Falun
Anna a faluját jelző tábla előtt újra lelassít, lehúz az útról. – „Figyelj, valamit el kell mondanom, tudnod kell, hogy a mama beteg.” „Mi a baja?” „Depressziós, öt éve, mióta az apám autóbalesetben meghalt, nem a régi... Különben is nagyon zárkózott, egyszerűen képtelen feloldódni, addig is elég visszahúzódva élt, azóta teljesen begubózott. Tudnod kell még azt is, hogy ő felvidéki, kassai. Nyolc esztendős volt szegénykém, amikor kitelepítették a családot, Magyarországra. Húsz, amikor megismerkedett édesapámmal, aki akkor járt életében először turistaként a szép Búpesten, ahogy tréfásan mindég mondotta. Derűs, vidám ember volt szegény, sajnálom, hogy nem ismerhetted... Különben első látásra egymásba szerettek, néhány napig kéz a kézben kóvályogtak, részegen a vágytól. A Citadella, a Halászbástya, a Margitsziget, Szentendre, Visegrád, Esztergom, mit tudom én! Aztán apám megkérte a kezét. A hivatalban még nagyapámnál is jobban megdöbbent a rigorózus tisztviselő. Hogyan? Nem az elvtárs jön hozzánk Erdélyből, hanem az elvtársnő megy? Hihetetlen!... Onnan még csak-csak jönnek, de hogy innen oda menjen valaki, ráadásul egy felvidéki születésű?... Hát erre, higygyék el az elvtársak, amióta én ebben a hivatalban dolgozom, még nem volt példa! Nem is hallottunk ilyesmiről, és én a magam részéről el se tudtam volna képzelni, s ha valakitől hallom, nem hiszem el... Jól meggondolták?... Igen! – válaszolták egyszerre a szüleim. Két évbe telt, amíg az engedélyt megkapták. Lázasan leveleztek. Két esztendeig minden áldott nap írtak egymásnak!... Csodálatos, nem? Volt, amikor a keddi levél hamarabb jött meg, mint a vasárnapi. Volt, amelyiket meg se kapták, de apám mindenre számított, erre a leginkább, ezért megegyeztek, hogy indigóval írják leveleiket, így azután időrendbe rakhatták a regényeiket, s kipirulva, dobogó szívvel olvashatták fel egymásnak, hosszú, kellemetlenül hideg éjszakákon, amikor dühösen csikorog a szélkakas és úgy sír a szél, olyan keservesen, mint részeg kintornás a felesége temetésén. 1962 júniusában érkezett meg anyám, édesapám Váradon várta, virággal, egy híján 40 évük volt, hogy olvasgathassák leveleiket, soha többé nem váltak el, a gyógyszertárban is együtt dolgoztak... Romantikus, mondhatná bárki, csakhogy ez nem romantika volt, sőt több a szerelemnél is. Egyszerűen kiegészítették egymást, képzelheted, hogyan hatott mamára apám halála. Ráadásul jelen is volt, siettek valahová, az öregem meggondolatlanul lelépett a járdáról és egy Dacia elgázolta. Egy negyven körüli benzintyúk vezette, eszelősen hajtogatta, hogy neki volt elsőbbsége s még át akart jutni a piroson, mintha nem lett volna mindegy...” „Hogy hívták édesapádat?” „Ferenc. Fábián Ferenc. Kimegyünk majd a sírjához estefelé.” „Mit szól a mama ahhoz, hogy én itt alszom?” „Nem érdeklik az ügyeim. Tudod, ő...” „Más fiúddal is voltál már itt?...” „Néhányszor Pistivel, tudod, akit megejtettek bácsikám atkái és fölvállalta a keresztháborút... Porszívó-ügynök lett Amerikában. Mikor a jó hírt közölte nagybátyámmal, felcsillant a szeme, én bíztam Istvánban, tudtam, hogy közülünk való! – élénkült fel, de tudd meg, Annácska, nem lesz könynyű élete, mert a porpamacsok visszaütnek. Alattomos, bosszúálló fajta!... Persze, a porszívóé a jövő! Mondhatni a porszívó az utolsó esély, csak persze tökéletesíteni kell...” „Jár színházba a mama?” „Apámmal jártak, azóta nem mozdul ki innen. A bérletét se újította meg.” „Vajon ismer engem? Hallott rólam?!” „Majd kiderül.” „Tudja, hogy én is jövök?” „Nem beszéltem vele. Általában, ha tudok, hétvégén jövök haza. De most nem jeleztem az érkezésem, szerettem volna, ha meglepetés lesz.” – Sóhajt és indít. Nézegetem a földbe süppedő házacskákat, a kerteket. Kevés az új ház. Anna elérti a pillantásom, szomorúan vonja le a tanulságot – „Mennek el, mindenki elmegy, aki teheti, ezt a helyet is megérintette a pusztulás előszele.” A templom előtt a kis téren az első világháborús emlékmű körül kutyák köröznek. Távolabb, az egyik mellékutcában szénásszekér imbolyog. Karórájára pillantok: fél három. Ez kissé megdöbbent. Eltöltöttük az időt az erdőben. Az út elkanyarodik, elhagyunk egy kocsmát, udvarán, az asztaloknál férfiak sörözgetnek, érdeklődve figyelik a lépésben haladó fehér sportkocsit. Az árok szélén mezítlábas cigánygyerekek hajkurásszák a libákat. Váratlanul a nap is kibukkan egy cápa alakú felhő mögül, mintha a fehér cápa szájából tűnne elő, és sugárzó fénybe vonja a házat, amely előtt megállunk.
Anna kiszáll, bemegy a kapun, kinyitja a nagykaput, visszaül, s behajt az udvarra. Gondozott, zöld pázsiton fut a kocsi, a kert mellett áll meg. A ház távolabb nyújtózik a fényben, előtte virágoskert. Régi, egykor szebb napokat látott épület. A 19-ik század fordulóján építettek ilyen házakat, talán egyik gyógyszerész elődjüké lehetett. L alakú épület, lépcsők vezetnek a szokatlanul tágas teraszra, futó ránézésre is lehet öt-hat szoba. Hátrább melléképületek, gyümölcsöskert... Nagy, fekete német juhász szalad eléjük, nyüszítve táncolja körül a kiszálló Annát. – „Ő Vitéz – mutatja be pukedlizve Anna. – Jóbarát – szól a kutyára, aki azonnal hozzám rohan s buzgón szimatol, jóindulata jeléül lelkesen csóválva farkát. – Jó kutya – magyarázza Anna – S még mindig várja apámat.” Törékeny, ősz hajú, fekete ruhás asszony jelenik meg a teraszon, s felemelt kézzel üdvözli őket. – „Nem szóltál, hogy jössz, kislányom – mondja szomorúan –, főztem volna csibeleveskét, de hát nem szóltál!...” „Hoztunk dinnyét, szőlőt – öleli meg Anna, megcsókolva az arcát. – Ő Attila, a... a... a barátom” – jön egy pillanatra zavarba. „Szabó Attila” – hajolok meg. Kezet is akarnék csókolni, de az asszony elhúzza kezét, s puhán lábujjhegyre állva puszilja meg az arcom. „Özvegy Fábián Ferencné – mondja rekedten, s kék szeme megrebben. – Érezze otthon magát nálunk, kérem!” – és előreindul. Anna közben becsukja a kaput, kiveszi a csomagtartóból a dinnyét, a szőlőt. Én zavartan hol a távolodó asszonyt, hol Annát nézem, aztán kapcsolok, odamegyek és elveszem a csomagokat. Felmegyünk a lépcsőkön a teraszra. „Ülj le – szól vissza Anna a válla fölül –, sört kérsz, vagy bort? Vagy kávét?” „Vizet” – suttogom és leülök. A nádfonatú szék meghitten reccsen meg alattam. Anna eltűnik a házban. Vitéz feljön a lépcsőkön, újra figyelmesen szagolgat meg, majd leheveredik a lábam mellé. Kopog a farkával. A barátság megköttetett. Anna, maga elé engedve édesanyját, süteményeket hoz, poharakat s egy üveg ásványvizet tesz az asztalra. – „Kínáld meg körtepálinkával is a barátodat – ül le az asszony szemben velem, és figyelmesen néz rám. – Öt éves, még szegény jó uram főzte vilmoskörtéből.” Anna, meg sem várva a beleegyezésemet, visszamegy a házba, tálcán hoz három zömök üvegpoharat s egy hasas zöld üveget. Leül ő is, tölt a poharakba egy-egy ujjnyit. „Isten hozta!” – érinti poharamhoz az övét az asszony, s tétován elmosolyodik. Annával is koccint, isznak. „Vilmoskörtéből van – mondja elfulladva Anna –, Vilmos huszárok lovagolnak benne körbe-körbe, ahogy egy erdélyi költő írta...” Nevetnek. Az aszszony is elmosolyodik. – „Mintha már láttam volna valahol magát?” „Színészvagyok” – szólalok meg rekedten. Az erős pálinka marja a torkom, szédülök, s egyre valószerűtlenebb lesz az egész, tünékenyebb, álomszerűbb... „Akkor onnan – nyugszik meg az aszszony. Egy pillanatra hátradől, lehunyja a szemét, de azonnal felemelkedik, mint akinek halaszthatatlan feladata van, indul meg befelé. – Készítek valami ebédet!” – szól vissza az ajtóból. „Na, ez az atyai ház. Még ükapám építette. Ő is gyógyszerész volt, a patika apáról fiúra szállt. A városban laktak, ide csak hétvégén jöttek, ahogyan a családi legendáriumban megmaradt... nyaralni, ejtőzni!...” „Jó a pálinka.” „Kérsz még?” „Egy pohárral, ha lehet.” „Tölts nyugodtan, Ata. Érezd itthon, és szolgáld ki magad – gyújt rá Anna. – Mindjárt eszünk s teszek fel kávét is. Rosszul vagy – néz a szemembe aggódva –, olyan sápadtnak látszol”. Később bemegyünk, ülünk a hatalmas, biztonságot sugárzó ebédlőasztal körül. Hideg gyümölcsleves, hatalmas hidegtál: sonka, kolbász, túró, szalonna, paradicsom, paprika, kis tálakban körözött, vaj, barack- és ribizkedzsem. „Maga is el akar menni innen? – kérdezi váratlanul az aszszony, mintha egy régi meg-megszakadó beszélgetést folytatna. – Maga is át akar telepedni?” „De mama – szól közbe türelmetlenül Anna. – Ezt most hagyjuk.” „Én nem is tudom – tűnődöm el. – Eddig nem voltak ilyen terveim, persze, mit tagadnám, vonzanak a pesti színházak. Más hangok, más szobák...” „De a maga nézői mégiscsak itt vannak, Attila!” „A nézők mindenütt ott vannak, kedves...” „Mária” – segít ki az asszony. „...kedves Mária néni. Én mindég elképzelem a sárga ruhás kövér nőt, akit mindenki csúnyának és visszataszítónak talál, ő tudja is, hogy lenézik és utálják, ezért is rosszkedvű. Őt szeretném felvidítani. Ha ez sikerül, biztosan fölvidulnak a többiek is, s nyert ügyem van.” „Ez szépen hangzik – tűnődik az asszony –, csakhogy ez líra, fiatal barátom, az élet egészen más, én tudom, hogy milyenek, éltem ott...” „Az ötvenes években – vág közbe idegesen Anna. – A legnagyobb sötétség közepette, a diktatúrában, amikor...” „Mindegy az – legyint türelmesen az asszony. – A világ könnyebben változik, mint az emberek. Ott mindég éreztették velem, hogy jövevény vagyok. Itt, ebben a kis székely faluban soha. Itt az első pillanattól kezdve otthon éreztem magam. Én, a kassai patríciuslány, a székelyek között!...” „De mama, még egyelőre itt vagyunk.” „Még – mondja fáradtan az asszony, és felém fordul. – A lányom szereti magát – s legyint, amikor Anna tiltakozni kezd, arra utalva, hogy édesanyja félreérti a helyzetet. – Úgy látom, magának sem közömbös ő. Gondolják meg... Itt van ez a ház is...” „Nincs mit meggondolni, mama – kezdi a kelleténél ingerültebben Anna. – S azon kívül december ötödikén a népszavazás után megkapjuk a kettős állampolgárságot, és mindegy lesz, hogy hol élünk, nem lesz ekkora jelentősége!...” „Soha – emeli fel a hangját az asszony. – AZOK NEM SZERET-NEK MINKET, most üt vissza az agymosás, a történelmi ismeretek és a szolidaritás hiánya! Nemmel fognak szavazni, nagy részük legalábbis, egyrészt mert oláhnak, tótnak, rácnak tartanak bennünket, másrészt féltik a viszonylagos jólétüket! De félrevezetni csak azt lehet, aki maga is akarja. – Az asszony feláll. – Jó étvágyat!” – mondja és elsuhan a félhomályban, hamarosan zongoraszó hallatszik. „Schumann – állapítom meg reflexszerűen – Az erdei képek.” „A Wald-szenen, igen, ez a mama egyik kedvence, és persze a Gyermekjátékok, a Karnevál, az a Moll zongoraverseny. De Chopint is nagyon szereti. Brahmsot, Lisztet, Mendelssohnt... Hogy-hogy egyből felismerted?!” „Én is szeretem Schumannt.” Eszünk. Utána vörösbort iszunk, metszettkristály-poharakból. „Ne mondj ellent édesanyádnak – kérem, Annához hajolva s beszívva hajának jázminillatát. – Sok mindenben igaza van, sok mindenben nincs, de amúgy sem lehet meggyőzni.” „Nehéz gyermek- és ifjúkora volt. Áttelepültek, nyomorúságos körülmények között laktak az elején... Ötvenhatban tizenhat éves volt, napokra eltűnt, önkéntes ápolónőként segített, ahol tudott, aztán az egyetem... Színjeles volt, nyilván ezért vették fel... 1962-ben jött ide, azóta nem járt Magyarországon, s tudod, hogy van, számára az idő akkor meg is állt...” Kiiszom a poharam, elképzelem az asszonyt: kislány a senki földjén batyujukat vonszoló szülei mellett, a ködben, és összerázkódom. „Sétáljunk egyet – áll fel Anna is. – Nincs kedved?” „Kedvem kizárólag téged ölelni lenne – vigyorgok. – Egyszerűen nem tudok betelni veled, legszívesebben örökre benned maradnék, végre valahol én is otthon érzem magam. – Anna elpirul. – Hogy írta a költőnő, az általad idézett gyönyörű versben, „Ha már szeretsz, csak a szerelemért / Szeress és semmi másért...” „Mondjam meg neki, hogy lepihenünk – kérdezi Anna, de én ezt most még túl korainak találom. – Inkább sétáljunk egyet. Menjünk ki az édesapád sírjához.” „Megyek, szedek virágot” – siet ki Anna. Én, járásában gyönyörködve, követem. Közben beborult, sötétedő felhők takarják a napot, feltámad megint a szél is. „Szépen játszott – fordulok az ajtóban megjelenő szomorú asszony felé. – Én is nagyon szeretem az Erdei képeket, főként a Jósmadár című részt.” „Maga ennyire ismeri Schumannt?” Anna egy csokor virággal érkezik. – „Kimegyünk apa sírjához – magyarázza anyja felé fordulva. – Kijössz? Elkísérsz bennünket?” „Most nem – suttogja az asszony és elfordul. – Inkább lepihenek, én nem is tudom, ma olyan furán érzem magam. Szédülök, a fejem is szaggat, hányingerem van...” „A vérnyomásod?” „Az normális. Ne aggódj, kislányom, tudod, hogy frontérzékeny vagyok s megint változik az idő, jön a vihar, az eső. Béla hogy van?” „Az atkáival harcol. Minden reggel elmondja diadalittasan, hogy ez a harc lesz a végső! De estére csüggedten kénytelen beismerni, hogy mégsem, hogy nem bír azokkal az átkozott atkákkal, kitanult, ravasz dögök, legyőzhetetlenek...” „Szegény – az asszony szomorúan csóválja meg a fejét. – Pedig micsoda szikrázó elme volt és milyen kitűnő diagnoszta.” – Legyint és bevonul a házba. Mi pedig kézenfogva sétálunk végig az udvaron és kilépünk az utcára. Vitéz lelkesen rohangál körülöttünk, s mint aki kötelességét teljesíti, levizeli a kapu sarkát s néhány helyen a kerítést is, bejelölve területe határait. „Kezit csókolom, drága tanító néni – állítja meg egy töpörödött cigány asszony Annát. – Nem veszi meg a málnát, keserűgombám is van, és róka!...” „Drága Kalányos néni, én most...” „Éhezünk, drága tanító néni!…” „Mennyi lenne az egész?” – kérdezem kíváncsian. „Hát én aztot meg nem tudom mondani, lelkem úrfi” – jön zavarba az öregasszony. „Ötvenezer a málna, ötven a gomba” – számolok le a ráncos öreg kézbe két ötvenezrest. „Az isten fizesse meg, drága doktor úr – kezdi az öregasszony. – Forduljon meg a gyászkocsi a kapuja előtt s álljon meg az ellensége kapujában!...” „És ezzel most mit csinálunk?” – kérdezi félig bosszúsan, félig mosolyogva Anna. „Egyelőre leviszed a pincébe. Este megsütjük a keserűt, holnap megkészítjük a rókát, s a málna is elfogy, légy nyugodt!...Anyukád majd készít málnahabot... Évek óta nem ettem.” Anna engedelmesen tasakba rakja a több kilónyi gombát, egy másikba a málnát, és visszafordul. – „Nem hoztunk tejszínhabot.” Vitéz nem tudja eldönteni, mi a teendő. Egy darabig mellette szaladgál, majd visszarohan hozzám, aki sikertelenül próbálom elkapni a kezem, az öregasszony úgy is megcsókolja. –” „…Ha még egy szivarja is lenne, drága doktor úr, soha nem felejteném el, hálám elkísérné a sírig.” Megkínálom egy Winchesterrel, a táskámban van a két decis, „úti” vodkám is, indulás előtt töltöttem fel, kis tétovázás után ezt is átadom Kalányosnénak, aki azonnal, mohón beleiszik, és amíg Anna megjön, értesülök a családi tragédiákról is... „Józsika Codleán három esztendőt kapott lopásért, Danika a kórházban (mert valami fasiszták megszúrták...), Rózsika megint állapotos, a férjinek nincsen munkája, a purdék éheznek. Nehéz világ ez, drága doktor úr, csak élünk, mint az ég madarai s mink se tudjuk, hogy miből!” „Segélyt nem kapnak?” „Kapunk, kapunk – kóstolja meg a vodkát megint az öregasszony, s egy pillanatra feltűnik feketén sötétlő ínye is. Foga már nincs. – De hát mi az a segély? Mennyire elég az? Rózsi s az a mihaszna ura pedig csak vedelnek, mint a gödények, nem is gondolnak a holnapra.” „Mit csinált a gombával?” – jelenik meg, mintha csak a földből nőne ki, egy alacsony, fehér inges férfi. „Mit, mit, hát eladtam!” – csillog az öregasszony bogárszeme. – „Hol a pénz?” – lesz fenyegető a férfi hangja. „Jó helyen van, ne aggódjál mán…” „Ide vele!” – ragadja mellen a férfi az öregasszonyt, aki sivalkodva védekezik. – „Hogy eligyátok eztet is Rózsival, nem adom!...” „Kiverem én magából, vén banya.” Anna ebben a pillanatban érkezik. – „Mi történik itt?” – kérdezi döbbenten. A férfi tétován rántja meg a vállát, de azért elengedi az öregasszonyt. – „Mi köze van ehhez a tanító néninek. Foglalkozzék a saját dolgával.” „Tűnés!” – szólalok meg váratlanul. „Hogy mit mond?” – tartja kezét gúnyosan a füléhez a férfi, mintha tölcsért formálna. „Érted te azt nagyon jól. Tűnés, amíg finom vagyok és nőies!” „De nagy fiúk vagyunk, de nagy fiúk!” – liheg a férfi s öklét fenyegetően rázva a toporgó, ijedt öregasszony felé, hátrálni kezd. Én átölelem a megdöbbent Annát, füttyentek Vitéznek, még adok a hálálkodó Kalányos néninek két szál cigarettát, s elindulunk az utcán lefele, a templom irányába. „Kár volt beleavatkozni – szólal meg hosszan tűnődve Anna. – Még a végén ránk támadnak. Amellett ha most nem, később úgyis elszedik a pénzt a nénitől. Ez volt a veje, iszik, lop, üzletel, hol börtönben van, hol kórházban. S ilyenek mind. Ha Kalányos néni nem lenne – aki mégiscsak dug nekik valamit, hiszen az unokái éhen is halnának. Rózsi, az öregasszony leánya se különb. Zsák a foltját...” Elhaladunk a kocsmakert előtt, az alacsony férfi ott ágál a pultnál, s amikor meglát, minket felénk mutogat. „Meg fognak támadni – borzong Anna. – Ne forduljunk vissza?” – „Nem eszik olyan forrón a kását! – nevetek, és Annát átölelve betérünk a kocsmakertbe. Egy üres asztalhoz ülünk le, mellettük egy idősebb atyafi épp végez a sörével. Kézfejével törli bajszáról a habot, s meglátva Annát, ölelésre tárja szét a karjait, olybá tűnik, mint aki fel akar repülni. – „Isten hozta, drága tanító néni.” Közben én felállok, odasétálok a pulthoz és rendelek két üveg sört. A férfi mogorván húzódik el, de azért mutatva, hogy haragja nem végleges, próbálkozik. – „És a szomjúhozó szegény romák mit isznak?” „A vedelő gazdag romák vizeletét”
„Maga csúfolkodik velem” – lesz gyanakvó a férfi sebhelyes arca. „Egy deci egyeneset kettőbe – fordulok közvetlenül az öreg csaposhoz. „Sziruppal?” „Nekem igen.” „Nekem is” – vidul fel a férfi. „No, ide figyelj.” „Anti. Dima Anti...” „Tónikám. Ha elszeded az anyósod pénzét...” „Na, mi lesz akkor, mi lesz?” „Ne tudd meg soha!” – súgom a fülébe, s szemem összevillan a csapos szemével. „De hát ki mondta, hogy el akarom venni?” – issza ki pálinkáját Tóni. „Te magad” – nevetek, s kézbe véve a két sörösüveget, visszamegyek az asztalhoz. „Legmélyebb tiszteletem, drága művész úr, Jenő vagyok, Nagy Jenő – áll fel a magas, kopaszodó férfi, és int a csaposnak. – Még egy üveg sört, Mózsi. – Visszafordul hozzám, és csippent a szemével. – Osztán vigyázgasson a tanító nénivel. Nagyon rátarti. Amilyen kedves, olyan szigorú.” „Nem értem” – tolom az egyik üveg ,,pincehideg” sört a mosolygó Anna felé. „Mit nem ért?” „Hát azt, hogy rá vigyázzak vagy...” „...rá is, de vele is” – nevet a férfi. – Határozott valaki, nem lehet kukoricázni vele, s ha fel is ülteti a ringlispílre, nem örvendezhet maradéktalanul, mert nem lehet tudni, hogy mi lesz, ha leszáll?! Mert örökké változik a hangulata... Olyan, mint az édesanyja – simít végig a férfi Anna haján –, az is amilyen törékeny és csendeske, éppen olyan határozott fehérnép. Meghúzza a vonalat: eddig és ne tovább. Szegény megboldogult Ferit is úgy irányította, hogy a barátom azt hitte, mindég az van, amit ő akar. Persze, mindég fordítva volt!” A kövér csapos odatotyog az asztalunkhoz, leteszi a sört a férfi elé, és odasúgja nekem, hogy „…vigyázzon ezzel a Dimával, nagy bicskás...!” „Jó, majd vigyázni fogok.” Kiisszuk a sörünket és búcsút veszünk a ,,szomszédtól” (kiderül, állatorvos, csak szereti góbésra venni a figurát) és elindulunk a temető felé. – „Este majd átjövök!” – kiált utánuk a lódoktor (ahogy magát tréfásan bemutatta), s szálas alakja felmagaslik. „Várunk, Jenő bácsi – int vissza Anna s füttyent az elbóklászó Vitéznek. – Megkérné mamát, szívesen. Ő is özvegy, de hiába erőlködik, semmi esélye!” A templomnál felkanyarodunk. Két idősebb asszony is megállítja Annát, szíves szóval hogyléte, egészsége felől érdeklődnek, s szemérmesen kérdezik csalódottságukat alig leplezve, hiszen sejthetik előre a választ, hogy mikor fog már visszatérni hozzájuk a drága tanító néni, a gyermekek szüntelenül várják. „Hát ki mesél nekik Csaba királyfiról, Világszép Nádszál Kisasszonyról, Midas királyról és Antigonéról, ha nem a tanárnő!...” A temetőkapuban az öreg féllábú harangozó levett kalappal köszönti a kicsi tanító nénit, a nap közben végképp a rohanó felhők közé vész, egyre erősödik a szél, és amíg Anna bemegy a parókiára (túl a dombon van, a templom mögött), az öregember, közelebb sétálva hozzám, előadja történetét.
(folytatjuk)