"Síppal,dobbal,mézzel és mázzal"
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 15. (509.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Szőcs István mint tárgya köszöntésnek
Szilágyi István
De hova lettek azóta azok a vadászbombázók - Portrévázlat Szőcs Istvánról
Karácsonyi Zsolt
Buborékirodalom - Beszélgetés Szőcs István íróval, kritikussal
Jancsik Pál
Versei
Bognár Péter
Tárgyilagosan
Az üveg mögötti üveg
Lehet-e
Ha rájön az ember
Akik azt gondolják
Gazdag, dús
Demeter Ferenc
Másfél(e) találkozás Istennel
Vári Csaba
Majdnem egészen
Vári Csaba
(in memoriam F. E. K.)
Vári Csaba
(akol)
Vári Csaba
(thalálka)
(hontalan dolgok)
(félvers)
(valaki más)
(kifordítva)
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
Sulyok Vince
Prevision
Míg szemlélődünk, addig élünk
Az öregedés évei elé
Kántor Lajos
Szilágyi Domokossal – Ötven év után
Antal Balázs
Megélt beszéd
Lászlóffy Csaba
Jelenések – Manet
Egyed Emese
Jelvilágok vándora
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Az új zenét csak a csend "hallgatja"?
Hírek
 
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Az új zenét csak a csend "hallgatja"?
XIX. ÉVFOLYAM 2008. 15. (509.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

Óriási információs lármában élünk. Mindenünnen ránk zúdul egy-egy tonnányi adat. Már szelektálni sincs időnk, még kevésbé feldolgozni az anyagot. A gépek memóriájára hagyatkozunk, „lementjük” az információkat. A legnagyobb problémánk, hogy mindenből nagyon sok van, jóból, rosszból egyaránt, nemcsak a SOKK, de a SOK (!) is megöl bennünket. A világ megindult, hogy mindent lebírjon, mindent túlszárnyaljon, mindent megmagyarázzon, és mindent megértsen. Nem vesszük észre, hogy özönvízben fuldoklunk és segítségért kiáltozunk. Nagyon eljött az ideje egy új Noé bárkájának. Be kellene menteni e bárkába mindent, ami értékes, hogy az özönvíz után újrakezdhessük a világot. Valami ilyesmire utal az a kísérlet is, hogy a világűrbe küldjünk információkat magunkról. Nagy horderejű tudományos képleteken kívül Beethoven Kilencedik szimfóniája is belekerült az értékek közé. De vajon Nekik, akiknek küldjük, mindaz érték-e, amit mi nyújtani tudunk? Vajon ezeket az űrüzeneteket nemcsak az űrcsend veszi majd körül a világ végezetéig? A CSENDNEK ÜZENÜNK?
Információs csendről szó sem lehet, de információkról, amelyeket teljes csend ZÁR körül, annál inkább beszélhetünk. Az emberiség története, a legújabb kort is beleértve, tele van titokzatos csendekkel. Eseményekre, emberekre, információkra vonatkozva sok a rejtély, az őket körülvevő csendet nem is fogja soha senki feloldani. Mindez a műalkotásokra is vonatkozik. Legutóbb, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája körül keletkezett vita rázta meg, úgymond, a világot. A befejezetlen remekművek, mint Schubert VIII-ik szimfóniája, vagy Mozart Requiemje még ma sem csituló próbálkozásokat szült arra nézve, hogy hogyan lehetne megtörni e művek titkát, a csendet, amely oly régóta körülzárja őket. Azzal már kevesebbet törődött a modern zeneélet, hogy sok mű miért nem jutott el legalább az első és esetleg egyetlen előadásig.
Olyan nagyszerű alkotások, mint Bach h-moll miséje szintén a várakozó művek listáján szerepelt, több Bach-művel együtt a szerző halála után még hoszszú ideig. Pedig a barokk zeneélet arról híres, hogy az akkori MÁ-nak dolgozva minden mű, néha már a megszületését követő napokban előadásra került. Persze a legtöbb mű – éppen a nagy számuk miatt – egy pár nap múlva feledésbe is merült, helyet csinálva az új műnek. Boldog idők – mondhatnánk manapság, amikor sok, nagyon sok új mű nemcsak évekig várhat a megszólalásra, de a legtöbbjüknek reménye sem lehet arra, hogy belátható időn belül „SZÓHOZ JUT”. És az ilyen elhallgatott művek száma napról napra gyarapodik. Az interneten fellelhető műjegyzékek szerint elenyészően kevés mű jut el valamilyen számú hallgatósághoz. Felmerül a kérdés: kinek küldjük információs jeleinket? A válasz: a gépek memóriaegységeinek. Ott raktározzuk őket. Nagy dolog, ha egy új mű felvételre kerül, akkor mint hangzó anyagot lehet elraktározni. Ez viszont bármikor meghallgatható, ha valaki akarja. Holt létezés, de néha felfedezik a kincset a memórialáda fenekén. Legalábbis van rá remény. De ha az új mű partitúrában várja a feltámadást, akkor ezt csak a kevés, nagyon zeneértő tudja jelként felfogni, azok, akik a partitúrát is hallják, HALLGATJÁK. A partitúrákat is őrzi a memóriaháló – már ha valaki feltette az internetre –, így ez sincs teljesen elveszve. De! Mit érünk a művészi alkotás gépi memorizálásával az elraktározáson kívül? Szinte semmit. Ezek a művek nem verődnek vissza a hallgatóság lelki, szellemi tükréről: az alkotó számára nincs visszajelzés. Nincs körforgás sem az alkotó és közönsége egymást ösztönző impulzuscseréjében. A régi zeneszerző műve előadására összpontosított, a mai alkotó már csak a művére figyel, a megszólaltatás lehetőségével, annak igencsak korlátozott volta miatt, alig számol. Az alkotást létre kell hozni, mert ez a természet parancsa, de a további sorsa már rendkívül bizonytalan. Egy több évszázados zenei gyakorlat vesz új irányt: a zeneszerző válik művé „előadójává” az elektronika jóvoltából, ha képes rá. Egyébként csak a csendnek komponál.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében