Lehetne Ő a következő díjazott. Akármilyen díjra feljuttatta, felfuttatta írásművészete, de Ő csak egyike a mostanában esedékes nyolcvanéveseknek, biztos, ami biztos.
A textust Szilágyi Istvántól emelem ide: „...Néha úgy érzem, ezer esztendőre visszamenőleg ki van fizetve az adóm, hadijóvátétel, minden. Ezzel csak azt akarom mondani, mára mit sem számít, hogy kimázsálnak-é vagy sem, nekem díjakat.”
Szőcs István tehát a köszöntés tárgya. Annyi iróniát jelen köszöntő lába elé helyezése közben meg kell hogy engedjen magának: eddig eleve annyi megértés se az elemekben, se a szereplőkben még nem volt, amennyi a Szőcs István fémjelezte életmű terjedelméhez kellett.
Igen, a reagálásunk egyik titka Szőcs Pista munkásságának megmérettetése. A semmibevevéstől kezdődik, mint mindenkinél minden. És napjainkban, ha máshol nem, az utolsó páston, a végső fedélzeten, a Medúza tutaján bemutatott életmű-kiteljesítő tengeri csatákon, manővereken látjuk, belátjuk, értékeljük, „milyen óriás Ő”.
Az emlékezet, a tömörítés, a kultúrharc Toldija – amint azt Ő megannyi pillanatban mutatta, bizonyította – avagy Don Quijotéja köztünk. Egyike a kultúrákban bujdosó örök szellemeknek, megtestesülések és kijózanodások százainak a fontos és pontos pillanatokban. Tell Vilmos, de Till Ullenspiegel és Ludas Matyi. De olyan, mint Robin Hood és Naszreddin Hod-zsa a szellemiekre mérve. A reagálás egyik titka: mikor vesszük komolyan, s mikor átkozódunk tőle. Jósika, Kemény, Teleki reagálásainak, jól ismert rándulásainak rokona az Ő idegalkata. De Széchenyi és Zrínyi, Misztótfalusi és a prédikátorok kérlelhetetlen, de tiszteletre méltó őrülete tör ki rajta és benne. Valami abból a beismerésből, hogy ugyan ki nem volt őrült, aki a felszín ablakát be-betörte? Rousseau-ban Werbőczy esik túlzásba, Machiavelliben Martinovics, Savonarolában Ma-dách. Hogyne, hiszen „összegezésül” olyasmiket kell olvasnom, megtudnom a XXI. század döglődő ámulatában, hogy miközben lelkes szeminaristák, dalárdások ápolják a nevét, a nevében sereglenek és „ozsonnáznak" az egészségére, Szabédi sírját, benne a mártír tetemmel rég eladták a Házsongárdban egy román családnak. Kik, mikor és miért? (Jóllehet a sírhely és a rokenroller nagyon drága, nem kapni a mi hazánkban.) És hogy Szigetvárat most adják bérbe Szulejmán utódainak, megbízottjainak, agitátorainak (merthogy a szigetvári bűvölet, romemlék, vérhalom, Arthurkirályi légkör is nagyon ritka, nagyon drága, azt se könnyű lopni a mi Közép-Európánkban már!). Ami volt, ami van, azt befejezték, megcsinálták valahogy. Nem az értelmezésen múlik egy-egy volt-van-lesz Magyarország-darab. Nem lehet kikezdeni már. Az egész a tényekben s a hozzájuk tartozó dátumokban, az épületekben avagy a romokban, és mindenek felett a betűnyi emberekben, tehát az embernyi betűkben, számokban, jelekben mint rejtjelesített jelszavakban fekszik-nyugszik már, mivel elherdálhatatlan bankbetét. Elévülni is legfennebb a rest utódok fognak, nem a bármikor felvehető, felhasználható örökség, kultúrák, a közérzet s a tartás mindig létező árfolyamaira átszámíthatóan.
A köszöntő, ki Isten hol vég-, hol homokváraiban szolgáló Balassiként látja ma már Szőcs Istvánt – szívesen ajánlja fel működése jelszavául ezt a két sort is:
„Még falaznak kőműves angyalok!
Én akárholé és bármié vagyok!”
És még egy nagy varázslat terjesztése is az Övé: Szőcs Pistától vettük fel közel fél évszázada a sumerőrületet és meggyőződést, egyike volt azoknak, akik vállalták, hogy belecsapjanak a hagyományosan befagyott felszín pocsolyáiba.
Ha a kiinduláshoz Szilágyi István megfogalmazásából merítettem erőt, most azt a magyar nyelvész, költő és historikus nagyságot idézem meg, akinek ugyancsak nem egyéni elszámolnivalója, hanem súlyos dioptriák elszámolásának, félreszámolásának ügyében volt rokonszámoltatása: Határ Győzőt.
Határ Győző a Tiszatáj 2000. júniusi számában közölt szövegében ilyesmiket összegez a Szőcs Istvánnal közös nagy problémák közül: „Anyanyelvünk megmaradása is itt billeg a század mérlegén; ezt legalább olyan reszketeg-fájó szívvel szemléljük, mint fehér civilizációnk, egész nyugati kultúránk sorsát (...) sírkertjeink tele vannak mellénktemetett nosztalgiákkal: olyasmiket siratunk el, amelyekről távoli utódaink soha nem is szereznek tudomást. Fordított fantomfájdalmak ezek; hiszen a leamputált kultúrjavak elvesztése csak nekünk fáj; ám az élőtestnek, mely újult-ép-egész – vagyis a távoljövő túlélő embermilliárdjainak – eszébe se jut (...) vagy belefullad az örök-odanemfigyelők, a sportrajongó fundamentalisták, az agyon-szórakoztatott zombi emberiség félresöprő közönyébe – mely előálló új helyzettel nem késnek visszaélni a hatalom bársonyszékében székelő manipulátorok (...) Fejüresedéssel kibutulunk a történelemből; nagy áldás ez, az emberfaj jószág-feledékenysége. Nincs az a melegvíz, amit fel ne találnánk újra – újnak, országos körülünnepléssel. Nincs az a Sacco, nincs az a tömegvérengzés, csontkoponyákból rakott égmagas gúla, pernyévé perzselt Hirosima, amivel ne raknánk tele felejtőkénk osszáriumát; minek földi maradványait el ne teregetnénk és be nem födnénk a feledés vastag földtakarójával. Feliciter (...) Apokrif vagyok, annak születtem. Örök gyalázatomra minden, amit írok, eleve annak minősül – minden, amit eddig írtam, a képzelet szabadságának a jegyében fogant, s ezzel eleve átokmondás alá helyezve a szellem szabad lengését – az értelmesedést – szolgálja, de hogyan mondhatunk bármit bárkinek, ha még ki se nyitottuk a szánkat, és máris a meghallgató szája tajtékot túr, nyelve körül már ott a felháborodás nyálfröccsentő gyüleme? Ám így van ez jól, így van ez rendjén…”
Händel hazagondol Nyugatról Közép-Európára, és csak egy kis Beethovent álmodik.
