A nemrégiben megjelent 111 versparódia című kötet* bevezető jegyzetének a végén ezt írtam: „nem egy remekműről le kellett mondani, hogy fájdalmas rezonanciákat ne keltsen”. Utóbb azonban én is elgondolkoztam róla, mások is meggyőztek: oly régi dolgok ezek, s nemcsak az idő, hanem a buzgalmas irodalomtörténet is mindent feldolgozott már, és ezért például igazságtalanság volna e szép kis könyv (Katona Éva válogatása) ajánlgatása mellett meg nem emlékezni például Bajor Andornak Egy költő és a vöcsök című, 1953-ban megjelent verséről, amely a minálunk magyar nyelven íródott paródiák közül kétségtelenül a legeslegjobbak közé tartozik. Bár, és noha, az ügy hátteréről már 1970-ben megjelent egy kiváló értekezés a jeles, fitt irodalmár Kántor Lajos tollából, de a még működésben lévő szerzők és (virtuális) olvasók számára ez is a távoli múlt ködébe vész, hiszen többnyire csak akkortájt vagy azóta jöttek a világra, s hogy ne legyinthessenek: „rég volt s talán igaz sem volt”, indokoltnak látom nemcsak e paródiát, de tárgyát is kezük ügyébe helyezni, ellátva némi magyarázattal, sőt (bocsánat!) madarászattal is.
Bajor Andor a Vöcsögöt, mai ejtésben Vöcsököt ugyanis A pacsirta ellenében írta. Ez utóbbi Szabédi László szatírája, amely azon a szokásos társadalmi igazságtalanságon gúnyolódik, nagyon keserűen, mivel magából indul ki, hogy miután mindig akadnak önfeláldozó, buzgó személyek, akik a közfeladatokból önként és lelkesen másoknál többet vállalnak, mégis a környezetük, meglehetős cinizmussal, még több terhet igyekszik a nyakukba varrni, „ha már úgyis” felkiáltással. Sőt, őket éppen az áltevékenyek, a fontoskodók, a handabandázók – hivatásuk be nem töltésével vádolják! (A jelenség különben általános , nemcsak egy-egy időszakra és az „építő szocializmus” virányaira volt jellemző, lásd a Parkinson törvénye című könyvet**.)
Ám joggal kérdezheti a mai, a tájékozatlanságba és a természettől való elszakadásba beleszületett olvasó, „mért pont” a pacsirta és a vöcsök?
Miért nem a fülemüle és a kárókatona, például?
A mezei pacsirtának, ennek a szemre elég jelentéktelen, szerény külsejű vándormadárnak van egy ritka, bámulatra méltó tulajdonsága: nem az ágon ülve, hanem fölfelé szálltában énekel, sőt felszökkenőben, ahogy Arany János mondja, égbe furja énekét. A magasba törés, a felemelkedés jelképe, Vörösmartynál
Szól a pacsirta fönn lebegvén
s az égiekhez közeledvén…
ahogy a Bach-dallamok, emelkedőben, felfele lépkedve az istenséghez való közeledést „ábrázolják”. Egyáltalán, a pacsirta kimondottan irodalmi madár:
Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő fényes levegőben:
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban,
Hallgat leesőben.
(Arany)
Természetes ellentéte, ellenképe csakis egy búvármadár vagy maga a búvárság lehet, mint ahogy a mennybeszökkenésnek a mélyben bolyongás; lám Tóth Árpádnál is az új tavaszban peng a pacsirták éneke: A szíveket is újra vágja, már mélyre szántja újra fájva, A vágy, a vágy, a vén eke s miközben a költő „idelenn”, kábultan néz a magasba, mint „búvár a bizarr korállok bokrában”, úgy érzi, hogy „elpusztulok lent, árva buvár, a kék örvények rejtekén…” Igen, ahogy a világirodalomról mondják, a nemzeti irodalmakról is nyilvánvaló, nemcsak művek egymás mellé sorakoztatása, hanem a költői lelkek egymással való társalkodása is, külön értesítés nélkül is.
Íme, a legismertebb pacsirtás versünk, a Pacsirta szót hallok megint, Petőfitől:
Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok…
Ezért pacsirta a hőse Szabédi szatírájának. És Bajor azért állította szembe a pacsirtával a vöcsököt, mert a vöcsök (régen vöcsög is) amolyan búvármadár féle, a víz alatt keresi a kenyerét (a búbos vöcsököt hívták buárnak, bujárnak is, és van még egy pár, hagyományosan az irodalmárhoz, vagy éppen a költőhöz kapcsolható tulajdonsága: amilyen ügyes a vízben, éppoly ügyetlen a szárazon: a pingvinére emlékeztet a totyogása.)
(Bajornak tudomása volt arról is, hogy a hadseregben a „Maga pingvin!” súlyos szitokszó volt, azt jelentette, hogy Trotli!... azaz ügyefogyott balek, rozoga…) Lásd: „a szellem embere”, amint kiderül saját közegéből! A vöcsök külsejében is van sok irodalmias: a búbja olyan, mintha mindkét füle mögé írótollak lennének tűzve, és emlékeztet az úgynevezett művész- vagy tudósfrizurára: hosszú szálú, de gyér, hátrafelfelé fésült ritka haj.
Bajor Andor, aki mellesleg a legirgalmatlanabb pillantású kritikust temette a maga humorista pályája alá, a Vöcsökben nemcsak a szóban forgó szatírát, hanem általában Szabédi észjárását, tanulmányírói, sőt tanári stílusát is parodizálja, amikor a nyilvánvalót egy másik nyilvánvalósággal „dramatizálja”, gondolatritmus módjára: Úgy közeledett, hogy jött felém.
Végül, ismervén Szabédit, a vita során nyilván tudata alján megfordult Arany Jánosnak A két madár című versterve is:
„Kalitkája börtönében két madár: egyik ifjú, másik vén. A zsarnok, ki őket fogva tartja, szánalomból egy nap zöld ággal fonta be kalitjókat. Az ifjú madár hangosan üdvözli a tavaszt és hallgatásáért a vént megfeddi. A vén tapasztalásból felel. Nem tavasz ez, fiam; zsarnokunk csak a börtönt akarja velünk megszerettetni, hogy feledjük az erdőt…”
Végül remélem, hogy mindennek hatására, a hacker-ifjúságnak kedve lesz az interneten erdő-mező hangjai után is nyomozni, biztosan már ez is lehetséges.
S hogy el ne feledjem: a vöcsök az egyetlen olyan madár, amely a tollat is megeszi…
*111 versparódia, Válogatta Katona Éva, Benczédi Sándor szobraival, Kriterion Könyv-kiadó, Kolozsvár, 2007.
**Nem a -kóros, tehát nem az orvos Parkinsonról van szó, hanem az 1909-ben született C. N. Parkinson angol történészről és közgazdász-közíróról. A telhetetlen bürokrácia és a kapzsi áltudományosság ellen írt műve a Parkinson törvénye, 1957-ben jelent meg. Majd Parkinson újabb törvényei, Parkinsonné törvénye; magyarul 1965 és 1968, esedékes volna négy-öt évenként újrakiadni!
