Kemény legutóbbi kötetének legelső furcsasága a hol csupa nagy, hol csupa kicsi betűvel szedett kötetcím, mely azzal tüntet, hogy élő, miközben a megszólalás értéktapasztalata látványosan visszanyúlik annak a poétikatörténeti fordulatnak vagy -folyamatnak az előttjére, amelynek „zászlóshajójaként” vált „ismertté” a költő, s amely poétikai „kódrendszert” a mai irodalomértésünk gyakran nem tekint irodalmi hullánál többnek. Úgy is mondhatnám, klaszszicizál, úgy is, hogy posztmodern helyett a modernség alakzatainak újraaktivizálását erősíti tovább ennek a kötetének számos jelentős írásában, miközben más lapokon meg szubjektumfelfogása igenis értékrelevancián „átesett” nézőpontból artikulálva fogható meg legteljesebben. A gyűjtemény tétje láthatóan igen magasan van: erős verseket izgalmasan szervezni kötetegésszé. Éppen sokféle költő van ahhoz, hogy fel lehessen állítani a legegyszerűbb bináris oppozíciókat: Illyés Gyula mondta, ha ő mondta, hogy vannak költők, akik az összes verseiket megírják, s vannak, akik csak a válogatottakat. Nos, míg Illyés az előbbi, Kemény az utóbbi csoportba tartozik egyre inkább. Négy-öt évente egy-egy keskeny gyűjtemény, ezúttal huszonhat tétellel, ami Kemény jó átlagtermésének felel meg, s amely nem nagyon kecsegtet azzal, hogy lehetne hibázni benne. És Kemény nem is hibázik. Ha nézünk egy másik bináris párt: vannak kötetköltők, s vannak önálló költeményekben gondolkodók (ezek persze nem annyira ellentétpárok, mint inkább egymás kiegészítői. Mert hogy ilyen is, olyan is kell). Kemény egy-egy verspublikációja általában eseményszámba megy, nem csak, mert ritka, hanem mert egyik sincs hiába, köteteiben a versek nem az egymásra szervezettségükkel, narratívszálak gombolyításával erősödnek, hanem pusztán azzal, hogy egymás után sorakoznak a jobbnál jobb tételek, bár az olvasó természetesen felfedez akár köteteken át indázó motívumokat is költészetében. És persze nála is tapasztalható erősödés: A semmieset című nagyversről igen erős emlékeim vannak folyóiratbeli megjelenésekor, amikoris, a Keményre jellemző megszólalási módban, játékos repetitítv-adys viszszatérő sorokkal dolgozó költemény túlírtnak tűnt. És bár a túlírás íze benne van a számban, mikor az élőbeszédben elérek a külön ciklusba foglalt tételig, a kötetegészben olvasva nem tűnik fel ilyen kontrasztosan, hogy túlfolyna saját határain.
A kötet szervezettsége eltér a korábban tapasztaltaktól, sokkal erőteljesebb ciklushatárokkal dolgozik, már csak azért is, mert az első címmel jelzett ciklus (Fel és alá az érdligeti állomáson) darabjain kívül nincsen is mozgatható verse: ciklusversek (Élőbeszéd, Több ismeretlenes álom, Kis majom, A semmieset, Célszerű romok) és a szó legszorosabb értelmében vett versciklus (Egy hét az öreg Káinnál) sorjázik mögötte a kötetben. Kemény sajátosan szellős struktúráiban mindig nyitva van a kiskapu, hogy még egy meg még egy kapcsot fedezzen fel az olvasó felütés és zárás, közép és szél között – annak ellenére, hogy nem (elsősorban) kötetköltő. Ahogyan a klasszikus A néma H kötet az első szótól, a teremtés szavától („Legyen”) eljut az utolsóig, az egyik legemlékezetesebb Kemény-vers, a Nagymonológ utolsó szaváig, mely a tagadás szava („semmi”), az magában felmutatja az elmúlt tizenöt, de akár húsz év legnagyobb költészete ívének kibomlását is. Kemény lírája azóta is egyre „kicsinyít”, a mikrovilág, a szubjektum szűkebb territóriumára fókuszál, vagy legalábbis ezt sejteti az utóbbi évek legminimalistább keretével: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Maga e három sor talán nem a leglíraibb teljesítménye a kötetnek, azonban pontosan rámutat az élőbeszéd egyik erős törekvésére, vagy talán inkább olvasati lehetőségére, amely Keménynél már nem is annyira újkeletű, hogy egy jelentős lírikus költészeten túli téteket is tart megszólalásával. Kemény sok helyen mintha az evidenciák költője lenne: azokat a napi ügyeket, amelyeket artikulálni képtelenek vagyunk, mert csak éljük (ez is Kemény-sor!) immár sok éve a legpontosabban szólaltja meg. Most is, mennyi mindennel kell elszámolni, amit túlbeszéltünk, és aztán heverni hagytunk, akár (nemzet)politikai, akár magánéleti kérdésekben! (Arról nem is beszélve, hogy az ilyen kiszólások milyen mértékben méltatlanok ehhez a versbeszédhez…)
A magánéleti tépelődés, A néma H óta ismert kínzó tükör a Fel és alá az érdligeti állomáson tételeiben artikulálódik, de a felvezető kettős Kesztyű című darabja is ide kapcsolható. Ez a bizonyos kesztyű-metafora, mely aztán a keret végpárjában, a Célszerű romokban is elővillan, a maga költőietlenségében még akár keresettnek is tűnhet, ám nem kell különösebb erőltetés az olvasó logikai apparátusában, hogy ráérezzen a lényegre: a kesztyű az a bizonyos külső réteg, amelyet olyankor húzunk magunkra, amikor a valóságos bőrnek védelemre vagy álcára van szüksége. Például mikor valami szennyes dolgot kell megérinteni – utána akár egyből cserélhető is. Kemény elszámolása éppen saját régi énjei felé irányul, a levetett/levedlett kesztyűk felé. Az ember (és majdnem azt írtam, „a lírai én”) addig dobálja le magáról régi „bőrét”, míg egyszer rájön, valahol eldobta saját magát is. Fentebb jeleztem, hogy mintha az evidenciák költője volna ő: ilyen durva-vulgár megközelítésig lehetne lebontani a versvilágot, bár maga a vers sem engedményeket, sem elhajlásokat nem tesz semmiféle demagóg-didaktikus olvasatok irányában, amelyek nyilvánvalón leszűkítik a vers játéklehetőségeit (a recenzens épp ezért szégyenli, hogy megteszi), noha a játék, mint olyan, érzésem szerint csak nyelviségében jellemzője a Kemény-költészetnek, és éppen ez jelenti a legkomolyabb kihívást a domináns kritikai gyakorlatok számára: hogy ugyanis míg pusztán csak nyelviségében kevésnek tűnik közelíteni a versekhez, azon túl olyan ingoványos jelentéstartományok következnek, melyek közül egyre is rámutatni a kritikai eljárás igen jelentékeny kockázatának tűnik – olyannyira, hogy csak igen kevesen vállalják föl, s talán ebből adódik a kortársi kritika komoly adóssága Keménnyel szemben. Hallgatólagosan nagyra értékelt, olyannyira, hogy mintha már szükségtelen lenne annak kimondása. És persze alapvetően a Kemény-vers nem attól lesz jó, hogy ilyen vagy olyan nézőpontból tekintjük, ilyen vagy olyan olvasási stratégia mentén közelítünk hozzá, ilyen vagy olyan bűvészkedéssel és trükközéssel kellene foglalkozni vele kapcsolatban. Hanem mert fogós és erős nyelvi rétege mögött azonnal megcsapja az olvasót a mélység mámora, egy mérhetetlenül intellektuális költészet életessége avagy megéltsége (hogy most már végképp kilépjek a „mértéktartó józan recenzens” joviális szerepköréből, és óvatlanul eláruljam, miért is értékelem ilyen rettentően nagyra Keményt… Anélkül, hogy akár csak kísérletet is tennék alanyi költészetként tekinteni arra, amit ír.)
A kötet hangsúlyozott darabjai az élőbeszéd (vagy a szennylapon és a tartalomjegyzékben-cikluselőlapon ÉLŐBESZÉD) és az Egy hét az öreg Káinnál fejezetcímek mögött találhatóak. Mindközönségesen, amolyan vulgár-deklaratíve azt mondanám, olyan alapkérdések körül tapogatózik ezekben a tételekben, mint az élet-halál, a bűn és az erkölcs kérdésköre. Kemény merészségét, és egyben költői továbblépésének záradékát mindig is olyan poétikai eljárások aktivizálása jelentette, melyek a költészet posztmodern szemléleti és stilisztikai fordulatának következtében javarészt kívül kerültek kritikánk horizontján, és csupa negatív („leélt”, „kihasznált”, „elkoptatott” stb.) jelzők társultak hozzá. Kemény épp ezeknek a beemelésével lép túl a posztmodern árnyékán, amelyben mások, ugyanolyan jelentős indulással büszkélkedő kortársai, esetenként bennragadtak. Ha Keményé feltöretlen út, úgy eljárások és formák vs. tartalmak egybeterelésében az. Nem trendi a „nagy kérdéseket” boncolgatni – és éppen ezért tartom hatványozottan fontosnak, hogy az utána jövő generáció(k)nak példaértékű Kemény-költészet módosít az aktuális beszédmodellen. Kemény költészete a szó morális és esztétikai értelmében is így lesz egyként jó.
Az utóbbi évek egyik legerőteljesebb élménye az élőbeszéd. Az eddig teleírt sorok kevesek lennének az olyan darabok, mint a Szomorúan, az És nem évszak vagy a Fel és alá az érdligeti állomáson kellő méltatásához, és akkor a nagyversekről, a külön ciklusba szedett egyetlen versekről nem is szóltam még. Jelentékeny törekvése a középgenerációból kifelé vezető úton úgy megkomolyodni, hogy közben megmaradjon az örökké régi énjét féltő fiú – sikerül vagy nem, nem tudom, de már eddig is kiváló verseket eredményezett. Kemény tartja a tükröt. Ki bírja nem lesütni a szemét?
Kemény István: élőbeszéd, Magvető Kiadó, Budapest, 2006.