"Síppal,dobbal,mézzel és mázzal"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 15. (509.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Szőcs István mint tárgya köszöntésnek
Szilágyi István
De hova lettek azóta azok a vadászbombázók - Portrévázlat Szőcs Istvánról
Karácsonyi Zsolt
Buborékirodalom - Beszélgetés Szőcs István íróval, kritikussal
Jancsik Pál
Versei
Bognár Péter
Tárgyilagosan
Az üveg mögötti üveg
Lehet-e
Ha rájön az ember
Akik azt gondolják
Gazdag, dús
Demeter Ferenc
Másfél(e) találkozás Istennel
Vári Csaba
Majdnem egészen
Vári Csaba
(in memoriam F. E. K.)
Vári Csaba
(akol)
Vári Csaba
(thalálka)
(hontalan dolgok)
(félvers)
(valaki más)
(kifordítva)
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
Sulyok Vince
Prevision
Míg szemlélődünk, addig élünk
Az öregedés évei elé
Kántor Lajos
Szilágyi Domokossal – Ötven év után
Antal Balázs
Megélt beszéd
Lászlóffy Csaba
Jelenések – Manet
Egyed Emese
Jelvilágok vándora
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Az új zenét csak a csend "hallgatja"?
Hírek
 
Demeter Ferenc
Másfél(e) találkozás Istennel
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 15. (509.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

„Éli, Éli, Lama Sabaktani?”
                 Jézus Krisztus a keresztfán


„Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot (…)”

        Petőfi Sándor, felesége szoknyája
                                                 mellett


„Én nem félek! Ne nézzetek!”
                                      Nagy Feró


Becsületes öreg este volt már,  s én éppen aludtam, amikor Isten hófehér postagalamb képében hozzám szólt.
Fiam, hallgass ide, én isten vagyok, s kiválasztottalak! Mit szólsz hozzá?
– Beszarok! – szakadt ki belőlem illetlen módon.
– Ne szarjál be, fiam... – szólt hozzám még nyájasabban – vagy azt akarod, hogy csalatkozzam benned?
– Isten ments!
– Menj, fiam, járj békével és csináld a melót. Vagy büdös a munka?
– ... tiszta szívvel betörök...
– Sok hülyeséget összegondolsz, hallod-e...
Az isteni hatásszünetben  csak a szúpercegés hallatszott meg a szívdobogás.
– Gyermekem – turbékolta Isten nyájasan – vedd a hokedlit, tedd oda a szekrényhez, s ott a nagy zöldfazék mögött, amit nagyanyád csak disznóvágáskor szokott használni, van egy sárga födeles könyv, abban benne van minden, amit nem tudsz, reggelig el is olvasod, osztán mehetsz világboldogítani.
Ahogy ezt elmondta, láthatósága megszűnt s én vártam, hogy akkor mindjárt ébredek.
Sehol semmi. Szú, szív, kintről kutyaugatás.
Egye fene, szántam rá magam a cselekvésre, benyúltam a nagy zöldfazék mögé, s már rátettem kezem a könyvre, amikor Isten visszaturbékolt.
(Mintha a fazékból).
– Jut eszembe... Ha megdobnak kővel, bízd rám, tiszta lélek nem dobál...
Éreztem már a tudást, ahogy nekiindult a belémszivárgásnak az ujjbegyeimen át, s szinte oda se figyeltem Istenre.
– Persze, persze...
– Még vissza sem!

Isteni ízek, avagy a Tündérkert konyhája
Naizé, szakácskönyves megváltás. Hogy mekkorát röhögök majd reggel, lágyultam vissza, a mindentudó receptkönyvet lazán a takaróra dobva.
Az ám, csakhogy a könyv kinyitotta magát, és Isten dorgáló hangján rámszólt.
– Aranytollbamondtam Madáchnak: „ Ember, higgy és bízva bízzál!”.
Beláttam, hogy mese nincs, olvasni kell, ez esetben szakácskönyvet, nekiláttam hát az ismeretlen kifürkészésének. És csak olvastam a tartármártás mikéntjét Mihályné módra, megtudtam a jófajta fokhagymás leves, s a Berci-féle pityókatokány titkát, möria csorbájának huszonegy összetevőjét, aztán úgy a halászlé hatszázadik változatánál, hitem kezdett megint megcsappanni.
És akkor megakadt a szemem a Mákonyos nokedlin.

Mákonyos nokedli

Hozzávalók:

víz

liszt
olaj
mákony
tojás
tej
vaj
szubjektív fűszerek

Elkészítési mód:

A mákonyt lereszelem, sózom, hagyom. A finomlisztet tojással, vízzel, tejjel-vajjal csomómentesre keverem. Forró, zubogó vízbe (amelybe csipetnyi sót és kanálka olajat tettem) szaggatom nokedliszaggatóval. Leszűrés után mértékletesen olajjal keverem. Közben a mákonyt megdinsztelem olajban. Puhára vagy ropogósra. Mikor késznek tetszik, egy tűzálló edényben összekeverem a nokedlivel. Tetejére szórom a szubjektív fűszerkeveréket és negyedóráig sütöm.
Kész.

Megjegyzés: a mákonyt bármivel lehet helyettesíteni, nagyon finom.

ÉS AKKOR MINDENT MEGÉRTETTEM!

Barátaim, becsületszavamra éreztem a megváltás-tudás súlyát! Az értelem csilingelése a bölcsesség bongásává változott bennem.
Valóságos testi szerelemmé fokozódott bennem a világ és ember iránti szeretet, egyszerre virágzott ki bennem a lótusz is meg a kaktusz is. Meg a mákony. Mint a finom gombaszövetek esetében, az összefüggések összefüggően összefüggtek.
A következő képben már tömegcsődület közepén világboldogítok.

Egyszer egy szerzetes a megismerés útját járva a Hosszú-Nagy & Széles folyó partjára ért. Ott aztán híd és egyéb átkelő alkalmatosság híján megtorpant.
Megtorpanás után leült az egyetlen partmenti fa árnyékába, s nézte, csak nézte a túlsó partot, hogy oda kéne átjutni.
De nem tudott úszni.
„A szó elszáll, a szerzetesing megmarad, s ha az embert nem is a ruha teszi, szerzetesing nélkül nem jut semmire!”, tanították neki a szerzetesiskolában a tanítómesterek, többszörösen lelkére kötve, hogy szerzetesingét le sose vesse.  
Az úszás azonban kimaradt, s most tessék, szárazon issza a levét a mulasztásnak, elmélkedett a szerzetes, amikor a fűben megcirpent valami.
Felállt, hogy megnézze, mit akar a tücsök, s látja, nem tücsök az, hanem telefon. Markába vette, megnyomogatta és elolvasta az esemesét.
Vándor, ha át akarsz menni a folyón, két út áll előtted, mindkettő vízi: megtanulsz úszni vagy kivágod a fát, a fából meg a csónakot.
A szerzetes, bár tudta, hogy nem lesz könnyű a dolga, folytatásnak az úszni tanulást választotta.
Kicsit mintha büszke is lett volna magára, amikor végül hosszú csapkodás után nekikészülődött az átúszásnak.
Pontosan abban a pillanatban újabb esemese érkezett.
Vigyázz vándor, ebben a folyóban nem lehet szerzetesingben úszni.
A szerzetes felsóhajtott, kőbaltát pattintott nagy keservesen és nekilátott kivágni a fát, hogy a fából majd a csónakot.
Azazhogy nekilátott volna, de már nem látta a fát, hiába nézett jobbra is meg balra is.
Ekkor csörrent be az újabb esemese.
Vándor, míg te úszni tanultál, pattintottál, kivágták a fát. Csónakostól.
A szerzetes már nagyon éhes és magányos volt, a túlsó partról pedig vidám ének hangja szállt felé. Jobbról meg balról is.
Nem is sóhajtott már, könnybe lábadó szemekkel kivetkőzött szerzetesingéből, még egyszer megsimogatta, aztán tökéletes pillangóúszással nekilódult a nagyfolyónak.
Úgy körülbelül a víz-út negyedénél megint hallja a parti fűből a cirpelést.
Kapják be, gondolta magában, és hátára fordulva tempósan továbbcsapkodott, nem fordult vissza.
Pedig ez lett volna a a legszebb esemese.
Vándor, meztelenül nem is kell úszni.

Elismerően mormolt hallgatónépem, ez aztán a példabeszéd, mondogatták egymásnak, s a felém vetődő pillantásokban már-már felfedezni véltem az ő megvilágosodásuk fényszikráit.
És akkor jönni kezdtek a kisdedek. Egyenesen felém. Népem utat nyit nekik, engedik hozzám jönni őket. Egyik aranyosabb, mint a másik, mint ama mennyei seregek szárnyasai, éppen szárny nélkül. Szőkék, barnák, feketék, fehérek, sárgák, kedves öntyöm-böntyöm kislányocskák, kisfiúcskák. Áhítatosan énekelve.
„Miért ne legyek tisztességes? Kiteríte-nek úgyis!
Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!”
Affene!
Csupa rosszcsont gézengúz, senkifia utcakölyök. S ahogy közelednek, úgy torzulnak, gonoszodnak. Félelmetes a látvány, a nép meg csak nyitja nekik felém az utat. Torkomon akadnak a megváltószavak.
– No, nézd a kis szarost, hogy prófétál! – kicsi édes gyerekhangon, természetesen. Seggfej! Szakácskönyvből prédikál! Hazug disznó, nincs is Isten! Tücsök sincsen, hülye hangyás... Nincsistenincsistenincsisten! – üvöltöznek mindinkább nekivadulva.
Paradicsom, záptojás, lócitrombombák röpülnek felém.
A durva kisdedanyukájukat nekik, hogy képzelik, nekem az Úr adta kezembe a receptes könyvet! Lángra lobban bennem a hit, feledve jóérzést, intelmet.
Adok én nekik kisdedjátékot, fogtam neki a visszadobálásnak, nem válogatva, hogy mit, csak úgy íziben, ahogy a kezembe jött.
Aztán egyszer csak repül a nehéz kő... és... és...
Pontosan a szeme között találja a kezdeti kisdedsereg legügyülübügyülübbjét!
Köröskörül néma csend, látványosan fészket rak a döbbenet. A kisdedszájak sírásra görbülnek, tömegem pedig roszszallóan oszlásnak indul.
Dobópózba meredve maradok ott. Mint a diszkoszvető, ki éppen agyondobta a bírót. Nyoma sincs a lócitromkodásnak.
Mintha meg sem történt volna.
Hallgatónépem lassan a ködbe vész, a kisdedek is tünedeznek csalódottan, szemrehányóan tekintgetve felém. A sebesült kis lényecske marad a legtovább, mint hosszan kitartott filmkép, fehér bőrén nagyon pirosan csordogál a vér. Végül kibontja szárnyait és fehér galambbá lényegülve át, elszáll...
Vele együtt belőlem is a megvilágosodás. Nehéz, tömött sötét borul rám, s mint rossz playback szól az Isten hangja: „Tiszta lélek nem dobál, még vissza sem!”
Úgy el voltam, mint Jónás a cetsötétben. Sírás fojtogatott, eltoltam ezt is. Könnypergés az elvesztett megvilágosodásért, potyognak, hullnak, aztán mint hímes patak csordul a sós kisözön.
S ahogy sírdogálok sötét magányomban, szinte észre se veszem, hogy ...
És mégis.
Egyszer csak ott állok, sírásba görbülve kisdedesen. Fölrepedt, vérző homlokkal, mint akit megdobtak éppen. Sehol semmi felemelő érzés.
„Miért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis...”, hallom szállni felém újfent a dalt.
És, és... mintha én énekelném.... Pont olyan hamisan szól, tisztára az én hangom. Közeledik felém. Nemsokára megpillantom magam, azaz azt, aki én, vagy csak olyan, mint?
Biztos hogy nem én vagyok, bár egy az egyben olyan. Csak éppen gyönyörű meztelen nő. És lócitrommal zsonglőrködik.
Gyanús vagyok magamnak, sose sikerült mutatványaim egyike a zsonglőrség. Bár, jut eszembe, lócitrommal sose próbáltam. És még mindig énekel.
Kiterítenek, kiterítenek úúgyis.
Szólnék hozzá(m), de rám se hederít(ek), a nagy mutatványkodásban. Csak úgy fél szemmel int(ek), és máris kettesben hajigáljuk látványosan a lócitromkákat, amikről kiderül, hogy tulajdonképpen lócitromnak álcázott, tüzesen izzó, vasgolyók malomkő-súlycsoportban.
Egyik énem izzad, a másik nem. Mint egy érthetetlen, digitálisan fekete–fehér művészfilmben. Végig se fut a fejemen a gondolat, s máris húsvérpornó díszlet közepén dobigáljuk a golyókat. Körülöttünk, a pornó rendje-módja szerint, rózsaszintekre nyíló virágnyílások, s egyebek. Az alig bomló pehelycsodáktól a túléretten rengő virághúsokig minden van. Szemérmes-szemérmetlenül mosolygó szeméremajkak sokasága.
És a már említett módi szerint kezelésbe vesznek.
Vigyázz, le ne ejtsd a golyókat.
Talán el se hangzik a figyelmeztetés, vagy éppen én mondom. A lányok pedig, uhh, igazi isteninők.
Dobáljuk a golyókat, s a kezdeti mámoros illatból tömény szag lesz. A golyók?! Síkos mellbimbók, mell- és vénuszdombok. Nem tudom miért, de tudom, hogy leejteni nem szabad. Megértem lassan azt is, hogy miért kell énekelni.
Miért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis.
Hozzánk se nyúlnak már a lányok, úgy elvannak egymással. Megpróbáltam szemlehunyva és majdhogynem abbamaradt a dobálás.
Tulajdonképpen a hang az, ami... ami olyan isteninős. Orgazmus dalárda, a legszebb kórusmű. Látom, hallom a női magamon, hogy egy gyékényen dalol az élvezőkkel.
Mi lenne, ha mégis leejteném a golyókat?
Kiterítenek, kiterítenek úh, úh, úhgyis.
A lócitrom-vasgolyó- és egyéb formájú labdák fehér galambokként szállnak a magasba.
Én pedig alácsúszok a sötétbe, jólesően meleg bizsergéssel a lelkemben.
Mi jöhet még?
– Főzök egy mákonyos nokedlit – szól mögöttem sokat sejtetően nő-magam.
Ezt még megvárom, határozom el a helyzetet, aztán felébredek.
Vagy sem.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében