Felkiáltójelet ugyanúgy tehetnék a címbe írt három szó után – hiszen akiről szó van, most tölti be a nyolcvanat –, mint a több jelentésben is használatos három pontot. Irodalomtörténész kerek évfordulóját ünnepeljük, ráadásul olyanét, aki élete jelentős hányadát közéleti szolgálatban (főként kiadói szerkesztőként) töltötte, azt megelőzően viszont hét évet volt börtönben mint ’56-os elítélt. Hogyan juthatott volna hát ideje műveket alkotni, saját könyveit megírni? És akkor felüti az ember a lexikonokat, s egész sorát találja a Dávid Gyula nevét feltüntető köteteknek. Ezek többsége nem cikk- vagy tanulmánygyűjtemény, hanem egy-egy téma, egy-egy korszak vagy egy egész (rész?) irodalom saját kutatásokra épült elemzése, összegezése – Jókaitól és Petőfitől, Tolnai Lajostól a romániai magyar intézményrendszerig, Tamási Áron novelláitól a Bánffy-recepcióig, a magyar–román irodalmi kapcsolatok történetétől az összehasonlító irodalomtudomány alapkérdéseinek az ismertetéséig, a gyakorlati alkalmazásig. De akkor még nem szóltunk arról, amit Dávid Gyula tett az erdélyi 1956 történéseinek feldolgozásáért-értelmezéséért, legutóbb tető alá hozott fontos vállalkozásával mindenekelőtt, a politikai elítéltek életrajzi adattárának (1956–1965) kiadásával.
Dávid Gyulát olvasni korántsem afféle „műélvezet” – ez bizony kemény tanúság és tanulság, a 20. századnak amolyan újraolvasása. Műveinek adatgazdagsága mellett a tárgyszerűségből és erkölcsi tartásból levezethető józanságát kell kiemelnünk – akár a transzszilvanizmus egyoldalú (Cs. Gyímesi Éva által képviselt) beállításával vitatkozik, akár az újabban „divatos” titkosszolgálati leleplezések egyes következtetéseivel száll szembe, tudva (megtapasztalva) azt, hogy a szekus rendszer, az újabb kori mesterkedések milyen károkat okozhatnak.
Dávid Gyulának megszenvedett és megdolgozott hitele van – olvasni kell tehát könyveit, vitacikkeit meg persze az általa szerkesztett kötetek százait. Hátha visszanyerhetjük józanságunkat...
