(folytatás előző számunkból)
„…Hogy métt kell nekem csak egy bakancs? Régóta, fiatalember. Hosszú történet ez, hosszabb, mint az ország útja, mint ez a vonal a tenyeremen, ami állítólag, Kalányosné szerint, aki tud belőle olvasni, s jósol is a tenyérből, az életet jelenti, az élet vonalát!... Itt vannak körben s a ház körül – mutat a háta mögé –, a kertben azok a fák is, látja? Egy résziket még én ültettem, más résziket pedig hosszú életem során láttam megöregedni. Mert a fák is vénülnek, mint az ember. Maga tudja, milyen szomorú tud lenni egy elaggott, vén fa? Nem tudnak magik semmit. Még két lábon állottam a drága doktor úr előtt, amikor először mondotta: »hát ennek vége, Mózsi bácsi, érszűkület...« Érszűkület, érszűkület, az es lehet, eztet a doktor úr tudja jobban, a rengeteg könyviből, ahonnét tanulta, de én úgyes tudom, hogy a háború... Met abból nékem kijutott kettő es, mintha egy nem es lett vón elég!” ,,Ült ottan, a váróban, egy másik ember es, nálam fiatalabb, a doktor úrnál, aki az unokám lehetett vóna, vénebb. Pacsuli szaga volt, mint a városi kurváknak, ráadásul bráha szaggal keveredett. Felfordult a gyomrom az undortól. S cujka szaga vót a meséjinek es...” „Szóval, mondottam én mán magiknak, hogy mi a legfontosabb” – és rám nézett a tiszta kék szemivel, igen szigorúan, megrovóan, feddőleg. – „Mondottam vagy nem mondottam?! Emelni a lábot, az a legfontosabb! Mindég” – és folytatta: „Ha én akkor nem emelem, most nem lennék itten...” „Nem érte volna olyan nagy veszteség az emberiséget, Béla bátyám – nevetett a doki kesernyésen. – Annyian vesztek oda, eggyel több vagy kevesebb!...” „De az az ember, noha legyünk őszinték, meg es sértődhetett vóna, hát hogy jön oda az a hozzánk képest taknyos fiatalember, akármilyen doktor, hogy az életivel viccelődjék.” „Hajszoltak magik előtt a hómezőn a tábori csendőrök, belé siketültünk az állandó ágyúzásba, a németek ideges galatyolásába, s a varjak is örökké károgtak, soha annyi varjút, mint akkor ott, a Don-kanyarban, én még nem láttam, pedig volt szerencsém szemlélni egy néhányat... Felettük meg azok az istenverte, átok repülők zúgtak. És mindenütt csak varjak, csak halottak, csak az idegen táj borzongató meglepetései: egy felakasztott partizán, egy égő gépkocsi, egy felfordult tank, egy kiégett harckocsi, és mindenütt gazdátlan emberi kezek, rángatózó emberi lábak, guruló véres fejek, lángoló házak, menekülők... Ha megbotlottál egy gyökérben, éjszaka, azt hihetted, muszka járőr! Minden fa, minden árnyék ellenségnek tűnt...” „Maga nem is járt ott, Béla bátyám – nevetett a doktor úr, hosszú cigarettából fújva a füstöt. – Hát nem maga mesélte a múltkor, hogy Dániában volt hadifogoly?!” „Emelni a lábot!“ – mondta tovább rendületlenül a Béla nevezetű, konokul meredve ránk. ,,Ha szovjet fogságba esett a Donnál, hogyan került Dániába?” – nézett rá kíváncsian a doktor úr. „De hát ki mondotta, hogy fogságba estem volna? Sebesülten is, félhalottan is hazavergődtünk, s osztán negyvennégyben jött az újabb felvonás. De nem ez a fontos. A lényeg: emelni a lábot! Aki leáll, az halott ember, nekem elhihetik...” „Mire én ugye nem tehettem egyebet, lelkesen bólogattam. – „Hát maga es a háború áldozatja, ugye?” – kérdezte hirtelen felénk fordulva, és firtatva nézett rám, mire a doktor úr ismételten kijelentette: ,,Józsi bácsinak érszűkülete van!” Mire én közbevetettem: azétt a háború se kutya!... Megvan az én lábom bajában annak a kurva, rohadt háborúnak es a maga része, noha én, amíg még fel tudom emelni eztet a két kezemet, nem vagyok semmijen áldozat!... Piavénál például el voltunk vágva az ezredtől, el voltunk zárva a világtól, valósággal levadásztak bennünket az éber taljánok, ha csak megmozdultunk, perkeltek oda, a kenyér elfogyott, megfőztük mink a bakancsot es, hogy éhen ne halljunk, de végső szükségünkben egereket es ettünk, ezt magik mostan nehezen hihetik el, de higgyenek egy sokat próbált öregembernek, sok minden megesik a háborúban... Osztán persze a térdembe fúródott egy szilánk es, állítólag eltévedt. Férjhez adni a leányaimot, az se semmi!... Ha én mostan – néztem felváltva a Béla nevezetűt és a doktor urat, kerekre tágul a szemük a bámulattól s úgy figyeltek, hogy egyetlen szavamot el ne szalasszák – el tudnám mesélni az én szép életemet, hogy az milyen hosszú vót, hát nem es csoda, hogy az egyik lábom mán készül elhagyni! De én azétt nem búsulok mostan sem, pedig 16 éve es van annak, hogy levágták s ugye mán lassan a falábom es kezd megvénülni, perceg benne az a mohó szú, hallgatom éjjelente s biztatom, csak így tovább koma, csak nem leállni!... Nagy a feje, ahogyan a nóta es megmondotta világosan, búsuljon a ló!... De hallgassa csak, milyen furcsa, eszelős hangokat ad, ha megkopogtatom, milyen furcsán szól vissza ez a faláb, hegedű es lehetett vóna a fájából!... Időnként legényesen a botom es elhajítom, nem messzire, hogy megtaláljam azétt, amikor tavasszal olyan csalogatósan süt a napocska, a gereblyére és a villára támaszkodok, a kezemhez nőttek mán, legalább annyira, mint ugye a botom, s vidám vagyok, bészívom a tavaszi főd illatát, öregember létemre, ha élne szegény Bori, a feleségem, meg es forgatnám becsülettel, mint életünkben annyiszor, met nagyon szeretett táncolni, hát hogyne, hiszen annyi minden veszély, meg veszteség dacára es még élek, de ehelyett ilyenkor arra a Béla nevezetű, középkorú ismeretlenre gondolok (a bráha szaggal vegyülő pacsuli szagára), utána mondotta a drága doktor úr, hogy azétt van ilyen illatja, met borbély, hajat vág, beretvál, a hölgyeknek csinál frizúrákot egész nap) és emelem a lábom, azt, amelyik még hűségesen megmaradt nekem, eztet itten ni, és tudom, amíg emelem, amíg még fel bírom emelni, nincsen semmi baj, s nékem nem kell tojásokat patkolnom, mint az egyik szomszédomnak, aki hírre és névre vágyik s a tüdejit köpi ki, amíg a likon kifújja a tojások tartalmát, hogy osztán pipiza munkával megpatkolja, arany keze van, na, ez az igazság, de nekem nem kell őtet utánoznom, én megeszem a tojást s nem patkolom, nekem itten vannak a leányaim, az öt leány: Biri, Sári, Rebi, Annuska és Bözsike, itten van a három fiam: Berci, Sanyi és Pisti, s itten van a számolatlanul sok onokám! Ha időnként hazajönnek, megtelik az udvar, és itten vannak a fák es, és nézzen körül, fiatalember, itten van ez a kihalóban levő falu es, de amelyik azétt csak, csak túlél engemet... A fák nagy részit még én ültettem, másik résziket meg, amint mondottam vót, láttam megöregedni, tudják, milyen szomorú egy vén fa, legalább olyan bánatos, mint egy öregember... És ottan van persze a nap es, na ne nézzen fel, fiatalember, met még belévakul, azétt süt olyan eszelősen, olyan biztatóan, met jő a nagyidő... A vihar...”
Már nem tudok figyelni, elveszek a történetek között, de képtelen vagyok fel is oldódni a tanulságokban, mondatok zegzugos átjáróiban maradok le, miközben Tóni trágár nótákat énekel és a magas termetű állatorvos hegedűn kíséri, szavak aknái robbannak alatta, a kövér csapos int a szemével, bicskás Tóni elébb szúr s csak azután gondolkodik, a szemeit figyelje, művész úr. suttogja a féllábú harangozó, s ha megvillan a sárga láng, azonnal üssön. Anna belém karol, újra és újra elhangzanak a két egymáshoz ragaszkodó személy életében mitikus jelentésű félmondatok, a nő apjáról mesél, szerette a hajnali napfelkeltéket, ha hegyekben voltak, ha tengerparton, mindég hajnalban kelt, nézte a hegyek közül vagy a tengerből kiemelkedő bíborvörös napkorongot, és boldog volt, szerette Ady eltévedt lovasát, a sötétet, a szélzúgást...! Anna elhallgat. a nap újra kibukkan a feketedő felhők közül s a csendben fulladozó temető fölött károgó, ideges varjak kerengenek, a templom árnyéka rávetül a temetőre, kettéosztja: kopjafák, földbe süppedő sírkövek, korhadt fakeresztek olvadnak bele a könyörtelen árnyékba, amely lassan, megállíthatatlanul veszi birtokába a süllyedő temetőt is, az ellenfényben úgy tűnik, meg is mozdulnak a kopjafák, dülöngélő sírkövek indulnak világgá, megremegve dőlnek szélirányba a fakeresztek, mintha menekülni akarnának, menekülni valahová, ahol nincs sem fény, sem árnyék… „ – Olyan beszédes szürke szeme volt – hallja Annát –, sem kék, sem zöld, átmenet a kettő között, ahogy valakire ránézett, az illető meg is nyugodott, a betegek, a türelmetlen családtagjaik, a rakoncátlan gyerekek is megszelídültek a pillantásától, sokszor úgy érzem, itt van mellettem, érintését is érzem, ahogy puhán simogatja az arcomat vagy a hajamat, érted te ezt?...” Feltámad újra a szél, esőcseppek porlanak szét a homlokunkon, Anna a sír felé fordul, hangtalanul mozog a szája, bizonyára imádkozik. Eltávolodok tőle néhány lépésre, leülök egy sír szélére, a karcsú, sudár nőalak felmagaslik, vörös haja kibomlik, lobog a szélben, nem tudni, esőcseppek peregnek-e az arcán vagy könnyek, nógatni szeretném, ,,induljunk”, de érzem, barbárság lenne megzavarni, az eső erősödik, bámulom a szoborként előttem álló Annát, s hirtelen döbbenek rá, hogy szeretem!
Ez váratlan – néz ránk sápadtan és kortyol borából, még véletlenül sem pillant a Tatjána mellett ülő, fülig vörös Annára. – Ő nem szeretett halott feleségén kívül soha senkit, azt hitte, eltelik már ez a kurva élet szerelem nélkül, forgatta a mókuskerék, és akkor tessék, itt van ez a nő, áll a sírnál, válla rázkódik, s noha látta már nevetni is, kéjben úszni is ezt a boszorkányos, Laura szív alakú arcát idéző arcot, tudja, ezután már csak így fog emlékezni rá, történhet közöttük a jövőben bármi, ezt a hirtelen feltámadó érzést nem felejtheti el... Ebben az érzésben gondolta először kábán, színész volt, megtanulta nemcsak uralni és ellenőrizni, de fukaron rendszerezni is az érzéseit – először sajnálat, sőt szánalom vegyült aggodalommal, ezt a vulkanikusan rátörő féltékenység törölte el – nevetett is magán kínjában: hát kire is féltékeny ő, egy halott apára? –, s a féltékenységet a szinte lázrohamszerűen rátörő vágy követte, szája kiszáradt, látása elhomályosult, annyira kívánta a nőt, aztán hirtelen újra valami sajnálatfélét érzett és szégyent, igen szégyenkezett, hiszen olyasminek lett szemtanúja, aminek nem lett volna szabad, az érzések kavarogtak benne, maga sem tudta már, hogy mi van vele?
Odarohantam Annához, óvón – védekezőn szorítottam magamhoz, feje fölé emelve mellényem. Akkor már zuhogott. Kézen fogva rohantunk az esőben, hirtelen láttuk meg, hogy a temetőkapu előtt, a már meggyűlő pocsolyákban ott fürödnek a vidám, fehér libák. Vitéz is meglepődött kissé, majd vidáman, csaholva kezdett körözni körülöttük. A libák megrebbentek, közelebb húzódtak egymáshoz, és ég felé fordított fejjel, tátott csőrrel ugrándoztak, szinte itták az esőt... Megbűvölve néztük a jelenetet, a záporról is megfeledkeztünk. – „Na látod – fordultam a kerekre nyílt szemel bámuló Annához. – Ezért léptem le Thália kordéjáról!... Mert én soha nem leszek képes ilyen intenzív átlényegülésre!”. „Te nem tudod még, hogy mire vagy képes!” – hallom a talányos választ, amin még lesz időm hosszasabban is töprengeni, amikor, ha nem is éppen váratlanul, de meglódulnak körülöttem az események... Egyelőre nem válaszolok, jobb kezemmel szorosan átölelve a drága nőt, ballal meg föléje tartva a már teljesen átázott mellényt, ott szaladunk az esőben, nyomunkban a vidáman csaholó kutyával. A saroknál még visszafordulunk, pillantásommal bekeretezem a látványt: az ázott libák tátongva csapdosnak szárnyaikkal, ugrándoznak, nem kétséges, csak egy pillanat, egy végeérhetetlen, életfogytiglani pillanat, és máris a levegőbe emelkednek, mintha láthatatlan esőszálakon függeszkednének, lebegnek majd örökös átmenetben, ég és föld között.
(folytatjuk)
