Még a tulajdonképpeni beszélgetés előtt mondta el, hogy az írókat két nagy csoportra, a veretesekre és a ponyvaszerzőkre lehet osztani. Lehet, hogy nem is két, de még ennél is több irodalom van?
Mindig is többfajta irodalom létezett, visszatekintve akár az ókori irodalomra, ott is többféle irodalom volt, hiszen a vígjátékok semmiképp sem sorolhatóak egy kategóriába Szophoklész, vagy Aiszkhülosz tragédiáival, de ez a középkorban is megvolt. Mondok egy példát rokon területről. Köztudomású, hogy a vallásoknak is van egy népies formája, így a kereszténységnek is, gondoljunk csak a teológiai okfejtések és a Szent Péter- anekdoták közötti különbségre.
Az irodalomtörténet bizonyos szakaszaiban az egyes művek más és más jelentőséggel bírhatnak, így az ókori vígjátékok is magasabb polcra kerültek...
Vannak időszakok, amikor a különböző rétegek, szintek egyesülnek, és olyanok, amikor ezek szétvállanak. Shakespeare és Cervantes olyan szerzők, akiknél egyesülnek a különböző minőségi szintek. Ők azért nagyok, mert egyszerre tudnak mindenkinek hozni valamit. De erről már sokan beszéltek, ezért jobb lenne, ha ezt az elméletet kiterjesztenénk az erdélyi magyar irodalomra, ahol legalább három szintről beszélhetnénk. Az egyik volt a konformistább, amelynek az 1920-as években egyik jellegzetes képviselője volt Gyallay Domokos. Ezt követte a tartásos, veretes, úgynevezett új vonala az irodalomnak, amelyhez az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon csoportja tartozott. Ezek alatt létezett egy keservesebb, vergődőbb, kevésbé elismert irodalom, amelynek az első jelentős képviselője Daday Loránd volt, aki Székely Mózes néven írt két regényt, a Zátonyt és a Csütörtököt, előbbiért le is csukták pár hónapra. Ide tartoztak a fiatalok közül sokan: Balázs Ferenc, Bözödi György, eleinte Tamási és Nyírő is. Ők tragikusabbnak fogták fel az irodalom szerepét, és nem örültek annyira annak, hogy éppen élnek. Daday a magyar nemzet pusztulását látta előre a trianoni következményekben. Azt az irodalmat, amit az Erdélyi Helikon és ez az egész úri társaság művelt, egy bekötött szemű, lojális irodalomnak tartotta, ami mintha nem venne tudomást arról, amit Dsida ír, hogy: „tetszhalott véreinkre hull már a föld, és dübörög a hant”. Ők irodalmat játszottak: díjakat osztottak, Pestre utaztak, kitüntették, méltányolták egymást, miközben a nép és a magyarság pusztult. Kevesen voltak, akik teljes súlyukból, irodalmi művekben, nem csak borosasztal mellett mondták el ezt. Ide tartozott például Ignácz Rózsa, akit nem sokan emlegetnek, nem tudom, miért, pedig a fia révén József Attiláékkal is rokonságba keveredett. Moldovában született magyar anyanyelvűként – ezek nagyon kemény és rázós dolgok, éppen úgy, mint Daday két regénye. Soha nem emlegetik. Én a rendszerváltás óta tizenhatszor javasoltam kiadásra Balázs Ferencnek a Zöld árvíz című, nagyon szelíd regényét. Bözödi György, aki nagyon eredeti tehetség volt, a második világháború utáni erdélyi irodalomban ő az egyetlen költő, aki tovább tudta vinni azt a nyelvi forradalmat a költészetben, amilyet Ady és József Attila, hogy az élő, köznyelvi formulákat, valami apró láthatatlan fogással alakította át. Azért őket emlegetem, mert az Erdélyi Magyar Irodalmi Lexikon, amit Balogh Edgárék, Dávid Gyuláék és Kántor Lajosék szerkesztettek, s ami a mértéket és az értékrendet jelenti és a hozzá kapcsolódó örökös irodalmi kultuszokat, éppen ezeket az írókat teljesen kihagyja, nem szokta idézni. Dadayról, aki itt járt a kolozsvári Református Kollégiumban, olyannyira nem tudták, hogy itt végezte tanulmányait, hogy nem is szerepel a kollégium évkönyvében. Bözödi Györgyöt sem szokták ünnepelni, Balázs Ferencet néha megünnepli Cseke Péter...
Ezek szerint egészen másként látja az erdélyi magyar irodalmat, mint más kritikusok, irodalomtörténészek...
Bözödi Györgynek van egy nagyon szép verse, ami szimbólumává vált az egész erdélyi magyar irodalomnak, ami arról szól, hogy a mélyben élünk, egy tó fenekén, körülöttünk csak a szokásos hínárok vannak, és tudjuk, hogy a tó felett van egy más világ, de attól mi el vagyunk zárva. (Amikor ezt a verset egy cikkben idéztem, Szabédi kifehéredett és azt kérdezte: mikor írta ezt a verset Bözödi? Mondtam, hogy 1933-ban.) Ebben a tóban buborékok szállnak föl, amiket az irodalom küld, azt jelezve, hogy odalent, a mélyben még van valami élet.
Az ilyen kisebbségi irodalmak sokkal inkább az életműködések klinikai jeleihez tartoznak, mintsem a világirodalom gazdagításához. Nem szabad egy pillanatig sem abba a tévedésbe esni, hogy kisebbségi helyzetben is tudunk világirodalmat alkotni, bár vannak kis országok, ahol ez sikerült, de nagyon ritkán. Ennek kapcsán idézném Szaltikov-Scsedrint, egy nagy, meglehetősen elhallgatott orosz írót: az irodalom a nemzet életműködése, ha szünetel egy percig is, az a nemzet halálát jelenti. Az életműködés miatt van szükség ezekre az irodalmakra, de ezt nagyon sokan nem fogadták el. Például az én keresztapám nagyon határozottan ellene volt minden romániai magyar irodalomnak, mert szerinte ennek csak az a célja, hogy az itteni magyarságot elszakítsa az egyetemes magyarságtól, és nem vett kézbe olyan könyvet, amit itt írtak.
Hogyan került a lélektan–pedagógia szak elvégzése után e buborékok, tehát az irodalom közelébe? Ennek milyen családi, vagy lélektani okai voltak?
Patrick Süskind mondta, hogy eleinte senki sem akar nagybőgős lenni. Eredetileg mindegyik hegedűművésznek vagy karmesternek készül, de aztán odakerül a zenekar végére, és húzza, hogy brumm-brumm-brumm. Lélektan szakos voltam, de a szovjet tanügyi reform következtében a lélektan az egyetemeken alárendelődött vagy a defektológiának, vagy a pedagógiának. Így neveztek ki pedagógusnak, holott semmit se nézek le és tartok annyira károsnak, mint azt a pedagógiát, amit az egyetemeken művelnek. Ez a pedagógia az, amire azt mondják, hogy többet rombolt Európa arculatán, mint a két világháború.
Mi a hibája ennek a pedagógiának?
Az, hogy beleszól olyan dolgokba, melyek az évezredek folyamán maguktól kialakultak, és irányítani akar olyan folyamatokat, melyek maguktól jobban mennének, másrészt nem vesz tudomásul olyan elemi dolgokat, mint például a nemek közötti különbség. Ez a pedagógia találta ki a koedukációs rendszert, amely hihetetlen módon visszafejlesztette a középiskolai oktatást. Tudniillik a koedukációs rendszerben a serdülőkortól kezdve a lányok gyorsabban érnek, mint a fiúk, gyorsabban alakul ki a személyiségük. Egy tizennyolc éves lány már teljesen kész személyiség, míg egy tizennyolc éves fiú még a szellemi személyiség kialakulásának az elején tart. A lányok a kamaszkorban körülbelül hat évvel előzik meg a fiúkat. Ennek a következménye, hogy a filológiai karokon száz leányra jut egy fiú, hogy a középiskolában inkább csak tanárnők vannak, és a fiúk sokkal kevésbé mennek egyetemre, és a szakterületekre vannak szorítva.
Rengeteg képzőművésznek kísértem nyomon a pályáját, mint az Előre művészeti rovatának vezetője. Az egyetemen a lányok messze lekörözik a fiúkat, amikor végeznek, már ki vannak égve. A fiúk, ha egyáltalán bejutottak az egyetemre, akkor kezdik bontogatni a szárnyaikat. Elég, ha megnézzük, hány szobrásznő végzett és hány van jelen a szakmában. Rengeteg ilyen tragédiáról tudnék beszélni. E pedagógia nem lépcső, amin feljebb lehet jutni, hanem szűrő, ami sokak számára megakadályozza a felemelkedést. Pedagógus lettem, de utáltam.
Amikor államvizsgáztam, az Ifjúsági Kiadónak volt magyar szerkesztősége is. (Akkoriban hét vagy nyolc szakkiadónak volt magyar részlege, amit Kurkó Gyárfásék harcoltak ki.) Mint pedagógiai szakértő kerültem oda, és az volt a dolgom, hogy belső véleményezéseket írtam. Egyszer csak rájöttem, hogy ha már bent megírom ezeket a véleményezéseket, publikálom is őket. Egyet-kettőt közöltem még Bukarestben, de 1954-ben közöltem az első olyan véleményezésemet, amitől kritikusi pályafutásomat számítom, ezzel a Gellért Sándorról írt kritikámmal debütáltam.
1954-től mostanáig kiket tart a legfontosabb „buborékküldőknek”?
Látom, hogy minden áron le akarsz buktatni, de az a helyzet, hogy különbözik a véleményem attól, amit a mai elismert és futtatott irodalomtörténet mond. Vannak olyan írók, olyan személyiségek, akiket homo sacernek, szent embernek tekintenek, és a emberek fejlődéstörténetében a költő az utolsó, aki tulajdonképpen nem a versei miatt költő, hanem mert kell legyen valaki, aki Valaki, akire lehet hivatkozni. Ebből a szempontból az erdélyi magyar kultúra rendkívül torz képeket alakított ki. Mondok két példát: az egyik Kőrösi Csoma Sándor, a másik Szabédi László. Azok, akik Kőrösi Csoma Sándort állandóan ünneplik, koszorúzzák, verset írnak hozzá, tudományos ülésszakokat rendeznek, soha nem olvasták végig még azt a kevés munkáját sem, ami létezik. Amennyiben elolvasták – sohasem mertek egyetlen kommentárt sem fűzni hozzá. Nem is érdekli őket, mit mondott. Van egy legenda az utazásáról, hogy Tibetben mennyi rossz teát ivott, amitől egy európai ember azonnal összehányja magát, de hogy tulajdonképpen mi volt az ő kutatásának a háttere, mi volt az ő tudományos koncepciója a magyar és az európai kultúráról, erről nem beszélnek soha. Egy kedves tudományos barátunk, aki sokat írt Kőrösi Csoma Sándorról, az első könyvében beiktat egy jelenetet, hogy Sándorunk, mielőtt útra kelt, egy román pásztorral beszélgetett. Az egészről ordított, hogy azért van ott, mert lenni kell valami román vonatkozásnak is. Mondtam neki: ha román vonatkozásra volt szükséged, miért nem hivatkoztál arra, hogy Kőrösi Csoma Sándor Dáciát Szölőországnak tartotta, s hogy Kőrösit érdekelte a román nyelv, mert minden olyan nyelv érdekelte, ami a névelőt a szó végére teszi, mint a svéd, a román, a bolgár, a szíriai, a perzsa egy bizonyos időszakban – és a tibeti nyelv. Az ő útvonala azon nyelvek mentén alakult, amelyekben a szó végén van a névelő, mert valaha a magyarban is így volt. Ezzel nem törődnek. Általában azzal a legendával jönnek, hogy Kőrösi egy ábrándozó volt, akinek nem sikerült Közép-Ázsiába behatolni a korabeli politikai események miatt, ezért meggondolta magát és elment Indiába. Kőrösi professzorainak a tankönyveiben van olyan térkép, amelyen világosan ki van rajzolva az ő útvonala. Nem tévelygésből és ámokfutásból ment arra, amerre ment: már Göttingában tudta, hogy hova megy. (Egyébként én fedeztem fel, hogy Kőrösi Csoma szabadkőműves volt, és Göttingában lett az, még diákkorában.)
Szabédi László kapcsán mit mondana el?
Szabédinek csak azokkal a műveivel foglalkoznak, melyeket a kommunizmus ideje alatt írt, és ezért ezeket szükségszerűen mentegetni kell. 1948-tól 1953-ig egy csomó sematikus verset és néhány vitatható tanulmányt írt, de azelőtt volt három remek kötete, egy kisregénye és egy ahhoz csatlakozó novellafüzére, volt egy Ész és bűbáj című tanulmánykötete, valamint egy nagyon szép verseskötete, a Telehold. Ez egyáltalán nem szerepel a róla szóló uzsonnákon, villásreggeliken, kirándulásokon és körtáncokon, amelyeket rendezni szoktak. A sematikus korszaka után volt egy nagy műve, A magyar nyelv őstörténete, ami roppant meghökkentő mű, mert a román–magyar testvériség szolgálatában ki akarja mutatni, hogy az ólatin, vagy az ős-latin és az ősfinnugor nyelv egy tőről fakad. Volt egy ős-finnugor nyelv, amelyből kialakult a paleo-latin, majd a klasszikus latinon át a neo-latin, mint a román nyelv, illetve a másik ágon a magyar nyelv. Nagyon szellemes a munkája, de van egy óriási módszertani hibája: megsemmisíti a finnugor nyelvészek módszerét, a kikövetkeztetést. Erről a könyvről nem írt senki, csak én, és Kántor Lajos nem vesz róla tudomást. Hajdú Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti osztályának a vezetője ezt lereagálta, de más nem.
Jellemző, hogy nem a művek üzenetét és tartalmát ünneplik, hanem a személyiség egyes vonásaiból kialakított kultuszlehetőséget fújják fel. Szabédi különleges személy volt, akinek éppen olyan nagy melléfogásai voltak, mint amilyen zseniális meglátásai.
A kortárs irodalomban milyen buborékokat lát, kiket tart olyan szerzőknek, akik az irodalomtörténetben hosszú távon is helyet kapnak majd?
Az úgynevezett rendszerváltozással egész meglepő fordulatok jöttek elő az irodalomban. Például: a két legeredetibb és a két legjellemesebb prózaírónk és az egy legjellemesebb költőnőnk kivonult az irodalomból. Az egyik prózaíró Győrfi Kálmán, a Fehér ház című könyve kitűnő regény, a másik Varga Gábor, aki írt egy sorozat nagyon jó elbeszélést és három remek egyfelvonásost, most minisztériumi tisztviselő Bukarestben, és se Győrfi Kálmán, se Varga Gábor nincs jelen az irodalomban, pedig ők nagyon karakánul viselkedtek azelőtt.
Emlékszem, hogy nálunk az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Győrffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: „Kálmán, ülj már le a seggedre!” – és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját.
Adonyi Nagy Mária a Dsida utáni erdélyi költészet legeredetibb hangú költője volt, most valahol Pesten korrektor, még a teljes nevét sem használja, és letagadja, hogy ő valaha is költő lett volna. Ezek a dolgok nagyon meggondolkodtatnak és foglakoztatnak. Arról, hogy ennek a közel fél évszázadnak az irodalmából mi marad meg az irodalomtörténet számára, sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon kevés. Adonyit, Győrffit és Varga Gábort, ha lesz irodalomtörténet, akkor számon fogják tartani, de azt a sok irodalmi nagyságot, aki miatt mi annyi izét kavartunk habosra, azokat megemészti az idő. Hova lett Asztalos István, Horváth István vagy Nagy István? Még Szabó Gyula is, pedig én nagyon szerettem... igen kevés marad meg a műveiből. Sütőből is, amikor már eltűnnek a konkrét politikai és egyéb vonatkozások, néhány elbeszélése és néhány színdarabja, mindenekelőtt a Csillag a máglyán marad meg.
A fent említettek a kortárs irodalom egy korábbi korszakához tartoznak, hogyan vélekedik a legújabbakról?
A mai irodalomból nem merek példát mondani, mert ismerlek téged és még egyet-kettőt. Tudniillik az történt, hogy régen, befutottak a könyvek a szerkesztőségbe, csak nagyon keveset kellett megvásárolni, de ma már egészen más a helyzet. Sokszor meglepődve hallom, hogy ennek jelent meg könyve, annak jelent meg könyve, de nem tudok hozzászólni. Ismerek néhányat, mint Orbán János Dénes vagy Sántha Attila, akiknél volt egy nagy indulás, de a nagy folytatódás elmaradt. Annak idején én megvédtem Orbán Jánost, mert Berszán István kitámadta, hogy Orbán János egy szexuálpatológiás személyiség, és azért ír olyanokat – annyi csúnyát. Elmondtam, hogy ez nem egyéni dolog, hanem irányzat, egy mai irodalmi mozgalom: az új frivolságnak a frontja. Nagyon helyes, amit írnak, nagyon jópofa, ám ezek mind az irodalom perifériáján épp csak helyet foglaló jelenségek.
De már a világirodalomban sem tudok tájékozódni. Amíg a második világháborúig pontosan tudtam, hogy az angol, francia, német, orosz irodalomban ki kicsoda és ki mennyit ér. Hozzá se tudok szagolni, hogy kik a mai nagy angol, orosz, vagy német írók, ha egyáltalán vannak. Mert furcsának tűnik, de mintha nem is lennének. Ami film vagy színház útján eljut hozzám, az egészen híg anyag az ő régieikhez képest.
Arról nem beszélve, hogy van egy kontraszelekció, nemcsak az emberek kiválogatásában, hanem az irodalmi művek esetében is. Mondok egy példát: Anouihlt jó harminc-negyven éve játszották a szatmárnémeti színházban, azóta alig látni színpadon a darabjait, pedig a francia irodalom egyik legtermékenyebb drámaírója volt. Megfigyelhető egy hihetetlen méretű értékellenesség. Van egy nagyon megdöbbentő könyv, 1903-ban jelent meg, Lebon nevezetű francia szociológus írta, az a címe: A tömegek lélektana. Tulajdonképpen nem a tömegek lélektanáról szól, hanem arról a jelenségről, amit később Ortega a tömegek lázadásának nevezett, hogy a tömegek igenis fölkelnek, lerombolják a kultúrát és nem hagyják abba a rombolást, míg végbe nem vitték teljesen. Ez a rombolás úgy keződik, hogy a színikritika elveszti a tekintélyét, és meg is semmisül, aztán megszűnik a színház méltósága, a színház méltóságával az írott irodalom méltósága, és az lesz, amit most látunk.
Szőcs István
1928. augusztus 2-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pedagógia–lélektan szakán végzett 1951-ben. 1951-től az Ifjúsági Könyvkiadó, 1958-tól az Utunk, 1968–1988-ig, nyugdíjazásáig az Előre szerkesztője, jelenleg a Helikon főmunkatársa.
Kötetei: Kritikus holdtölte (regény, 1965); Rovarcsapda (bűnügyi regény, 1969); Üvegfedő (regény, 1971); Más is ember (illemtan, 1975); Selyemsárhajó (művelődéstörténeti tanulmányok, 1979); Az inga félrejár (tanulmányok, cikkek, 2004.).
