1.
Tudta, hogy hamarosan jönnek érte. Egyedül volt a szobában. Nem volt már senkije és semmije. Tudta, valamit elhibázott, valamit félreértett. Még a legelején. Egy érzésnek nem tudott ellenállni, amelyet azonban nem lett volna szabad szabadjára engednie. Ez volt a megállapodás születésekor. De az ölés vágyának kéjes mámora elfeledtette vele mindezt. Most, mikor a négy fal szinte börtönként záródott köré, a múlt távlatából, hasukban gyermeket hordozó anyák halálhörgése, csecsemők elhaló sikolya, vérben fürdő arcok torz tekintete vájt mély gödröt egészen az agya legtávolabbi zugáig, tudta, ez nem volt jó így.
Talán most nem is érezne megbánást, megpróbálna harcolni, ha nem jön akkor ő. De most már mindez tovaszállt. Csak a plafon pergamenként foszló festéke nézett vissza rá kérdőn, hogy hulljon-e.
Rossznak születtem volna? Nem emlékezett az anyjára. Nem emlékezett egy ölelésre, egy jó szóra sem.
Vagy jónak születik eredendően az ember, csak… valahogy elromlik… az egész? Megingatta sovány fejét. Próbálta erőltetni az emlékezetét. Valami szépre, kellemesre, nyugtatóra akart gondolni. Hiába gyötörte magát, csak borzalmas képek úsztak be a láthatáron.
– Ki volt a hibás, hogy így történt mindez? – hallotta az idegen hangot maga mellől. Oldalt nézett. Nem volt ott senki.
Ennyire félek? – mosolyodott el megvetve saját gyávaságát. Aztán kisóhajtotta haragját, a végtelen ürességbe.
Talán meghalnék úgy is, ha nem jönnének… futott át az agyán, de már nem volt ereje mosolyogni. Aztán, mint utolsó földi vágy, agyába tódult egy újabb erőtlen impulzus:
Csak még egyszer… csak még egyszer láthatnám őt… még nem is szóltam hozzá… nem is ismerem a hangját. Csak egyszer…, lüktetett benne a vágy. De most mindez mégis olyan távolinak tűnt. A tenger elsimult és visszataszítón, mocskosan kitárta karjait.
– Istenem! Tudom…, tudom, hogy én voltam az oka. Nem voltam képes változtatni… Bocsáss meg …!
Ekkor azonban a gondolatot megszakítva, a folyosóról kemény léptek zaja tört utat, s a hangok jeges folyamot indítottak el a gerincén.
2.
Tanárai a nevelőintézetben, már tízévesen látták, hogy sok baj lesz vele. Kegyetlen volt a többiekhez. Az első sértések még védtelenül érték.
Később rájött, hogy ha a félelmet kiiktatja ösztöneiből, könnyebb dolga lesz. A félelem csak összezavarja a gondolkodást.
Rájött, hogy uralkodni a többieken, nem elszenvedni, hanem adni az ütést, furcsa módon örömet jelent. Figyelte a többieket. Rajtuk ezt nem tapasztalta. Más vagyok, mint a többiek? Aztán elhessegette a gondolatot. Egy biztos: roszszul tűröm, ha megsértenek.
Kielégítette, hogy a másiknak fájdalmat okozott. Rájött, hogy pontosan rá tud érezni az emberek gyenge pontjára, ahol a legjobban fáj. Mindig azt támadta. Ez a mások fájdalmából tákolt építmény védőfalat vont köré, és a szúrás gyönyöréből nyert élvezet segítette elviselni mindazt az értéktelen semmit, amit az élet sodort elé.
3.
Tizennyolc évesen került a seregbe. A mogorva, visszahúzódó fiúba hamarosan belekötöttek többen is. Nem sokat teketóriázott. Az egyiknek a nyakába szúrta a kést, a másiknak a szemét verte ki. A nyakonszúrt alig élte túl az esetet. Mindkét támadót leszerelték.
Szóbakerült az ő eltávolítása is, de az egyik parancsnok különleges tehetséget látott benne.
– Ez a fiú hivatásos katonának született. Profi gyilkológépet nevelünk belőle, meglátjátok! – mondta félig viccesen, de senki sem nevetett a tisztek közül.
Remekül haladt a ranglétrán. A legkeményebb kiképzéseket is szívósan állta. Pusztakezes küzdelemben, fegyverhasználatban is a legjobb volt.
Közben, mintegy önszorgalomból, a maga védelmére, állandóan edzette a figyelmét. Mindig eltervezte az akciót és sosem szaladt tovább, sem indulatból, sem kegyetlenségből.
– De milyen lehet ez a fickó a nőkkel? – bökte meg az egyik tiszt a másikat, miközben a gyakorlótéren figyelték, ahogy átmászott egy magas falon.
– Szadista vadállat – fintorodott el félig gunyorosan, félig viszolyogva.
S tényleg, meglehetősen ferde oldalát kedvelte a szexnek. A nők viszont imádták. Rettentő férfiasnak tartották, ugyanakkor rendkívül érzékenynek. Azokat a nőket kereste, akikkel harcolni kell. Akiket ellenfélnek tekinthet. Örömet szerzett neki, ha legyőzte őket. De ez persze nem mindig történhetett így. Rájött, hogy a nők egészen másképp gondolkodnak, s ezt rendkívül nehéz kiszámítani. Veszélyesnek találta őket. Még az elején egyezséget kötött magával, hogy semmilyen érzelmi terror hatására sem enged bepillantani lelkének egy bizonyos szigetére. Sok nő megérezte ezt a furcsa távolságtartást, és hogy tesztelje, a határon mozogva, néha átlépte az ingerküszöböt. Ezt rendkívül rossz néven vette. Ekkor sem az indulat, hanem a józan ész vezette. Tudta, ha alaposan megveri a kíváncsiskodót, távolabb riasztja, s még örömet is okoz magának evvel. Elítélni úgysem fogják, mivel a magas beosztású pártfogók mögötte állnak. Ezek után jó pár nőt annyira kicsinált, hogy úgy kellett felmosni őket a kőről. Bírósági feddésben is részesült emiatt, bár ez nem érdekelte. Tudta, hogy az egész csak színjáték. A feletteseinek szükségük van rá.
A nagy ellenfél huszonnégy éves korában tette rá a kezét. Hiába a nagy testi erő, a kígyó ravaszságú ész, a nő végigvitte akaratát. Bekötötték a fejét. Persze a nő nem is gondolta, hogy tudatosan engednek neki teret. A tábornok ajánlotta figyelmébe a nőt.
– Lehet, hogy a karriered szempontjából jól jöhetne.
Sokat töprengett rajta, mit tegyen. Képes leszek katonákat irányítani? Hiszen gyűlölöm őket… az embereket. Mégis… mégis talán… Na, vegyük sorra. Jól koncentrálok. Határozott vagyok. De nehezen beszélek… De… meg kéne próbálni…?
Ez még a háború előtt történt.
4.
A jugoszláv háború hozta el neki az igazi sikereket. Itt aztán lehetett keménykedni, ütni, csonkítani, gyilkolni. S mindezt intézményesen, büntetés nélkül. Csak a hírhedtebb vérengzések kerültek nyilvánosságra. Annyira viszont okos volt, hogy nem ragadtatta el magát.
A házasság és a harcokban mutatott bátor helytállás okán kinevezték tisztnek. Középvezetőnek. Az elején még úgy nézett ki, rendben lesz az egész, aztán kezdett elromlani minden, amit eltervezett, meg amit elterveztek neki.
Az első fogadásnál kezdődött minden baj. Nem érdekelték a protokolláris kötelezettségek, utálta az ilyen rendezvényeket. Már az sem volt harmonikus, ahogy megérkeztek a rendezvényre. A feleségével végigveszekedték az utat. A nő próbálta nyugtatni a férfit, de ez sem sült el a legjobban.
Aztán ott a fogadáson már igyekeztek konszolidált pár képét mutatni a közönség felé, kisebb-nagyobb sikerrel. A bemutatásoknál kezdtek lehiggadni. Aztán, az egyik körben megtörtént a baj. Egy fiatal férfi rossz mondata.
– Gratulálok a kinevezéséhez. Úgy hallottam, alulról küzdötte fel magát idáig. – Büszke arca fénylett a finom iróniától. – Az ilyen típusok mindig, mindenütt megállják a helyüket.
A fiatalembert a mellékhelyiségben találták meg félholtra verve. A kagyló előtt térdelt, feje vérrel színezte a mocskos vizet.
Hamarosan rájöttek, ki a tettes. Azonban a fényes társaságban már hiába keresték. A tiszt eltávozott, hátra hagyva feleségét, s egy nyilvánosházban vezette le a maradék feszültséget.
Sok fejtörést okozott mindez a tábornoknak, akit természetesen felelősség terhelt pártfogoltjának kinevezése miatt. Mindenki követelte a felelősségre vonást. Éjjeli órákban csak járkált a szobában, s a megoldáson törte a fejét. Mégiscsak egy vadállat, ingatta meg a fejét. Nem való ez neki. Még kompromittál engem is… Önálló munka kell neki… Ahol egyedül, titkosan dolgozhat… Ekkor villant a gondolat a parancsnok fejében. Hát persze!
Még a háború alatt hallotta a felkérést, de akkor elutasította, mert a fiút a maga helyére szánta. Különleges, szigorúan titkos megbízatásokhoz kerestek megbízható, professzionális zsoldosokat. Ez lesz az! gondolta elégedetten.
– Hát nála jobbat el sem tudok képzelni! – állt meg járkálás közben, szembefordulva a civil ruhába öltözött, elegáns, ötvenes férfivel.
– Hallottam bizonyos túlkapásairól. Meg azt az esetet, legutóbb… – tette a kezét szája elé óvatosan.
– Áh! – legyintett a tábornok. – Ez a munka más. Azt az ügyet el kell simítani! Meg már sokat finomodott. Mondhatnám cizellálódott. Igazi gyémánt.
A civil bólogatott le nem véve a szemét a tisztről, jelezve, hogy akkor innentől övé a felelősség.
A meggyőzés nem volt egyszerű feladat.
– Hazakerülhetsz. Nem lesz több hadgyakorlat, különleges kiképzés, eltávozás. Semmi. – járkált a tábornok az ülő tiszt előtt. Színpadiasan felé fordult. – Végre családi életet élhetsz.
– De én nem akarok hazamenni! – emelte rá szürkés tekintetét.
– Nem akarok, nem akarok… – ingatta meg a fejét a tábornok, utánozva védence hanglejtését. Ismét járkálni kezdett hátratett kézzel. – Ígérem, nem lesz eseménytelen az életed – hirtelen feléfordult. – Különleges feladatokat bízunk rád – nyomta meg az utolsó szavakat. Közelebb lépett hozzá, s megfogta védence foteljének karfáját. A tiszt kissé tiszteletlenül, a felettes arcát fürkészve próbálta kitalálni a gondolatait. – Élvezni fogod!
5.
Az első feladat egy nő meggyilkolása volt, egy repülőút alatt. Pontosan megtervezte, majd végrehajtotta a megadott időre. Vér nélkül. Tisztán, precízen. A megrendelő elégedetten gratulált a tábornoknak a védencéhez.
A következő feladatig három hónapot kellett várnia. Már unta magát. A feleségével remekül megvoltak, amíg ő távol szolgált. A nő több szeretőt tartott, a férfi elit kurvákkal hált, vagy jobb híján hadifoglyokat erőszakolt meg. Most így összezárva zavarták egymás köreit. Tudták, hogy nincs igazán közük egymáshoz. Mégis a nő ragaszkodott hozzá, a fényűző élet miatt, és mindenféle kígyó ravaszságú indokokkal kötötte magához a férfit. A tiszt átlátta mindezt, de még nem tisztult le benne, hogyan szabaduljon meg tőle. Időnként, mintegy bosszúból, keményen megerőszakolta. De kivárt. Még kivárt.
A megbízatások egyenetlenül következtek: volt, mikor egy hónapon belül kétszer kellett ölnie, máskor meg fél évet is várhatott.
Rengeteg szabadidő hullott hirtelen az ölébe. Először csak tévézett, de hamarosan megunta a sok ostoba műsort. Eljárt szórakozni, felszedett feslett nőket, velük hentergett, de aztán ettől is megundorodott. A felesége háttérből gúnyosan figyelte, de nem segített volna. Gyűlölte, de az anyagi háttér miatt szüksége volt rá.
A férfi megérezte ezt a gyűlöletet, egyre többet gondolkozott helyzetén. Ha elteszem láb alól, nem marad senkim… Furcsállotta, hogy ilyen jutott az eszébe. Megvetette magát, mert félni kezdett. Amitől a legjobban tartott, bekövetkezett.
A gyilkolás, az élvezetek eltakartak előle valamit, valami eddig ismeretlen szubsztanciát, amit éppolyan nehéz volt megfogalmaznia, mint azt, hogy mi az élet értelme. A lelki magány keményebbnek bizonyult az eddigi legnehezebb ellenfélnél is. Inni kezdett, hogy elsimítsa magában a feszültségeket.
Valami tisztát akarok magamhoz ölelni. Valami kevésbé mocskosat ebben a kibaszott, kurva életben! – üvöltözött az utcán hajnalban. A rendőrök vitték be. Megtalálták nála a katonai igazolványt és azonnal értesítették a tábornokot.
Egy kényelmetlen, szúrós kárpittal borított ágyon ébredt fel. Ahogy kinyitotta a szemét, egy búra nélküli lámpa fénye hasított lüktető agyába. Hogy mennyi idő telt el, mióta a fények kihunytak, nem tudta. Ösztönösen hunyorogni kezdett, aztán váratlanul a tábornok himlőhelyes disznóarca takarta el előle a lámpa izzó tűként szurkáló sugarait.
– Mi van veled, te szerencsétlen? – kérdezte nyersen. A tiszt az arca elé kapta a kezét és elfordult. A tábornok azonban erőszakosan visszafordította, mire a fekvő férfi durván leszakította magáról a vállába hasító ujjakat. – Miben segíthetek? – kérdezte jóval lágyabban, kiegyenesedve.
– Félek... – suttogta a tiszt, alig hallhatóan, de nem volt képes ránézni.
– Micsoda? – sziszegte felé szemeit öszszehúzva a tábornok.
– Félek, mint még soha.
– De kitől? Vagy mitől?
– Attól, hogy üres… az életem.
A tábornok otthagyta. Arra ébredt, hogy erősen rázzák a vállát. Arra fordult az alvástól még püffedt arccal. A tábornok volt, egy ismeretlen szemüveges férfival.
– Bemutatom Dr. Steint. Ő lesz a pszichiátered. – a tiszt csak bámult rá üres tekintettel. – Ilyen állapotban nem adhatunk feladatot neked.
6.
A pszichiáter nem tudott megfelelő eredményt elérni vele. Úgy érezte, valamelyest szabadjára kell engednie, s közben – természetesen diszkréten – megfigyelés alatt tartania. Meglepve tapasztalta, hogy koncentrációja az eddigitől eltérő irányt vett.
Egy alkalommal, hosszú városi bolyongásai során, egy könyvesboltba tért be. Hogy mi vezette be ide, azt később sem tudta megmagyarázni. Szórakozottan emelt le egy verses kötetet a polcról. Látott embereket maga körül a szétszórt fotelekbe süppedve. Leült hát ő is egy szabad helyre. Azt vette észre, hogy leköti a versek zenéje, a hatására keletkező gondolatok, elszállt a félelme, valami új, szabad világba tágult ki a tudata. Megvette a kötetet és napokig csak ezzel foglalkozott. Orvosa aggódva figyelte.
Mikor befejezte a könyvet, újra betért a boltba, s hosszasan keresgélt a színes kavalkádban. Most egy regényt szemelt ki magának. Hagyta sodortatni magát a történettel. Boldog volt. Úgy érezte életében először.
A következő olvasmánya egy orosz regény volt. Lenyűgözte a cselekmény. Mintha a saját démonait festették volna fel a lapokra. Ugyanakkor Szonya… szóval Szonya alakja megbabonázta. „Ilyen tisztaság, önátadó szeretet is létezik?” – tárta szét a lelkét, a beáradó fény előtt. Elolvasta tízszer, hússzor, százszor azokat az oldalakat. Nem tudott betelni velük. Szerelmes lettem egy idealizált alakba? Nevetett magán, de azért világos volt számára, hogy ezt az érzést tényleg komolyan kell vennie. Mintha a föld felett lebegett volna. Mintha, eddigi mocskos tettei mérhetetlen magasságokból, mérhetetlen apróvá zsugorodtak volna. Többet se kurvákra, se a feleségére rá se tudott nézni.
7.
Napok óta dédelgette magában az érzést, hogy talált valamilyen idealizált tisztaságot és ezt magában meg kell őriznie. A pszichiáter meglepve tapasztalta, hogy változás állt be páciense lelki életében.
A tábornok örült, hogy védence valamivel jobban van. Végül is a legjobb embere volt. Függtek egymástól. Nem akarta elveszíteni.
– Adjunk neki egy könnyű feladatot! – járkált az irodában az orvos előtt.
– Nem lesz még túl korai?
– Szerintem az majd helyrebillenti.
– De…
– Én jobban ismerem, mint maga!
Nem volt ellentmondás. Hamarosan védencét az irodájába kérette.
– Egy kis rövidet?
– Köszönöm, leszoktam.
– Ez csak próba volt. – mosolygott negédesen a tábornok. – Hallom, jobban vagy.
– Igen… legalábbis…
– Legalábbis Stein azt mondta. – mosolygott továbbra is. A tiszt megadóan ingatta meg a fejét.
– Feladatot kapsz! – húzta fel sokatmondón a szemöldökét. A tiszt rezzenéstelen arccal figyelte. – Látom, tetszik! Na, jó! – ütött rá barátságosan fiatalabb társának a combjára. – Majd később megtudod a részleteket. Lelépni!
8.
A napok teltek, s hamarosan megtudta az akció időpontját és helyét. Szórakozottan nézegette a papirost, majd elégette, ahogy tanították.
Nem érdekelte túlzottan az egész. Elindult sétálni, hogy feltöltekezzen az újabb rajta gyakorolt erőszak ellen. Ugyanis már nem élvezte az egészet, már másképpen gondolkozott, mint eddig. Ahogy a folyóparton haladt, a nap különösen csillant a fodrozódó vízen. Elmerengett a szépségen. Abba kell hagynom ezt a rohadt munkát!, villámlott belé a gondolat. Ezt a kurva szart!
Persze tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. A feleségtől még viszonylag könynyű megszabadulni, de a tábornoktól és a szervezettől…
A fák barnás leveleikkel az elmúlást juttatták az eszébe. Ahogy elmerült a színek gazdag melankóliájába, érezte, hogy még nem élt semmit, s talán csak most következik az, amiért megszületett.
S akkor az áttetsző fényben az avaron vagy az avar felett lépdelve meglátott egy talán túlvilági lényt. Azt hitte, hogy káprázik a szeme. A lány haját mintha a napsugarak simították volna aranyszőkére, az arcán a halovány mosoly szakasztott Szonyáé volt, a regényből, az ő regényéből. Szonya, Szonyácska…, rebegte szinte eszét vesztve. A lány látványa betöltötte üres, megtépázott lelkét. S ő mintha megérezte volna az érzések felé áramló forróságát, a férfi felé fordította halvány arcát. A férfi csak állt a viharmentes kék tengerben, s nem tudott mozdulni sem. Úgy érezte, a végtelen óceánon ketten sodródnak valahová messze, csak ketten. A lány kezében, az aranybarna ír szetter azonban talált valamit az egyik tölgy tövében, s elrántotta a tüneményt. A lány finoman elmosolyodott, s a férfi megérezte, mi több, tudta, hogy ezt a gesztust neki tette, igen, csak neki. Mondani akart valamit, de kiszáradt a szája. Hirtelen úgy érezte sivatagban áll és testét elhagyja az erő. A lány azonban ment a sivatag éles ormán, de még egyszer, még utoljára visszatekintett rá angyali mosollyal. Most már biztos… ez nekem szólt. … Istenem… Boldog volt, végtelen boldog. Eljövök érte. Igen. Holnap, eljövök érte. S elmegyünk innen… Messze… Ilyen emelkedett állapotban, félig révedezve a bódító fényektől részegen ért haza.
9.
De a lány nem jött sem másnap, sem harmadnap, sem azután. A férfi csalódottan zárkózott be ismét sötét, zord világába. Nem értette a sors kegyetlenségét, miért nem adhatja meg neki ezt a kis örömet.
Jól van hát, Úristen…, feszült meg benne a harag, s terült szét, mint mérgező permet a földeken.
Elhatározta, hogy innentől kezdve, csak a ráváró feladatra összpontosít. A leendő áldozatokról meglehetősen pontos adatai voltak. Tudta, hogy új korok tőkéseiről van szó. Már ezt a munkát sem akarta elvégezni, mégis a sors kegyetlensége bosszút forralt benne az élet ellen.
Jól van! Ezeket a patkányokat még kiirtom, aztán… befejezem. Itt hagyom ezt a cirkuszt.
Azon az estén a sötét úgy hullott a tájra, mint a halotti lepel az eltávozott arcára. Egy elhagyatott helyen parkolt le, amit már előre kinézett magának. A külváros csendje fojtogatta a sercegő lámpa izzóját. Örült a csendnek, mivel gyűlölte a zűrzavart, noha megtanult abban is nyugodt maradni. A belvárosban nagy felfordulás volt. A kormány elleni tüntetések lángja újra az égre csapott ki. Ez majd pont kapóra jön nekem. Később…, ha már vége, gondolta. Mindent lépésről lépésre kitervelt.
Két kutya volt az udvarban, akik megérezték a jöttét, de a házban lévők a bömbölő tévétől nem figyeltek rájuk. Gyors mozdulattal egy hatalmas, ezüstösen csillogó pisztolyt vett elő testhezálló ruhájának belső zsebéből. Egy régi, míves, negyvenötös Smith and Wessont használt. Kedvenc fegyver. Ilyen nem volt fellelhető itthon. A befolyásos megrendelő hozatta neki külföldről, direkt az ő kérésére. Felcsavarta rá a hangtompítót. Két lövés és már feküdt is a két dög.
Az erkélyajtót nem zárták. Micsoda felelőtlen tuskók, mosolyodott el gúnyosan, majd simán felkapaszkodott s belépett, pontosan a sötétítő függöny mögé. A szíve továbbra is csendesen dolgozott. Az ágyon két test fonódott egymásba és vonaglott kéjes szorítással. Fölül volt a nő, éppen háttal neki, így nem láthatta az arcát. A férfi szeme azonban pontosan rá fókuszált abban a pillanatban, mikor a fejére célzott, így láthatta, mennyire kikerekedett a megdöbbenéstől. Megszólalni már nem volt ideje. A golyó pontosan a homloka közepébe hatolt, a fejét szinte belefúrva a párnába. A nő már éppen kezdte fordítani a fejét hátrafelé, mikor a tarkójába kapta a golyót. A lövés erejétől a férfi halott mellére csapódott élettelenül. Meg se fordította őket. Undorodott tőlük, s látta a gyenge fényben, ahogy a két sebből sötéten szivárog a vér. A tévé ostoba hangja továbbra is betöltötte a teret.
Tudta, hogy egy cédét is meg kell szereznie, az majdnem olyan fontos, mint a család kiirtása. Azt az információt kapta, hogy az a második gyerekszobában van, ahol a féléves csecsemő fekszik az új bébiszitterrel. De hogy pontosan hol, azt nem tudta. Ezt lesz a legnehezebb megtalálni, futott át az agyán. Kilépett a folyosóra, s megállt szemben a kamaszok szobájával. Na, akkor most jön a két kölyök. Az órájára nézett. Még két óra volt a vonat indulásáig.
A szobában bömbölt a zene, az ajtó alatti résen látszottak a benti fények villódzásai. Valószínűleg tévét néznek, gondolta. Sokszor ölt már gyereket, most mégis kissé megfeszült a gyomra. Szonya jutott eszébe egy pillanatra, de bosszúsan elhessegette a képet. Nem akarta, hogy megint irracionális gondolatok megzavarják. Megingatta a fejét, majd benyitott a szobába. A két kamasz a földön ült, valami társasjátékot játszhattak. Felemelték a fejüket a belépő felé. Ijedtükben tágra nyitották a szájukat. Hang azonban nem jött ki a torkukon. A nagyobbikat lőtte fejbe először, aki a lövés torkolati erejétől nekiesett a magnónak. A kisebbik megpróbált menekülni, felpattant és az ajtó felé mozdult. Akkor érte a golyó a mellén, mire hátraesett, de még élt. A tiszt fölé hajolt, furcsa grimasszal az arcán. A kérlelőn reá tekintő gyerekszemek egy pillanatra megpendítettek egy húrt a szívében. Arca idegesen megrándult, s mérgesen hűtötte le ismét a fejét. Mi van velem? Ez megrendelés…
Ismét nyugvópontra helyezkedve emelte a fegyvert, egészen a homloka közepéig. A gyerek szűkölt félelmében. De viszszaút már nem volt. Elsütötte a fegyvert. A fiúnak teljesen szétlőtte a fejét. A tévére tekintett, amely az utcai zavargásokról adott hírt. Rendőrök csaptak össze a tüntetőkkel. Véres jelenetek zajlottak a belvárosban. Elégedetten bólogatott. Tudta, ez mind az ő malmára hajtja a vizet. A gyerekjátékra tekintett. Az egyik épp nyerésben volt. Egy dobással beérhetett a célba. Bőrkesztyűs kezével dobott a kockával. Hatos. Behúzta a bábut a célba.
Tovább kellett mennie a másik gyerekszoba felé, mert az idő sürgette. Ebben a szobában csend volt, a folyosóról nem tapasztalt semmilyen mozgást. Halkan nyitotta az ajtót. A sötét ijesztően vágott a szemébe. Aztán hozzászokott a kevés fényhez. A gyerek egy kiságyban feküdt, melynek fehérsége világított a sötétben. Az utcai lámpa szórta még befelé sárgás sugarait. A gyerek fölé lépett. Vöröses kis csecsemőfeje érdeklődve fordult felé, s mivel ismeretlen volt a sötét arc, éktelen sírásba kezdett. Ez nagyon felidegesítette a tisztet. Megrándult a szája. Felemelte a nehéz pisztolyt. Egyenesen a gyerek szeme közé célzott.
Matyi… hallotta bal felől az elhaló asszonyi hangot. Arra fordította a fejét s a pisztolyt. Egyenesen a hang irányába célzott. Látta, ahogy a hang tulajdonosa, egy nő épp belép a kinti lámpa fényudvarába. Elállt a lélegzete. A szíve majd kiugrott a helyéről. Majdnem elejtette a fegyvert. Szonya volt. Az ő Szonyája, semmi kétség.
A lány ránézett kérdőn, majd a pisztolyra a tiszt kezében és a szája felé kapta a kezét. Megismert?... Áh, nem… nem. Látszik, hogy nem…, gondolta. A fiatal nő halványkék szemeiből patakzani kezdtek a könnyek. A férfi újra a csecsemőre fogta a fegyvert, de a lányra tekintett, halálra vált, sápadt arccal, de nem szólt. A csecsemő bömbölése töltötte be a szobát. Már majdnem abbahagyta az egészet, csak azért, hogy megfoghassa a lány kezét, aki még mindig előtte állt, s őt nézte elszörnyedt tekintettel, aztán elhessegette ezt a gondolatot. De hiszen én gyilkos vagyok! Mit akarok ettől a szegény lánytól?... Akit most meg kell, hogy öljek. … Meg kellene… Elvette a pisztolyt a gyerek fejétől, mire a lány a földre rogyott és vállát hangtalanul rázta a zokogás. Nem megy…, nézte a lányt, titkos szerelmét, amint földre borulva sír, s látta magát mellette bőrkesztyűben, fegyveresen. Keze ösztönösen mozdult… de visszahúzta... Megingatta a fejét, s tudta, elvesztette a csatát. Zavar volt a fejében, legszívesebben felrobbantotta volna a világot. Úgy érezte, nem bírja tovább a látványt, nem bírja nézni a halálra ijesztett lányt és önmaga szánalmassá silányodott alakját. Kirohant a házból, mint egy eszeveszett.
A kocsiban ráborult a volánra és sírt. Életében másodszor, a nevelőintézeti bántás után. Meg akart halni. Aztán fölemelte a fejét. Ki segített, hogy idáig jussak?... Ki a hibás mindezért? … Nem! Nekem élnem kell! Rendben! Hibáztam. Bűnös vagyok… de megbánom. Elmegyek innen és levezeklem. …Vagy erőt gyűjtök és megfizetek! De pontosan kinek… vagy kiknek? Kinyírhatnám az egész kibaszott társadalmat! Mindegy, el innen!, súgta az ösztöne.
A belváros határáig hajtott. Innen már csak gyalog folytathatta az útját, mert az út számos helyen le volt zárva barikádokkal. A sarokról lövések zaja hallatszott. Ilyen kemény a helyzet?, gondolta. Örült, mert tudta, így könnyebb dolga lesz. A pályaudvar felé futott. A következő sarkon egy kapualjban összeroncsolódott arcú hullát talált. Gyorsan megcserélte vele a ruháját és betette a zakó belső zsebébe a személyes iratait. Aztán futott tovább.
Az állomáson lézengtek az emberek. Nem tűnt fel rongyos ruhája, mert sok volt a hozzá hasonló. Felszállt a vonatra, amit már előzőleg kinézett magának. Mivel látta, hogy később gyanús lehet, egy kisebb állomáson átszállt egy tehervagonba. Végül is a helyzethez képest elég könnyen jutott ki az országból.
10.
Az első hét kemény volt. A helyi olasz lapokban olvasta az újabb véres, valószínűsíthetően politikai gyilkosságról meg a felborult politikai helyzetről szóló híradást. Az első héten még sokszor eszébe jutott Szonya. Gyötörte a lelkiismeretfurdalás. Aztán berendezkedett újabb életébe. A gyilkosságokért meglehetősen komoly összegeket kapott, így tudta, pár hónapig biztosan nem lesznek anyagi gondjai.
A kis dél-olasz falu befogadta. Tudták, hogy a magyarok nem ok nélkül menekültek el hazájukból. Forradalmárnak hazudta magát. A mediterrán táj vakító fényeivel kárpótolta a határokon át vezető út szenvedéseit.
Ahogy telt az idő, kezdett halványodni a régi emlék: a házasság, a piszkos munka, a zavaros otthoni helyzet. Azt vette észre, hogy kezdi jól érezni magát. Mindene megvolt. Egyedül, de kényelmesen élt. A szépirodalom vette ismét birtokába. De a Bűn és bűnhődést nem vette elő többé. Szenvedélyesen olvasni kezdett, s hamarosan megszületett benne az írás vágya is.
Úgy érezte, hogy megrázó erővel képes megrajzolni komoly lélektani tablókat, az ember kiszolgáltatottságát a világnak. Rövid idő elteltével az is megfogant a fe-jében, hogy mi lenne, ha megírná a saját történetét? Mindent. Az intézeti szenvedéseket, a katonaság alatti kiképzést, a profi gyilkossá avatást, majd a megrázó erejű felismerést. Igen, egy fél év múlva, már csak ennyi maradt a Szonyával lezajlott kalandból. Egy irodalmilag megfogalmazható történet. El is kezdte írni.
Egy év múlva, mikor már a szökésénél tartott a történet megformálásában, egy csomagot talált a postaládájában. Kinyitotta, s egy kísérőlevél nélküli cédé volt benne. Rögtön betette a gépébe, mire az automatikusan megjelentette a tartalmát. Egy médiafájl volt. Mi a fene lehet ez?, kérdezte az ürességtől.
Ahogy belemerült a film nézésébe, kezdett ráismerni ismerős arcokra, majd hamarosan lecsapott benne a felismerés: saját temetésének képeit látja, amit Pesten rendeztek. Ekkor már tudta, veszélyben van. Tudta, hogy hamarosan érte jönnek.
