Megtisztelőnek tartom, hogy Dá-vid Gyulát e helyen én is köszönthetem, mert egyebek mellett szerencsésnek is vallom magam azért, hogy életem java részét a székelyudvarhelyi középiskolás évektől máig Dávid Gyula közelében élhettem.
Ő azt, hogy 80 éves, nyugodtan letagadhatja, mert olyan aktív, fiatalos és optimista, mint 30–40, vagy akár 50 évvel ezelőtt.
Úgy érzem, tegnap, tegnapelőtt volt, de ha a kalendáriumot nézzük kiderül, hogy már 68 éve annak, hogy az udvarhelyi római katolikus gimnáziumban mint elsős gimnazistát, az egyik szünetben a posztóujjasom nyakánál fogva a folyosói ruhafogasra akasztottak az osztálytársaim, és Fehér Miklós tanár úr vett le onnan. (Lehet, hogy nem volt résztvevője a csínynek, de azóta ismerem.) S nem sokkal kevesebb ideje annak se, hogy mint nyolcadikos kollégisták Udvarhelyről együtt jártunk Árvátfalvára istentiszteletet tartani, s egyáltalán az udvarhelyi évek közös emlékei: a kollégium, az osztálytársak Albert Jóskától Simon Gyurkáig, a tanáraink László Deditől Tóth Béla bátyánkig, Mészáros Pupitól Khell Pista bácsiig. Emlékszel, Pista bácsi mondta volt – hite ellenére – az érettségi bankettünkön, hogy: „Fiaim, jól jegyezzétek meg, hogy mindig többet ér egy marok szerencse, mint egy kupa tudomány!” S még csak néhány, Udvarhelyhez kötődő szálat említek: a Haáz Sanyi-féle tánccsoportot s előadásait Udvarhelyen és környékén, Sepsiszentgyörgyön és Nagyajtán, Brassóban, Halmágyon és Gyergyószentmiklóson… (Biztosan emlékszel, amikor Sepsiszentgyörgyön felejtettünk, s Te több mint 20 kilométert gyalogoltál utánunk Nagyajtáig.)
Több mint 60 éve már annak is, hogy Kolozsvárra jöttünk az egyetemre. Számunkra az az időszak a „fényes szellők” ideje volt. Minden új volt, mindenért lelkesedni tudtunk. Micsoda dumapartik voltak a Dézsma utca 2-ben? Emlékszem, milyen szentgyörgyies tele szájjal szavalta a teológus Incze Zolti az Ady-verset, hogy „… boldog, aki kaszás, boldog, aki paraszt”. Biztos, Te is ott voltál, amikor mindenki kiásta a maga 2 méter hosszú, 1 méter széles és másfél méter mélységű gázvezeték árkát a kolozsbozsi állomás mellett, a Kolozsvárra jövő földgázvezetékből. Együtt éltük a „Bumbeşti–Livezeni”-i heteket, és együtt szavaztunk a Napra. S mindezt milyen hittel.
Aztán ki-ki bekapcsolódott így-úgy a munkába, Te beléptél Földes Laci mellé szerkesztőinasnak, én meg nyomdai korrektornak a Világos-sághoz.
Aztán amikor a „fényes szellők” erősebben kezdtek fújdogálni, én hamar mellékvágányra kerültem, mert „a haladó és forradalmi ifjúság soraiba befurakodott opportunista elem”-nek kereszteltek, s mint ilyen, még negatív példának sem voltam jó.
Neked akkor még a fényes szellők tovább fújdogáltak, s elkezdted a hozzád méltó egyetemi karriered. De aztán azok a bizonyos szelek viharosabbá váltak, te is negatív példa lettél, és számodra az a hét év következett, amikor nem voltunk egymás közelében. De ez is csak a véletlenen múlott, mert egy, a tiétekkel párhuzamos ügybe (amely során első menetben még halálos ítéletet is hoztak) én is szinte belekeveredtem, ugyanis azzal a döglött gránáttal – amelyik a legfontosabb bűnjel volt az ügyben – jómagam is törtem diót.
Aztán a kiszabadulásod utáni évek következtek: a víz- és gázszerelő inaskodás, az álneveken való írás, majd végül a Kriterionnál együtt dolgozott több mint 20 év, életünk leghasznosabb és legtermékenyebb 20 éve.
A Kriterionnál eltöltött idő, ahogy telnek az évek, mindinkább megszépül. Amikor a Kriteriont Domokos Géza igazgatásával törvényesen létrehozták, az alapítók fejében az is motoszkálhatott, hogy jó hazai szokások szerint, az egészből úgysem lesz semmi. De nagyot tévedtek, mert a Domokos Géza irányította munkaközösségnek hivatásává vált a hazai magyar könyvkiadás. A jól kiválasztott munkatársak mindegyike teljes odaadással dolgozott azért, hogy a hazai magyar szépirodalom alkotásait, de a kulturális élet majd minden területét felölelő alkotók munkáit könyv alakban, a lehető legjobb körülmények között megjelentesse. Dávid Gyula köszöntése nem az az alkalom, amikor a Kriterion Kiadó több mint húszéves munkáját monografikus alapossággal bemutathatom. Csak a rend kedvéért futólag említem meg, hogy a Kriterion hőskorában a szerkesztőség minden három munkanapja alatt két magyar könyv jelent meg. És olyan példányszámokban, amilyeneket a mai viszonyok között még álmunkban sem látunk.
Bizonyára eljön az idő, amikor majd valaki megírja a Kriterion monográfiáját.
Kedves Gyula! Itt most felsorolván fontosabb köteteidet, cikkeidet, tanulmányaidat, fordításaidat, s álnéven írt köteteidet, méltatnom kellene azok érdemeit. Az álnéven itt nemcsak a valóságos álneveket kell érteni, hanem olyan szerzőket és köteteket, amelyek létrejöttében nemcsak a kötelező szerkesztői bábaságot vállaltad, hanem annál sokkal többet! Itt Avram P. Todortól és Domokos Sámueltől Vita Zsiga bácsiig jó néhány szerzőre gondolok. Külön kellene beszélnem a Tolnai Lajossal való elnyúlt bíbelődéseidről, s a Petőfi nyomán (Mikó Imrével) végigjárt erdélyi útjaidról.
Elnézést kérek, hogy itt közös emlékeket idézgetek. De a rengeteg emlék közül néhány foszlányt azért elevenítettem fel, mert meg vagyok győződve róla, hogy közös emlékeink résztvevői: a már az égi mezőkön Domokos Géza „távirányításával” munkálkodó Mikó Imre, Páskándi Géza, Salamon Anikó, Hatházy Ferike, Fodor Inci, Nagy Enikő és Géczi János, és akik még megvagyunk és dolgozgatunk: Egyed Péter, Szilágyi N. Sándor, Csiki Laci, Szabó Zsolt, Deák Ferike, Mező Piroska, Debreczeni Ági és alulírott, a születésnapi évfordulón Gyulát legalább gondolatban szívesen és szeretettel megöleljük, azokra is emlékezve, akikkel az alatt a bizonyos hét év alatt sors-, talicska- és adott esetben ágytárs is volt.
Ha Dávid Gyula életéről, mindennapi munkájáról beszélünk, nem lehet kihagyni azt a fontos tényt, hogy a nagy Dávid-klánban ő a főnök. Édesapja halála után nemcsak de facto, hanem de iure is. A nagyszámú Dávid família minden gondjának-bajának és örömeinek ő a tudója.
De ugyanezzel a segítőkészséggel viszonyul mindenkihez, aki hozzáfordul, legyen az irodalmi életünk jelentős vagy kevésbé jelentős alakjának özvegye-árvája, vagy grafomániákus, egyszerű ismerős vagy ismeretlen. És nagyon sokan fordulnak hozzá. S ha nem ezt teszik, akkor ő megy utánuk. És nagyon lényeges, hogy mindent, amit tesz, makacs kálvinista hittel és optimizmussal teszi. Számára ez az életforma a világ legtermészetesebb dolga.
Gyula arról is nevezetes, hogy minden ügyben, gondban rögtön van legalább hat ötlete. Az is igaz, hogy olykor a hat ötletéből legalább hét használhatatlan… De miközben az is igaz, hogy a Gyula ötleteinek mindig racionális-optimista premisszái vannak és a legtöbb esetben nem az ő készülékében van a hiba, hogy ötleteinek jó része kárba vész.
Gyula barátunk szívesen idézi Tamási Áron mondását, miszerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – s Gyula itt van itthon, Kolozsváron és főleg Udvarhelyen. Igen, Székelyudvarhelyen, mert most már nemcsak a Budvár és a Csicser emléke vonzza oda, hanem az unokák is. Gyulánál szabály, hogy minden út Székelyudvarhelyre – de legalábbis Udvarhelyen keresztül – vezet, még akkor is, ha történetesen Váradra vagy Budapestre kell mennie.
Dávid Gyula életében az utóbbi majd’ 20 esztendő sem telt el eseménytelenül.
Az 1989. decemberi változások után nyugdíjazásáig, miközben több közéleti szerepet is vállalt, tovább folytatta munkáját a Kriterionnál, új, fiatal munkatársakkal vállalva az új helyzetben kialakult új feladatokat.
De ez már egy másik Kriterion.
Miután a Kriterion tevékenysége leszűkült, létrehozta a Polis Könyvkiadót, s ez volt a majdnem két évtizeden át folytatott tennivalóinak legfontosabbika.
Ennek a kiadónak mindeneseként számos jelentős könyv megjelenését biztosította. A Reményik Sándor verseinek és a Bánffy-hagyaték jó részének kiadása felbecsülhetetlen értékű, Dávid Gyulához méltó feladat.
Közben olyan munkaigényes köteteket szerkesztett és adott ki, mint az 1956 Erdélyben, Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965, vagy a még az íróasztalán lévő Romániai Magyar Irodalmi Lexikon befejező kötete.
Gyula lelkem, rólad, veled kapcsolatban még sok mindent el kellene mondani. Ez a köszöntő szöveg is, amikor fogalmazgattam, sokkal terjedelmesebbnek ígérkezett, a kimaradt részeket talán majd a legközelebbi kerek évfordulón fogom elmondani. Akkor már bizonyára több időnk lesz, s adja Isten, hogy kedvünk is legyen hozzá.
