Gúnyolták eleget. Az ő „életképei”!… Lásd a Balkont, mely Goya inspirációja dacára nélkülözte a spanyol festőelőd démonjait – Manet viaskodása a térbezuhanás kompozíciójával sokkal bonyolultabb lévén, a rokoni szálak hányszor elszakíthatatlanoknak bizonyultak (a rácsra támaszkodó nőalak ezúttal Manet sógornője: Berthe Morisot festőnő!) –; egyszóval saját nej, meg koholt szerető, akivel csak úgy meggyanúsították, még ha nem is közönséges prostituáltnak minősült, hanem leszboszinak (ezek voltak az ő «démonjai«). A képhatás nyilván nem számolt a polgári fafejűséggel, valahányszor a festő robbantani készült a tájképeivel; hiába küldte be őket a párizsi Salonba, a zsűritagok értetlenül álltak a nem szokványosan impresszionista – könnyeden félvilági – munka előtt, és elkezdték akadémikus szemellenzővel ócsárolni.
„Mit nekem, ti frivol táncosnők, notórius abszintivók, sznob operalátogatók s lóversenyeken, kivilágított bárokban hadovázó, eladósodott népség!…” De kit érdekel közelről a virtuóz, aki nagyobb, szenvedélyesebb evezőcsapásokkal tudatosan távolodik a sekélyes tengerparti plage-tól, aki számára Baudelaire kedvese is mesterkélt árny csak, nagy halottmadár-kezével a poros drapériák közt.
Az a csónakban tűnődve ülő, harcsabajuszú, matrózinges férfi hogyan is érhetné be egy harisnyakötő némber idomaival? (Habár mindkét képen látható alakot ő maga festette volt). Olympiájának tanúsága szerint még Tiziano Vénuszával vagy Goya meztelen Mayájával sem – elég egy pillantást vetni a szeméremtestét közönséges kézmozdulattal eltakaró nő sápadt, töredezett bőrére. Sötétbe vesző, fénytelen háttér előtt – ágyba csalogató szerető helyett – egy rövidlátó, fantáziátlanságba vesző tekintetű csupasz lény!
Persze, mindez csak annak túlzás, aki a nem is suttogó pletykából értesült arról, hogy nem a házilag emancipált «akt«, a bennfentes társaságnak Lisztet és Chopint oly kecses könnyedséggel játszó Susanne, Manet felesége volt a modern nudista interieur ihletője – hisz a gyermek, akit kihordott s világra hozott, sem a festőé volt –, hanem Victorine (Meurent), az új idők «szögletesebb múzsája« (a közítélet szerint szánni való), ki mellesleg maga is művész: énekesnő, „matadorpózba” beöltöztethető modell, s mindenekelőtt prostituált. „Leszbikus éjjeli lepke!”… Ugyancsak ő az, aki egy másik, minden eddiginél bizarrabb, a Szentlélek röptét is fricskának szánó Manet-képen, mint megannyi francia fürdőző hölgy vagy, tradicionálisan a Földközi-tengerbe vizel… a tárlatra özönlő úri társaság – köztük jó nevű kritikusok, parlamenti képviselők, bankárok – szeme láttára. Ó, ti obszcén leskelődést szolgáló ablakok! Olcsó szajhák bűzénél gyomorkavaróbb bűnös szívsebek s ótvaros tenyészet örök ürüléke! Midőn a polgári gőg már rég nem erény. (Tulajdonképpen minden kor dogmái undorkeltők, dögletesek… Hány útvesztője, tudat alatti úttalanja az elvont, olykor csak mocorgó érzékiségnek? Anélkül, hogy kinyitnád a szemed vagy kigombolnád a nadrágodat, eljuthatsz a kielégülés határára… Az erotika nem feltétlenül dúvadakat fölgerjesztő szerelmi fészek. Mi már tudjuk ezt, ugye, lotyóagyaknál érzékenyebbre stimmelt Victorine!”)
„Ezt a drámailag a végsőkig fokozható színjátékot a sziluettekkel jobb lesz abbahagyni”, morfondírozott magában a festő. Elég volna a színek vibrálását visszaadni, a víz nyugalmas felületén a tűzőfényerejét. Nem mint ő, aki az agylágyító majálisokon vagy unott kávéházsarokban, a népünnepélyre sereglett zsúfolt tömegben is képes felfedezni (nem nyugszik, míg föl nem kutatta!) a kollektív magányt. Így aztán, nem egy kollégája neheztel is rá emiatt, minden monumentális hatás odavész. Az alakok esetlegessé válnak a térben, hangulat, erkölcs, téveszmék, kordivat, elfogult kivagyiság mind-mind megfoghatatlanul lebeg a fejek fölött; csupán a kép gondolati szerkezete marad szilárd, rendíthetetlen.
De mi lesz, ha mint haszontalan tallér a Canal Grande-ban, egyszer elvész az élet értelme, s vele együtt az élénk színek?
2008. február 12.