Pethő Lorand
A lépteid
A zakóba zárt állat
Egyszer...
Ébredés
Emberölésért keresnek Pesten
Szirmai Péter
A gyilkos lelkiismerete a halál óráján
Szőcs István
Investigatio Bodoriana
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
László Noémi
Egy vakmerő dilettáns esete az irodalommal
Józsa István
Életanyag
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Beethoven csendje
Augusztusi évfordulók
 
Szabó Róbert Csaba
Az ajándék
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 14. (508.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Azon a nyáron, amikor falura adtak a szüleim, hogy soha többet vissza ne kérjenek, a kertben hátul kinőtt egy szőlővessző, és addig csavarodott, addig kúszott, míg elérkezett nagyapám betegágyáig. Nagyapának azonban fel se tűnt, hogy valami, egy szőlőinda megállapodik az ő ágyánál, hiszen alig is látott már valamit, hanem én vettem észre. Tudtam, hogy csakis miattam jött el idáig, csakis én érettem kúszott annyi akadályon át, és csakis miattam jött be a házba, hogy ott aztán vészjóslóan egy hatalmas cikcakk levelet hajtson, aminek egyik fele máris zörgősre száradt a terméketlenségtől, mert gyümölcsöt még nem teremhetett. Később, amikor ki lehetett menni, mert mindezt hirtelen, egyik reggel vettem észre, megkerestem a tövét, félve körbetopogtam, végül egészen közel hajoltam hozzá. Az apró, sűrű fű közül nőtt ki ez a szőlő, nehéz elképzelni, mint vágott egy apró lyukat magának a szövevényes, erősen összekapaszkodó pimpó és porcsinfű között, de mégis itt volt. A tövénél, a kissé feldudorodott részeken aztán észrevettem a lukat. Nem volt nagyobb átmérőjű, mint egy giliszta fúrta, kibélelt üreg, és először annak is tűnt, de ekkor észrevettem valamit. Egy vékony, fehér cérnaszál lógott ki és tűnt el az apró fűszálak között, összebogozódva és belecsavarodva száraz fűszálak és levélszárak közé, úgyhogy alig lehetett megcsippenteni a végét. Amikor megfogtam és húzni kezdtem, a szőlő tövénél még jobban feltüremkedett a porcsinos föld, végül, mint egy dugó előpattant egy celofánba vagy valami áttetsző anyagba burkolt henger alakú, kisujjnyi, puha, vattaszerű tárgy.
Akkor már egy napja véreztem, életemben először, és rögtön tudni véltem, ez a tárgy mire is jó, és hogy nem más küldte, mint a mi anyókánk onnan lentről ezt az ajándékot, mert pontosan emlékeztem az ő történetére, és ha valamire emlékszel, megjutalmaz érte a mi anyókánk.
A szőlő másnapra kiszáradt, vagy nagyanyám szólt valakinek, és kivágták, vadszőlőre nincs szükségünk, mondta, de a dereka megfájdult, több napig nem tudott járkálni, a nyakamba szakadt minden, mert már tizenhárom éves voltam, és menstruáltam.
Ezért aztán úgy volt, hogy nem akartam hazamenni több napig, végül este lett, és akkor már igen. A napot kint töltöttem a folyó falu fölötti részénél, nem sokkal a gát alatt, ahol vékony érként csordogál az, ami megmarad abból a hatalmas víztömegből. Csak a derekadon érzed, milyen rettentő hatalmas, belefájdul, ha nem vigyázol. Néhány héttel korábban, rögtön a vakáció elején még egy hullát is találtunk itt, elfödte az iszap, a zsilip alatt csúszott át, az arcát leborotválta a betonmeder. Ha több napig lófrálsz errefelé, sok érdekes dolgot láthatsz. Azt a hullát nem sorolnám ezek közé. Azt mondják, a víz alatt van egy város, az onnan távozókat találjuk meg időről időre. Én ebben nem hiszek, mert a falu területe jóval nagyobb a gáttal felduzzasztott tónál, és mégiscsak falunak hívják. Egy város ennél jóval nagyobb, onnan származom én is. A városokat nem árasztják el, s ha igen, előtte lebontják, hogy arrébb, egy tisztább helyen ugyanúgy visszaépítsék. Tulajdonképpen semmiben nem hiszek, legalábbis abban, amit errefelé mondanak ezek az ostoba kölykök az utcából. Elég sok mindent nem mondtam még el arról a napról. Azt például, hogy a többiek megvertek, még nem. Mert kikaptam tőlük, csúnyán. Ez volt az ajándékom másik része hát.
A délutáni napsütés aztán megnyugtat, nem fáj a térdem se annyira már, pedig csupa var. Horzsolás itt is, ott is, alig élek, vagy mintha most készültek volna el velem, és ez az első pillanat. Jó volna hátba verni itt mindenkit, de már nincs kit, elszeleltek. Ledőlök a hátamra, nem jó, megfordulok, fűcsomó tolakszik a számba, kiköpöm, nyállal köpök, azt hiszem, vért is, sóhajtok és nagy nehezen felülök. Én vagyok itt, ismerek magamra, a taknyom folyik. Az agyam tiszta, azért az tiszta.  Ha lenne valahol egy száraz, tiszta hely, azt választanám. Nem választanák semmi mást, csak azt az egy helyet. Ott aztán elrejteném magamat, mint egy sünpockot, és ki sem mozdulnék. Nem jönnék elő hívogatásra, csalogatásra, semmire, csak arra jönnék elő, amikor meggyőztem magamat, hogy elő kell jönni. Valakik szólnának, mit zárkózol úgy be, mért zártad el magad végleg a külvilágtól. Meddig akarod még folytatni. Azt válaszolom, nem én folytatom, az a kint gomolygó felleg játszik velem, az zár be ide, az vesz rá, hogy többé ne mozduljak a helyemről.
Estig sem gyógyulok meg, a sebeim pláné nem, örökké ott vannak azok most már, mit kell higgyek róluk, hát ezt. Nagyanya pedig boldogan fogad, mi van, reggelig a hasamon alszom, ennek most így kell lennie. Reggelre csökkenő fájdalom, csökkenő harag nagyanya részéről, a másik ágyban nagyapa gügyög, kicserélik alóla is a lepedőt. Nagyanya mindenhez ért. Ehhez is. Miután kiveszi az ágytálat, és az udvaron egy bádogvödörbe üríti, hogy később hátra vigye, nagytatát az oldalára fordítja, be a fal mellé. Nagyapa arca a falvédőre mered, egy páva ül ott a híd korlátján, de az a páva olyan, hogy rögtön megszólal. Nagyanya kihúzza a lepedőt alóla, és a földre dobja, az újat, a tisztát kikapja hóna alól, és két mozdulattal elteríti, aztán még eggyel elsimítja. Könyökölve nézem az ágyból. Fáj a hátam még mindig, de meg is éheztem. Nagyanya mutatványát siker övezi, nagyapa, bár nem tud beszélni, gügyögve megköszöni. De az is lehet, ő is megéhezett. Éhes a család, kiugrom az ágyból, ki a hálóingből is, nagyapa bámul, de semmit sem lát. A hajam kisfiús, azt hiszi, a fia az. Mit hisz nagyapa, kérdezem. Miben, javít ki nagyanya. Nem, nem, mit, nyomom meg, és elvackolom magam a sarokülőkében. Gyerekkorodban, amikor még nem voltál itt, hanem apádékkal éltél, szóval akkor, akkor, és a hangja elcsuklik, mint egy abbamaradt, nyár végi zápor, és csak azon a gyönyörű orcáján csurog alá még egy kis lé. Nem is kellett volna idáig sem eljutnia, elég lett volna, ha elkezdi, ha belevág, mert tudom, úgyis tudom kívülről.
Volt egyszer két testvér, akik összevesztek a háromlábú anyókájukon.
Az anyóka nem volt elviselhetetlen, csak éppen mindig útban volt, nem kellett kerülgetni, hanem mindig akkor akadékoskodott, amikor sietni kellett volna dolgozni. Végül nem lehetett magára hagyni. Az egyik lába hiányzott ennek az anyókának, tőből csapták le, még régebb, amikor az orvostudomány hamarjában vállalkozott a műtétekre, mindenféle komolyabb vizsgálódás nélkül. Anyóka megmaradt, de csak egy lábbal, ezért előredőlve, magán két kezével segítve járkált. Kicsit megpúposodott, mert hajlongva, szinte orrával a földet söpörve sétálgatott a két testvér háza között, és bölcs volt, nagyon bölcs, azt mondják, az ő tudománya felért százakéval meg egy kisebb tékányi könyvvel. A két testvér csakhamar versengésbe fogott, előzékenynek mutatkoztak a másikkal szemben, legyen nálad ez a nagy tudású anyóka, mondta a nagyobbik, nem, nem, te jobban megérdemled, hiszen csakis a te bölcsességed mellett van jó helyen, mondta a másik. Az anyóka pedig hol egyiknél, hol a másiknál ült egy hetet, már nem sokat beszélt, tudományát, melyről regék szóltak, úgy látszott, megőrzi most már végképp magának és a sírjának. Azonban a nagyobbik testvér megelégelte a sok hercehurcát, és mivel az is kiderült nagyhamar, hogy az anyóka férje után szép kis summa jár az orosz fogság kárpótlása miatt, egykettő úgy döntött, hogy bizony ő a bölcsebb testvér, és hogy a bölcsek keressék egymás társaságát, amennyiben lehetséges. Anyóka meg már teljesen olyan volt, mint egy háromlábú szék, akit sokszor arrébb kellett tenni, vagy betolni az asztal alá, ha már nem volt szükség rá vacsora végeztével, és az örökség felmarkolása után a nagyobbik testvér úgy is bánt vele, mint valamelyik bútordarabjával. A kisebbik testvért rendkívül bántotta a dolog, de nem a pénz miatt szenvedett, hanem bátyja mohóságától. Eszébe jutott gyerekkoruk, anyóka, aki annyit vigyázott rájuk, és apóka is, aki olyan sok évet volt távol abban az átkozott nagy országban, és sírva fakadt. Annyit sírt, hogy egészen kisírta magából a hangszálait, többet nem tudott megszólalni, pár év múlva pedig ágynak esett, és nem is kelt fel többet. Hiába zavarta el a háromlábú anyókát a nagyobbik testvér, már az sem használt, pedig magával hozta az ócska, zománcozott tálat is, amiben gyerekkorukban fürdette őket. Aztán anyóka meghalt, úgy, három lábbal temették el, összegörnyedve, magas volt a koporsója, ahogy az illik, ha az ember tiszteletben akarja tartani a mások méltóságát.
A napi egy sétám a ház körül, és később kint a kertben jól sikerült. Ma nem csinálok semmit, mert nagyanya is meggyógyult, nekem viszont csupa kék a hátam, és menstruálok is. Továbbá a napomnak ez a része arra ment rá, hogy nagyapámat kigyógyítsam a bajából. A szomszédok, Klári néni, aki hatalmas szemüveget visel, és még így sem lát, és Matild néni, aki süket és hangosan beszél, pedig nincs hangja hozzá szegénynek, megpróbálnak lebeszélni a tervemről. A hosszas ácsorgás végül azzal fejeződik be, hogy megérkezik Tiborfia biciklin, egy zsák mosnivalóval, Matild bemegy a házába, magunkra maradunk Klári nénivel, és az meg már nem pletyka. Így lesz este. Nagyanya kíváncsian vár, és elém teszi a frissen sütött, na jó, kicsit kihűlt lepényemet. Amíg eszem két kézzel fogva, mert itt nem szabad egy kézzel, annyi a macska és az éhes száj, rögtön elviszi valami, addig nagyanya leül a kályha mellé, és kifelé bámul az ablakon. Úgy teszek, mintha még mindig enném, pedig már rég befejeztem. Nem szeretném elmondani, hogy nincs megoldás se az én, se a nagyapa bajára. De nagyanya nem vesz észre mindebből semmit. Csendben vagyunk. Nagyapa a másik szobában alszik, nem hortyog, mert nem tud. Leszáll az éjszaka is, eltelt két nap, előbb rákönyöklök, majd ráborulok az asztalra. Nagyanya az ölében visz az ágyig, először húzódzkodom, hogy ne, mert nem bír, a dereka, de aztán hagyom. Úgy alszom el, hogy nagyanya végig ott ül, nem is szól semmit, de nincs is rá szükség. Anyókánk pedig a sírban lassan összeszárad, lerohad róla minden hús, megeszik a férgek, csak a csontja marad, egy furcsa, három lábban végződő asztal vagy szék marad belőle, amire aztán száz év múlva is oda lehet hordani nagy-nagy hálával az áldozati tárgyakat, mint egy görög tripuszra, vagy egy háromlábú bakra, attól függ, hogy mit szeretnél kérni tőle különleges alkalmakra.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében