Az utóbbi időben egyre nagyobb tisztelettel szemlélem a valóságos és virtuális világ azon szereplőit, akik roppant tájékozottságról, széles látókörről és kiváló asszociációs érzékről tesznek tanúságot. Magyarán szólva az utóbbi időben több könyvajánlót, irodalmi kritikát olvastam, mint korábban – bocsánattal legyen mondva: egyszerűen kíváncsiságból. Az esetek többségében megtudjuk, hogy a tárgyalt szerző mikor született, milyen végzettséggel rendelkezik, életpályája hogyan alakult, milyen díjakat mondhat magáénak, hány könyve jelent meg, fordították-e és ha igen, hány nyelvre, kik azok a világirodalmi illetve hazai jelentőségű szerzők, akik írásművészetére jelentős befolyást gyakoroltak, a létező irodalmi áramlatok közül melyikbe sorolható, ha egyáltalán, említett műve remekmű-e, vagy ennek kijelentésétől a cikk szerzője komolyan ódzkodna, stílusa a műfaj férfias vagy nőies vonulatához áll-e közel, és így tovább. Mindezen dolgokat mély tisztelettel olvasom, tájékozódom belőlük, és unom. Lehet, hogy ez ilyen formában mélységesen felháborító, főként ha az akadémiai igényű tudományos elme szemszögéből közelítjük meg a dolgot, de akkor sem sokat változtathatok azon, hogy a történet így igaz, és mindezek után egyáltalán nem szégyellem, hogy van képem valami teljesen más beállítottságú szöveget amolyan elemista papírrepülő módjára útjára bocsátani.
Nem is tudom, hogyan élem túl ezt a vállalkozást – majd kiderül. Úgy vagyunk vele, mint a pár éve a világhálón népszerűsített, később nyomtatásban is megjelent rémregénnyel – direkt nem írom ide a címét –, melynek olvasója akarva-akaratlanul a halállal dacol. Nos, itt nem a halállal dacolunk, hanem azzal, hogy Ljudmila Ulickaja szerzőről vajmi kevés konkrétumot tudunk majd meg, azt leszámítva, hogy egy, a nonfiguratív művészet iránt elkötelezett férfival él, aki nehezen dolgozta ugyan fel felesége hirtelen kerekedett világhírét, de aki mellett a világ bizonyos helyein Ulickaja nem mint jó tollú orosz író, hanem mint az ünnepelt művész felesége jelenhet meg. Hogy is hívják ezt a férfit? Vajon. Nem fogjuk továbbá kideríteni, hogy Ulickaja Médea és gyermekei regénye mikor jelent meg és V. Gilbert Edit, illetve Goretity József mikor fordították magyarra, mint ahogyan azt sem hozzák tudomásunkra, hogy a regényről magyar nyelven megjelent méltatások szerzői meddig mentek el a mű remek vagy kevésbé remek mivoltának taglalásában. Nem beszélünk Tolsztojról, Solohovról, Jerofejevről, pontosabban annyit elárulhatok, hogy mindig kicsit kényelmetlenül éreztem magam, ha Tolsztoj szóba került, mert amellett, hogy nem olvastam a Háború és béke című alapművet, rajongtam a novellákért, kisregényekért, de a Feltámadás elolvasása után valami, amit én esetleg teljesen téves alapon erkölcsi prédikációként értelmeztem, valahogy megfeküdte a gyomrom. Azóta Tolsztojjal óvatosan bánok, de mivel Ulickajával kapcsolatban szinte mindenki őt emlegeti, megjegyezném, hogy a kortárs író tálalta olvasmány bumfordi lelkem számára egészségesebb tápláléknak bizonyult.
Küldöm pedig elemista agyamból nagyra becsült olvasóim felé e papírrepülőt azért, mert haló porából feltámadt a családregény, és majdnem olyan bámulatos elemeket tartalmaz, mint korunk némely szappanoperája, ám a boszorkányos ügyességgel szöveggé horgolt sorsfonalak szövete hála istennek cseppet sem átlátszó. Ó, és természetesen azt is szeretném megünnepelni, hogy végre valaki ily mesterien nyugodt természetességgel tud írni a női „idegbaj” rejtett rugóiról, illetve arról, hogy miközben háborúk zúgnak és milliók esnek el, miközben dúl a szovjet receptre gyártott rémuralom, e sötét tömböket teljesen elhomályosítja egy földből előkerülő piros köves ezüstgyűrű és a hozzá fűződő lelki földindulás, egy matrac alá beszorult női kendő és a rojtjain himbálózó közeli öngyilkosság, a Krími földben pusztuló sóskaborbolya és a könnyű tavaszi virágokat gyökereivel megfojtó cikória problémája. Zászlót bontok továbbá és pezsgővel koccintok bárkivel, aki erre kapható, mert Médea görög és gyermektelen asszony, aki testvéreinek gyerekein és unokáin végzi „csöndes, tudománytalan megfigyeléseit.” Ennél a mondatnál kezdtem teljes bizonysággal ráébredni arra, hogy isten kegyelméből én is ilyen csöndes, tudománytalan megfigyeléseket szeretnék megejteni, ám ennek gyökerénél nem nemi hovatartozás, hanem lelki beállítottság húzódik. Mi tagadás, dilettantizmusom minden ifjonti hevével ellenzem, hogy a könnyebb utat választva kihasználjuk XY szerző kromoszómaszerkezetéből adódó, rosszul értelmezett előnyünket, és előrukkoljunk a klasszikus problémafelvetéssel: milyen érzés nőként verset, regényt stb. írni vagy bármiféle alkotói munkát végezni, és utána az illető kromoszómaáldást megpróbáljuk XY szövegén bölcsen kimutatni. Érdekes. Miért nem olvassuk, halljuk, látjuk sehol azt, ahogyan XY szerzőtől megkérdik, milyen érzés férfiként verset, regényt stb. írni? Vajon.
Az elhatározás, hogy csak azért is valami elképesztően elszállt szöveget fogok erről az egész Ulickaja-történetről írni, az elmúlt esztendő decemberében született meg bennem, amikor a konyhában ülve kinyitottam a Médeát, és alighogy kinyitottam, a fejem fölött zümmögő tévében megjelent Ulickaja. És mi volt a fess, intellektuálisan pápaszemes, pannon riporter úriember első Ulickajához intézett kérdése? Bizony, AZ volt a kérdés, az a szellemtől duzzadó, mindig új, mélymagyar irodalmi kérdés, hogy milyen érzés nőként irodalmat írni (és nem naplót, kompótreceptet, vásárlási cédulát) – úgy tűnik, némely gondolkodók még mindig nem bírnak túllépni azon a merényleten, hogy egyes női személyek szellemileg alkotni mernek – vagy túl fáradtak ahhoz, hogy az elhangzott banális és kézenfekvő kérdésen túl egyebet is kiötöljenek. Ezzel a kérdéssel amúgy is biztosra megy az ember, mert ha valamennyire is értelmes a megkérdezett, azonnal több perces beszédet szerkeszt arról, hogy a kérdés miért nem helyénvaló, és a többi. A helyzet Ulickaja esetében is pontosan ez volt. Olyan szépen mondta el, hogy ha nem vettük volna eddig észre, akkor ideje felfigyelni rá: mindnyájan emberek vagyunk, a „férfi” vagy „nő” bágyadt szorzó csupán, így nem a férfi, nem a nő, hanem az ember ír – de olyan szépen, hogy a könnyeim potyogtak tőle. A könnyeim egyébként a regénytől is potyogtak, örömömben, hogy végre egy normális ember normális írása normális emberi helyzetekről, melyek, ugye, valahogyan mindig rendkívüliek – ám ha mindezt a már említett Tolsztoj írta volna meg, akkor a mű nem háromszáz, de háromezer háromszáz oldalas lett volna. És nem azért, mert Tolsztoj férfi. Ám a könyv valóban női szemmel láttat. Ettől is potyognak a könnyek, mert hányféle női szempont van, de hány, és ezek egymásnak milyen gyökeresen ellentmondóak, és milyen bájosan tolulnak női életünkben a fura kis véletlenek fél évszázados késéssel, hogy mindent a feje tetejére állíthassanak, ráébresztve bennünket arra, hogy ez a tótágast állt világ a rend.
A rend, ami szép csöndesen beáll, miután kisírtuk, dühöngtük, dilettánskodtuk magunkat, és még mindig bízunk benne, hogy nem hagyott cserben minden olvasónk. Bízunk benne, hogy voltak néhányan, akiknek nyitott ablakán beúszott a Médea és gyermekei feliratú papírrepülő, mert alapjában véve azt szerettük volna csupán, ha e magyarul remekül tolmácsolt regényt minél többen fellapozzák. Hogy közben még egyebek is kiszaladtak a kezünk alól? Az, kérem szépen, mese. Irodalom.
Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei, Magvető Kiadó, Budapest, 2003.
