Az augusztusban nyolcvanéves irodalomtörténész, szerkesztő Dávid Gyula a huszonéveseket is megszégyenítő energiával, munkabírással dolgozik ma is. Mi a titka ennek? Hogyan szervezi meg egy napját?
Hogy mi a titka? – ezt mostanában gyakran megkérdik, én is gondolkoztam rajta, de nem tudok egyértelmű választ adni. Lehet magyarázat az, hogy a családunkban, mindkét ágon, szüleim, nagyszüleim, rokonaim többnyire magas kort értek meg, s meglehetős szellemi frissességben. Eszerint – a Jóisten után – a génekben lehet a dolognak valami magyarázata. Időnként azt is szoktam mondani, hogy ne felejtsuk el: én hét esztendeig „dunsztban” voltam, tehát ha azt leszámítjuk, csak a 73-nál tartok. Mindenesetre a „huszonévesség” azért jókora túlzás: ezelőtt ötven–hatvan esztendővel azért jóval több szaporája volt a munkámnak, jóval hatékonyabb voltam. Ami a napi programomat illeti, az a körülményektől függően mindig változik. Hosszú időn át reggel 8-kor már mentem be a kiadóhoz (a Kriterionhoz, újabban a Polishoz) és háromkor jöttem el. Aztán a délutánokat, az estéket meg a hétvégeket próbáltam otthon kihasználni. Most, hogy a Polist egy kicsit lazábbra eresztettem, délelőttönként, ha muszáj, megjárom magam a városban, de gyakorlatilag kora hajnaltól késő estig – persze némi délutáni pihenővel (amire még aspiráns koromban Szabédi László szoktatott rá) – tudok ülni az íróasztal, a számítógép mellett. De erre most szükség is van, mert beástam magam a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon zárókötetének a kéziratába, amelyet ennek az évnek a végéig szeretnék letenni a lektorok kezébe.
Ha áttekintjük ezt a nyolc évtizedes életutat, amelynek belső tartalma s megélése korántsem volt könnyűnek nevezhető, va-lamiféle kivételes elkötelezettséget is kiolvashatunk belőle: a közösségi feladatok feltétel nélküli vállalását. Irodalomtörténészként indul. 1951-ben a magyar szakos diploma megszerzése után a Bolyai Egyetem aspiránsaként Tolnai Lajossal kezd el foglalkozni. Miért pont Tolnaival?
Az irodalomtörténet-írást akkoriban az osztályharcos szemlélet határozta meg. Ott volt a nagy 19. századi nép-nemzeti kánon: Arany János, Gyulai Pál és ezzel szemben az „irodalmi ellenzék”: az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Zilahy Károly, későbben Tolnai Lajos, Vajda János, majd Reviczky, Komjáthy, a Nyugat előkészítői. A 19. század második felét, amelyet szakomnak választottam, ennek az ellentétnek a mentén láttuk, s ebben mind művészileg, mind irodalomszervezőként fontos helye volt Tolnainak. De már korábban, amikor 1947-ben az egyetemre kerültem, napirenden levő feladatként adódott az új középiskolás tankönyvek megírása, s a Gaál Gábor vezette munkacsoportba minket, első-másodéveseket is bevontak, mégpedig olyan formán, hogy kis famulusokként reánk bíztak egy-két „méltatlanul elfelejtett” írót, s azokról kellett egyfajta életrajzi-életmű-referátumot készítenünk. Nekem a hétfalusi csángó költő, Zajzoni Rab István, aztán a kiegyezés utáni időszakból Kazár Emil, Gozsdu Elek, Thury Zoltán, Tolnai Lajos jutott: hétszámra ültem az Egyetemi Könyvtárban, s olvastam a régi kiadásokat, lapozgattam a régi újságokat. Persze, az egész tankönyvből nem lett semmi (az osztályharc nemcsak a tankönyveket, hanem Gaál Gábort is elsodorta), s fogalmam sincs, hogy az anyag hol van.
Aspiránsként olyan témát akartunk/akartam választani, amelyben az erdélyi magyar irodalom saját forrásaiból is tud valami eredményt produkálni. Tolnai Lajosnak, aki 1868–1884 között marosvásárhelyi lelkész volt, izgalmas korszaka az a bő másfél évtized. A Sötét világ című önéletrajzi regényéből részben ismertek voltak konfliktusai egyházi feletteseivel, híveivel, s „anyaországiként” az akkor még meglehetősen kisvárosi szellemiségű marosvásárhelyi közönséggel. Ott rejtőztek az egyházi levéltárakban pereinek dokumentumai, s ott voltak ebben az időszakban született vagy később megírt, de itt fogant regényei. Ady, majd Móricz Zsigmond a kiegyezés utáni korszak kisszerűségével szembeszálló „legnagyobb magyar regényíró elme”-ként tekintettek rá, s ez is alátámasztotta a témaválasztást. 1956 nyarán jutottam oda, hogy útlevelet kaptam, s közvetlenül belenézhettem a korra vonatkozó kiadatlan magyarországi forrásokba is. Szeptemberben azonban kineveztek tanársegédnek, be kellett állnom a „ringbe”, jött a forradalom, aztán a hét év börtön, mialatt az aspirantúráról is exmatrikuláltak.
Tolnai szempontjából azonban a börtönnel szerencsém volt. Ha ’56-ban sikerül a dolgozatomat befejeznem, annak az időszaknak a szemlélete nyomta volna rá a bélyegét, amikor az irodalom is elsősorban mint a társadalmi események és konfliktusok tükröződése volt érdekes. Amikor azonban ’64-ben hazakerültem, már más szelek fújtak. Miután rendeződött valamennyire a helyzetem, s megengedték, hogy publikáljak, egykori tanáraim, Jancsó Elemér és Csehi Gyula rábeszéltek, hogy nem szabad hagyni, újra kell kezdeni. Beiratkoztam tehát maszek aspiránsként, újra levizsgáztam, s végül ’74-re elkészültem a Tolnai-dolgozattal. Akkorra azonban a magyar irodalomtudomány már megszabadult a merev osztályharcos szemlélettől, lehetett az irodalmat belülről, önmagából nézni és értelmezni. És belülről, a művek oldaláról felfejteni Tolnai marosvásárhelyi korszakát is. Közben a szellemi életbe való viszszatéréssel más elvárások jöttek, de a 19. századhoz azért nem lettem egészen hűtlen: a Tanulók Könyvtárában megjelent jó néhány Jókai- és Mikszáth-regényhez írtam még a hetvenes–nyolcvanas években is bevezető tanulmányt.
Azért említsük meg, hogy 1971-ben megjelent Jókai erdélyi tárgyú műveit számba-vevő kismonográfiája, s utána egy évvel a Mikó Imrével közösen írt Petőfi Erdélyben. Ez utóbbi nem egy klasszikus irodalomtörténeti munka, egyfajta „életrajzi dokumentumriport” (s mint ilyen, megkerülhetetlen a Petőfi-szakirodalomban). Hogyan született ez a mű? S miért ez a műfaj kínálkozott a legmegfelelőbbnek?
A ’48-as forradalom 150 éves évfordulóján kézenfekvő volt, hogy Petőfiről valami olyat kellene írni, amit mások nem csináltak, nem csinálhattak meg. Néhány évvel korábban jelent meg Hatvany Lajos Így élt Petőfije (én magam ’56 előtt ismertem első kiadásában), amely a Petőfi életére vonatkozó dokumentumok nagyon gazdag gyűjteménye, az élet- és pályaképre felfűzve. Ennek ismeretében merült fel a gondolat, hogy Petőfi erdélyi kötődéseit kellene a középpontba állítani. Persze amikor Mikó Imrével szövetkeztünk, még nem tudtuk, hogy mi lesz belőle. Elhatároztuk, hogy a Hatvany-kötetben szereplő erdélyi periódust megpróbáljuk helyi kutatásokkal kiegészíteni. Menetközben alakult ki ez a műfaj, ami dokumentum is, élménybeszámoló is, beszámoló a személyesen megnézett helyszínekről: az Érmellék vándorszínészként bejárt helyeitől Nagykárolyon, Szatmáron, Erdődön át Koltóig, majd az 1949-es téli és tavaszi hadjárat idején, Bem oldalán Medgyestől Temesvárig. Elég hamar kialakult az az elképzelés, hogy a helyszínekről mai fényképanyagot is felhasználunk, hogy legyen egy kicsit útikalauz jellegű, érdekes, látványos. Erdélyi Lajos vállalta, hogy elkísér utunkon, ő készítette a több száz helyszíni felvételt. Meg kell mondanom, nagyon érdekes munka volt, számomra is élmény, s azóta a legkedvesebb könyvem.
Irodalomtörténészként a komparatisztika is érdeklődési körébe került: főként a román–magyar irodalmi kapcsolatok. Ezen a területen végzett kutatásai részint román, részint magyar nyelven is olvashatók, bizonyság rá 1976-ban megjelent Találkozások című kötete. A 19. százados Dávid Gyula hogyan jutott el a komparatisztika területére?
Engem már az ötvenes évek első felében érdekeltek a román–magyar irodalmi kapcsolatok. Megítélésünk szerint ez is az erdélyi magyar irodalomkutatás sajátos feladatai közé tartozott. Egy-két ilyen témájú, kisebb írásom akkor meg is jelent, s volt ’56-ban egy válogatásom is a román–magyar együttélés irodalmi vetületéről, versek, elbeszélések, Dunának, Oltnak egy a hangja, amely 1957-ben, már a letartóztatásom után jelent meg. Kacsó Sándor, az ESPLA akkori kolozsvári főszerkesztője a feleségem nevét írta rá (s ki is fizették neki a honoráriumot, ami azért abban a forradalom utáni rettegéshullámban nem volt kicsi dolog). Amikor én ’64-ben hazakerültem, nem sokkal azelőtt hunyt el Kakassy Endre, aki az ötvenes évek első felében szintén megjárta a börtönt, s akivel addig a lapok „megoldották” a román irodalmi évfordulókról való megemlékezés akkoriban kötelező tematikáját. Marosi Péter engem nézett ki erre a feladatkörre, s megíratott velem egy Alecsandri-cikket, amelynek aztán, még csak a nevem kezdőbetűivel, az Utunkban való közlését is engedélyezték. Utána rögtön jelentkezett az Igaz Szó és a Korunk is, én pedig megpróbáltam, hogy ne csak musz-anyagok legyenek ezekből a cikkekből, hanem legyen az egésznek értelme is. A romániai irodalomtudományban – korábbi komoly hagyományokat felelevenítve – akkor került újra az érdeklődés homlokterébe a komparatisztika, az összehasonlító irodalomtudomány. Benne volt tehát a levegőben, hogy magam számára próbáljam hasznosítani a román irodalmi olvasottságomat, illetve a kényszerhelyzetet. Végeredményben a Találkozások kötetnek a legnagyobb része a Kriteriont megelőző „irodalmi szabadúszó” éveknek volt a termése, beleértve azt a nagy összefoglaló tanulmányt is, amelyet a Román Akadémia kezdeményezte Román komparatisztika története című összefogó munka számára Engel Károllyal ketten írtunk. A későbbiekben aztán alkalomszerűen még visszatértem erre a területre: egy Slavici- és egy Titu Maiorescu-Téka, majd a Dorothea Sasu-Zimmermann román Petőfi-bibliográfiája elé írt bevezető tanulmány – tulajdonképpen ötnegyed század román Petőfi-recepciójának történeti áttekintése és Avram P. Todor román–magyar kapcsolattörténeti hagyatékának kötetbe gyűjtése a 80-as évek fontosabb eredménye.
A romániai magyar könyvkiadás történetének legalaposabb ismerőjévé a több évtizedes könyvkiadói tevékenysége avatja. Majd 23 éven át, 1970-től 1992-ig a Kriterion kolozsvári szerkesztőségében dolgozott. Számos könyvet szerkesztett, többet bevezető tanulmányokkal, jegyzetekkel látott el. Hány könyvről van szó, számon lehet-e ezt tartani?
A számszerű adatokat valahonnan, az otthon félretett papírok sokaságából össze lehetne számolni, de így kapásból még csak megközelítőleg sem tudnám megmondani, hány könyvet szerkesztettem. Amikor a Kriterion alakulásakor a kolozsvári szerkesztőségbe kerültem, számomra a könyvszerkesztés nem volt ismeretlen terület. ’51 és ’53 között már dolgoztam – Földes László vezetése alatt – az Állami Irodalmi es Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében. Viszont a Kriterion annyiban volt alapvetően más, hogy itt egy huszonkét éves egységes folyamatra tekinthetünk vissza, egy lényegében változatlan csapattal, az évek folyamán kialakult munkaerkölccsel és szellemmel, s ennek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy ilyen hatékonyan működött. Nekem, az első évek differenciálatlansága után, itt, Kolozsváron, a még 1960-ban indított Romániai Magyar Írók sorozat szerkesztése jutott főfeladatul, ennek a nagy távlati tervéből szedegettük ki minden esztendőben azt, amire sikerült szerzőt találni, s amiről reméltük, hogy keresztül tud menni a cenzúrán is. Ezt a névsort és címjegyzéket persze nem lehetett lezárni, hiszen egy adott pillanatban a valamikori fiatalok is belenőttek – belehaltak – a Romániai Magyar Írók sorozatba: Majtényi Erik, Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán. Az alaplista elképzelése persze az volt, hogy mindent, ami a két világháború között érték, ebben a sorozatban meg kell jelentetni. Ez ugyanis egyfajta menlevél volt olyan szerzők esetében, akik korábban a politikailag megbélyegzettek kategóriájába tartoztak, mint az „irredenta” Reményik Sándor vagy „Horthy volt külügyminisztere”, Bánffy Miklós. Így alakult ki az én életemben – harmadik vagy nem is tudom, hányadik pászmaként – a két világháború közti romániai magyar irodalom története.
A Romániai Magyar Írók sorozat azonban nemcsak szépirodalmi műveket foglalt magába, hanem a két világháború közötti korszakra vonatkozó dokumentumköteteket is. Ezek már filoszmunkát követeltek. A legelső ezek közül a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája volt, amelyet Marosi Ildikó rendezett sajtó alá, utána következett a Gaál Gábor leveleskönyv (1975), amelyet Gaál Gáborné segítségével Kovács Erzsébet gondozott, majd A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1980), ismét Marosi Ildikóval, a Kuncz Aladár-levelezés és végül Szabó Zsolt gondozásában Benedek Elek irodalmi levelezése. Elindítottuk a Molter Károly-, a Tompa László- és a Berde Mária-levelezés előkészítését (sajnos, ezek akkor a cenzúra tiltása miatt leálltak, s azóta is csak az elsőt sikerült – már a Polisnál – tető alá hozni). Ezeknek a köteteknek bőséges jegyzetanyaga is volt, amelyet a szerzőkkel együtt azért éreztünk fontosnak, mert oda be lehetett lopni rengeteg olyan tényszerű információt, ami ismét csak lehetővé tette, hogy a korról és szereplőiről való ismereteink valósabbá váljanak. Aztán ott voltak a folyóirat-antológiák, amelyeknek a sora még 1965-ben, a Korunk költői című kötettel kezdődött. Ezt követte a Kovács János-féle Magyar Szó – Tavasz (1971), az aradi Genius–Új Génius (1975) és a Periszkóp (1979), közben Szemlér Ferenc válogatásában Az Erdélyi Helikon költői (1973). Készen volt Az Erdélyi Fiatalok, alakult a szerkesztőségben az Erdélyi Helikon prózája, a Zord Idő, a Napkelet, a Benedek Elek-féle Vasárnap és Vasárnapi Újság (ezek azonban, a rendszer bekeményítése miatt, csak 1989 után láthattak napvilágot). Ezekkel araszolgattunk előre a szépirodalmi kötetek mellett, mert nekem az volt a meggyőződésem, hogy ez teremtheti meg azt a dokumentációs hátteret, amelynek alapján az erdélyi magyar irodalom két világháború közötti korszakáról hitelesen lehet beszélni. A Kriterionról tehát nemcsak a megjelent könyvek alapján, hanem az azok hátterében folyó „műhelymunkát” számba véve lehet hiteles képet alkotni. Igaz, közben én kiadói szerkesztőjükként lettem – Arany Jánost idézve – „énekesből énektanár”...
Abban, hogy a mai napon a Szabédi-emlékház hagyatéki könyvtára, kézirattára él és működik, nem kevés szerepe van Önnek, az EMKE egykori elnökének. Miben látja az emlékház legfontosabb jövőbeni feladatait?
Sorozatszerkesztői munkám szomorú tapasztalata volt, hogy az 1948 utáni időszakban a magyar jellegű gyűjteményeket, illetve a meglévő gyűjtemények magyar anyagát jelentős károsodás érte. Nemegyszer kellett tehetetlenül szemlélnünk, mint estek szét és semmisültek meg a korszak ismerete szempontjából fontos írói hagyatékok, mert egyszerűen nem volt, amit csinálni velük. A 60-as, 70-es években (a Gaál Gábor-hagyatékra támaszkodva) történt kísérlet egy romániai magyar irodalmi múzeum megteremtésére, ez azonban megtört a hatalom ellenállásán. Aztán a nyolcvanas években sok magyar értelmiségi hagyta el Erdélyt, s hátrahagyott folyóirataikat Szabó Zsolttal hordtuk össze a Kriterionhoz, ahol kialakítottunk egy komoly folyóirat-gyűjteményt. 1992-ben, amikor a Kriterionnak jóval kisebb irodába kellett átköltöznie, s az új szerkesztőségbe nem fért be ez az anyag, önként kínálkozott, hogy az EMKE-Szabédi Emlékház keretein belül egy romániai magyar irodalomtörténeti gyűjtemény kialakuljon. Szabédi László hagyatéka mellé oda került a Méliusz-könyvtár, a Balogh Edgár-, a Nagy István-, az Engel Károly-hagyaték, s legújabban Domokos Géza irathagyatéka. Közben ott ütötte fel tanyáját a romániai magyar irodalmi lexikont szerkesztő munkaközösség is. Az egyetem magyar tanszéke, a Sapientia–EMTE és az Erdélyi Múzeum-Egyesület mellett, a modernizált épületben ma már nemcsak újabb anyagok gyűjtése, tárolása válik lehetővé, hanem komoly irodalomtörténeti műhelymunka is, amint ezt a nemrég megjelent Szabédi-kötet is bizonyítja. Örvendek, hogy valami részem nekem is volt mindebben. S főképp, hogy a Szabédi-emlékház mai csapatában a jövő ígéretét is ott látom.
A következő évtizedre, évtizedekre milyen feltétlenül elvégzendő munkákat vett tervbe? Tudom, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 5. kötete szerkesztésén túl jó néhány irattartónyi téma is megírásra vár.
A lexikonszerkesztéssel tartozom, azt elvállaltam, végigcsinálom. Nagyon remélem, hogy jövőre megjelenhet. Akkor azonban ott van Gáll Ernő levelezésének két kötete, amelyet a Napló mellé szeretnék az asztalra tenni, s aminek a sajtó alá rendezése is reám vár. Aztán a 2006-ban megjelent ’56-os életrajzi adattár bővített kiadása, hiszen azóta gyűlt még anyag, s a kötetből teljesen kimaradtak az ’56-nál korábbi és ’64-nél későbbi perek. És ott van a szekrényem tetején a CNSAS-tól megszerzett szekusdossziém, azzal is jó lenne valamikor alaposabban szembenézni. Bevallom, amióta elhoztam Bukarestből, ki se nyitottam, mert tudom, hogy akkor egy-két hónapra akár a lexikont is elfelejthetem. Ez bizony elég egy-két „ötéves terv”-re, csak legyen erő s egészség hozzá.
