Szőcs Istvánt hallgatva, aki ezekben a napokban tölti a nyolcvanat, többször eszembe jutott, vajon meg fogja-e írni valaha élete történetét: iskoláit, pályája bonyodalmait, családja viszontagságait, műveltségélményét, háborús kalandjait; barátait, a huszadik század huszonnyolcasait; „mesterségeit” és mestereit, akik még az elmúlt századelő magyar tudományos világa felől jöttek – s ha igen, mindez vajon mekkora könyvben férne el, avagy ama elképzelhetőnek hány kötetében?
A közelmúltban egyébként mutatkoznak forgácsai egy ilyen lehetséges vállalkozásnak, bár mintha nem fűlne a foga a vallomásos memorialisztikához. (Ha ugyan? – mert nála, hogy mi igen és mi nem, az igazából sohasem tudható.) Az viszont kétségtelen, hogy élőszóban rendkívül színes mesélő (én maholnap ötven esztendeje tartozom a „hallgatói” közé) csak történeteihez mindig valami apropó szükségeltetik, valami analóg élethelyzet, olyféle „előzetes”, amely közben már elkezdődött valahol, valamikor… Hogy ki lehetne az, aki a tőle hallhatót lejegyezhetné? Valaki oly Eckermann, akit az elmúlt két évszázad során utolért néhány ipari meg kultúrforradalom, no meg akit legalább három XX. századi impériumváltozás „szocializált”.
Ám miután egy ilyen lénynek híjával vagyunk, magam kísérlem meg előszámlálni Szőcs életének néhány, számomra érdekes mozzanatát; ezek az „egészhez” mérten nyilván pillanatmorzsák csupán.
*
…Hajdan, ha bentrekedtünk valami elkerülhetetlen elvtársi gyűlésben, menten elővett egy kockás füzetet, melynek lapjait maga tervezte csudamasinákkal rajzolta tele. (Amúgy egy kivert biztosítékkal sem egykönnyen boldogult.) Máskor a kockás füzetbe órákon át ugyancsak maga tervezte takaros családi házak alaprajzát véste. (Azóta is ugyannak a Horea úti bérháznak a harmadik emeleti tágas-kétszobás lakásában él a Szőcs család; ott sarjadt, s cseperedik mára az unokák harmadik raja is.)
… De miért szólítják Szőcsöt Skótnak hajdani kollégái – akadtam fönn ezen mindjárt ismeretségünk elején –, hiszen nemhogy fösvénynek, de takarékosnak sem mondható, miután nem egy Utunk-honorárium a Continentál vendéglőjében konvertálódott sült pisztrángra azidőtt! Hogy aztán Zilahon megtudjam Orosz Gyurkától, ottani magyartanár barátomtól, aki Móricz kollégiumi kollégája volt, hogy Szőcs a háborúból skótkockás nadrágban tért haza, s arról ragadt rajta a becenév.
*
Miután valamennyire közelebb kerültünk egymáshoz, csak bámultam a szellemi mohóságát, azt a már-már parttalan megismerésvágyat, mely a mindenkori felfedezők, világutazók jellemzője. Az elme örök riadókészültségben: vajha, ma is sikerülne a várható, a vélhető, a „logikus” mögé bepillantani; mert hogy a dolgok lényegéhez olykor épp a „rendhagyó” rejtett ösvényén juthatsz el leghamarabb…
Mikor megpróbáltam számbavenni, mi mindenre terjed ki az érdeklődése, rá kellett jönnöm: egy efféle lustra meghaladná a „lehetőségeim” – gondoltam, hátha az ellenkezőjével könnyebben boldogulok, s megkérdezem tőle: Mi az, ami őt nem érdekli, van-e számára az életben közömbös dolog? Hogyne volna; s már-már ingerülten sorolta: sose érdekelték az agytornaszerű szellemi ügyeskedések; utálja a keresztrejtvényeket, a találós kérdéseket, a bélyeggyűjtést és minden olyan foglalatosságot, ami babrálással jár, vagy skatulyázást, pedantériát igényel. Később ez többször eszembe jutott; a felsoroltak közül egyik-másikra élete rácáfolt, míg a másik, a „nemszeretem” serpenyő jócskán továbbterhelődött. No meg az ambivalenciák: az örökké Janus-arcú való…
Mert igaz ugyan, hogy a bridzshez nem volt türelme, de a pókercsatákra (kivilágos-kivirradatig) úgy 20–25 esztendőn át heti gyakorisággal sor került. Mi ugyan hátizsákos természetjáróként ismertük meg a Szőcs családot – gombáért nem hogy lehajolni, de arra még rápillantani sem volt szabad. Na és a kutyasétáltatás sem tartozott a kedvenc időtöltései közé. Úgy hiszem, az állatvilágból egyedül a delfineket volt hajlandó „emberszámba” venni…
*
Hanem tücsök és bogár helyett lássunk valami életre szólót. Az ő számára ez a mindenkori s a bárhol való iskola volt. Saját bevallása szerint soha semmit nem tudott olyan szigorúan és komolyan venni, mint az iskolát. Végül már infantilis megrekedtségnek vélte a vásárhelyi tanodájukhoz s az ott töltött évek emlékeihez való kötődését – ezek egyszerre vonzották és riasztották éveken át.
A vonzásnak úgy került fölébe, hogy egyszer sem ment el véndiák találkozókra az elmúlt hatvan év alatt, és soha amióta leérettségizett, nem lépte át a kollégium küszöbét, mert úgy érezte, képtelen volna a szembesülésre, vagyis arra, hogy ott a hajdani iskolapadokban kelljen látnia, mivé lettek régi osztálytársai.
A riasztó emlékekkel viszont évtizedeken át viaskodott. „Jöhetett háború, akármi szörnyűség – mondta egy harminc évvel ezelőtt megjelent beszélgetésünkben – semmi sem ért föl a nyomasztó, fenyegető emlékek közül például a latintanár Kónya bácsiéval” „…Noha számtalan (…) katasztrofális pillanatot éltem át, soha ezek álmaimban meg nem kísértenek. Viszont legalább 30 éve havonta egyszer-kétszer álmodom azt, hogy analitikus geometriából kell vizsgáznom, méghozzá másnap; kezemben van a tankönyv, s tudom, hogy azt képtelen vagyok reggelig átismételni – ettől egy olyan mélyen átélt, olyan irtózatosan nyomasztó félelem vesz rajtam erőt, hogy most már ott tartok, ha lesz egy hónap szabad időm, megtanulom az analitikus geometriát…” Nem tudom, az azóta eltelt újabb harminc esztendő alatt megtanulta-e az analitikus geometriát – ha nem, nyilván azért nem, mert dehogyis volt neki arra egy hónap szabadideje.
Jellemző, hogy számos háborús története közül is a legüzenetesebbnek egy híres korabeli professzor a hőse: „…amikor a kolozsvári orvosi egyetemet kiürítették, s a front elől mind messzebb menekült, majd vizsgaszesszióra Halléban kötött ki, Harangi professzornak ahhoz, hogy a vizsgát pontosan megkezdhesse, már megint a fronton kellett átszaladnia. És átszaladt. Akkor meg annak az épületnek a bejárata előtt – amelybe az orvosi kar termeket kapott – egy ilyen német, egy ilyen kis népfelkelő katona géppuskát állított fel, s azzal rettenetesen kelepelt. Erre Csató Gyuszi, akinek akkor kellett doktorálnia, az ablakból lekiáltott németül, hogy vigye a fenébe azt a vacakot, hát nem látja, itt vizsga van. Nem lehet a vizsgát zavarni… Mire a német katona ijedten vigyázzba állt, fölkapta a géppuskát és elszaladt vele.”
*
Hogy a háború befejeződése után alakult Bolyai Tudományegyetemen miért pedagógia–lélektan szakosként kezdi a tanulmányait? – nyilván, hogy az első év végén legalább húsz tárgyból kelljen vizsgáznia (néprajztól művészettörténetig) – elvégre a professzoroknak, ahhoz, hogy a vizsgát megtarthassák, most már nem kellett fronton átszaladniuk… Mesterei közül egyébként nem emlékszem, hogy emlegette volna a lélektan szakosokat, helyettük Gunda Bélát, Entz Gézát, Szabédi Lászlót, no és László Gyulát, az atyai jó barátot, aki a Szőcs-családot tova az átkos elzordultabb éveiben is többször fölkereste.
Talán másodéves lélektan szakos, amikor érdeklődése a nyelvi jelenségek világát is „beöleli”, ezek kutatása aztán máig sem lankadó szenvedélye lesz. Rövidesen megír egy nyelvlélektani dolgozatot, amelyhez a magyar köznyelvben s népnyelvben föllelhető érzelmi, lelki s szellemi állapotokat jelölő szavakból összerak mintegy hétszázat. (Hogy aztán ennek a hétszáz szóból álló jegyzéknek az elkészítése az általa oly utált s lesajnált bélyeggyűjtő pedantéria mellőzésével hogyan sikerülhetett neki, ezt mára, úgy hiszem, ő sem tudná megmondani.) Ez az újabb érdeklődés persze elkerülhetetlenül az etimologizálás felé tereli a figyelmét, de ami ennél maradandóbb: rádöbben arra, hogy a magyar nyelvben micsoda szédületes összefüggő rendszere van a szavaknak. Ám amire ezen az ambivalenciákkal kövezett, lélektan s nyelvészet közt kanyargó ösvényen végre sikerült fogódzkodókat találnia (ezek Adam Az ősszavak kettős (ellentétes?) jelentése című műve, meg Jung reziduumokról szóló elmélete voltak, melyek aztán rövidesen indexre kerültek), ekkorra a Bolyai Egyetem lélektan szakán a Szondy-teszt studírozását fölváltotta a Pavlov-féle kutyanyálfakadás pszichológiája. Az új keletű szocialista pedagógia kertjében ezután főleg „Pionieri şi şcolari” nevezetű tárgyak teremtek és ezek „művelésére” alkalmas oktatók. Szőcs pedig, a tegnapig jeles, miután képtelen volt vizsgára megtanulni a „Hogyan szeressük a kicsi úttörőt”, hatost kapott. S utána vérző gyomorfekélyt.
És közben már elkezdődött az a „szakasz”, amikor a Bolyain az előző korszakból – az 1940 után újraindult Ferenc József Tudományegyetem idejéből – itt maradt nagy hírű professzorokat rendre megfosztják katedráiktól s romániai tartózkodási engedélyüktől. Mentek hát, ha most már nem is a fronton át, hanem az országhatáron vissza… De a Szőcsék évjáratai néhány szemeszteren át legalább hallgathatták jeles tudósok előadásait. Hogy aztán elkövetkezzék a Csehi Gyulák, Gaál Gáborok, s a náluknál is névtelenebbek regnálása, no és a négyelemis Nagy István rektorkodásának ideje. Majd nyilván az ő „garnitúrájuk” is lapátra kerül a korszak szeszélyes, húzd-meg-ereszd-meg káder-rituáléja szerint. Igaz, ez egyelőre csak az eltanácsolások, kirekesztések, kizárások érája volt, hogy aztán 1956 után elkövetkezzék a bezárásoké, meghurcolásoké, majd 1959 tavaszán megszűnjék Kolozsvár magyar egyeteme. De ekkorra a Szőcsék nemzedéke rég az élet sűrűjében – messze, bent…
*
Ötvenéves korában Szőcs István azt vallotta – mintha ugyan biza félbemaradt örömöket folytatni lehetne –, hogy ő, ha módja lenne rá, lélektani tanulmányait legszívesebben újrakezdené. Ez egy. Kettő: a magyar nyelv rejtelmeinek búvárolására ama diákkori nyelvlélektani dolgozat megírásával egy életre elkötelezte magát, ezt, miután egyetlen napra sem hagyta abba, sohasem kellett újrakezdeni. Igen ám, de három: meggyőződése, hogy alkotóművészként csak és kizárólag festőként vihette volna sokra, mert igazából ehhez lett volna benne tehetség. Ezt valamiért már gyermekkora óta csapnivaló vízfestményei láttán többen emlegették, jóllehet rajzolni saját bevallása szerint sose tudott…
A hatvanas-hetvenes évek fordulója tájt aztán megtelepedett a Horea úti lakás egyik sarkában a festőállvány is (vagy valami ekként szolgáló alkalmatosság), melyen számos olajfestmény született; ezek közül számomra mindmáig a Balogh Edgárról készült portré a legemlékezetesebb, ahol az arcmás „képi megformálásához” egy csücsöri citrom ült modellt. A képet később a festőtől a költő Majtényi Erik vásárolta meg (vagy kapta ajándékba?) miután Ő, mármint Majtényi ’69-ben az agg pátriárka Balogh Edgárral összeveszett…
*
Lélekbúvárlás, nyelvészet, festés, ezek bármelyike egész embert követel, ám Szőcs István ezeken túl és kívül írt az elmúlt hatvan esztendő alatt irodalomkritikát, kultúrtörténeti tanulmányt, színibírálatot, esszét, pamfletet, közéleti publicisztikát és számos műfajhoz s műnemhez nem igazodó szöveget – melyek összesített száma mostanra, úgy hiszem, megközelítené a kétezret.
És írt három regényt. (Illetve négyet, ám az utóbbinak, mely nagyobb ívű és sodróbb erejű lett volna az előzőknél, nem került kiadója; lehet, azóta a kéziratnak is nyoma veszett.) Legsikeresebb könyve a Selyemsárhajó, melyet alcíme Művelődés-történeti tanulmányvázlatnak mond, s mely mára valamiképp apokrifnak számít.
Mindezekkel együtt s mindenek ellenére Szőcs István a köz megítélése szerint: A KRITIKUS.
Kritikusi működéséről egyébként a már említett, harminc évvel ezelőtt közölt beszélgetésünkben elég tartózkodóan nyilatkozott. A színházról például azt mondta, hogy az „mint kifejezési mód” sohasem állott hozzá közel, amióta pedig az Utunk szerkesztősége színikritika-írással megbízta, a színházba járás számára valóságos gyötrelem, folyton vigyáznia kell, nehogy belebeszéljen az előadásba…. Nos, a jelek szerint csak beletört valahogy a színházlátogatásba, hiszen a sétatéri színház kevés olyan darabot mutatott be, melyet ő ne ült volna végig – az azóta újra eltelt emberöltőnyi idő alatt.
Emlékszem, akkortájt divat volt „lélektani”-nak becézni azt a fajta regényt, melynek hősei kedvüket lelték valamiféle önsanyargatásban, nos Szőcs ezekre éppen „pszichológiás” jártassága miatt csak azért sem volt hajlandó odafigyelni. Őt, saját bevallása szerint, mindig azok az írók érdekelték – akiket amúgy „tudálékosoknak” mondott –, akiktől valamit tanulni lehet, akik megmozgatják az ember fantáziáját; számára Jókaitól H. G. Wellsen át Huxleyig tartott ez a „vonulat”.
… Na de tőle ezt ne vegyük rossz néven, hiszen ő az egyetemen csupán egyetlen kimondottan irodalmi jellegű kurzust hallgatott, Szabédi Romantika és realizmus című, különben rendkívül érdekes kollégiumát – úgy, hogy ő irodalmilag tényleg képzetlen…
Ezek szerint, ha kritikát írsz, kérdeztem, ezért óvakodsz a bírálandó művek stilisztikai elemzésétől?
Nem ezért. Hanem, mert ahhoz megint csak arra a már emlegetett bélyeggyűjtő aprómunkára is szükség volna, mondta.
Egy másik alkalommal erősködött, hogy márpedig ő valamely szöveg olvastán két-három sor után meg tudja állapítani, hogy annak szerzője író-e vagy „műíró”. Miután ő minden műben leghamarabb a stílust érzékeli… Csak az a gond, hogy benyomásait nem tudja egykönnyen „lefordítani” va-lamiféle kritikai köznyelvre.
Aztán ezt még megtoldotta egy önironiás fordulattal; a történet nyilván diákkori: „Egyszer, igaz, írtam egy szemináriumi dolgozatot Krúdy Gyula stílusáról Szabédinál, de erre legfeljebb Bajor Bandi emlékezne, aki, míg én azt felolvastam, rendkívül izgatottan figyelt. Utána aztán nagyon föllélegzett. Amikor megkérdeztem tőle: ez mi volt? azt mondta: eddig ő attól félt, hogy én okosabb vagyok nálánál, de most rájött, hogy nem…”
*
A kritikusokat szerinte nem azért nem szeretik, mert szigorúak; a kritikust sokkal gyakrabban támadják, gyalázzák amiatt, hogy megdicsér, mint amiatt, hogy bírál valakit. A forgalmi rendőr nem azért áll a sarkon, hogy tapsoljon minden egyes gépkocsivezetőnek, aki szabályosan közlekedik. A kritikának semmilyen más szerepe nincs, mint hogy „bizonyos kavarással” a szellemi erjedést szolgálja. Vagyis, hogy a „megülepedést” megakadályozza. A szellemi életnek ugyanis nem szabad megülepedni, mert akkor a hígja mindig felül lesz, a vastagja meg alul. Ezért azt folyton kavarni kell.
Miután ő ezt fölvállalta, többé aztán már abba nem hagyta, holott a kavarókanál mozgásban tartása annak, aki azt kézbe veszi, annak ugyancsak nem enged „megülepedést”. És nem terem földi javakat, hívságot, babért. Ezek helyett se szeri, se száma haragost, azok között, akiket például a Szőcs-féle piricske nem kímélt, vagy akik fejére nem jutott holmi dicséret-barack. No meg a sértődött írhatnám paccerek hada… Ezek közül némelyek azt lesik, vajha esett volna becsület a foltján valaha, mely mára „megértő” fejcsóva- s cöccögés-alkalom lehet.
Egyszer, sok évtizeddel ezelőtt, amikor a viták, ellenségeskedések hullámai éppen magasra csaptak körülötte, azt merészeltem mondani neki, próbálja valahogy beérni kevesebb haragossal, az állandó balhénak félős, rossz vége lesz.
Mire ő: Engem Almásfüzitőnél egyszer tizenhárom amerikai vadászbombázó támadott meg, s itt vagyok. Csak nem gondolod, hogy „ezek” fognak kinyírni engemet?
Mondd, megszámoltad te azokat a repülőket, kérdeztem.
Megszámoltam, mondta. Megszámoltam őket, mert „olyan helyzetben voltam”: egy benzines hordókat szállító katonai teherautó tetején. Mai napig emlékszem, milyen gyönyörű volt az az aranysátor, amit nyomjelző lövedékek vontak körénk. És fönn a magasban annak a fölénk boruló aranysátornak a csúcsában a vadászbombázó.
Szőcs István máig itt van közöttünk. És emlékezik. És hadakozik. Kívánjuk neki, hogy az elkövetkező évtizedekben se hagyja abba.
Igen, Szőcs István itt van közöttünk, hadakozik, emlékezik.
De hová lettek azóta azok a vadászbombázó repülők…
