Körülöttem buján tenyészett,
élt a természet;
nőttek a füvek, lombosodtak
a fák, virágok sokasodtak.
Árnyékukban sem volt titok:
a napfény szinte vakított.
A tündöklésben türelmetlenül
néztem körül,
füleltem s a Hangot kerestem,
a Hangot: a szép ragyogást
zengésre váltó híradást.
Hol késik resten,
felejtve mit tennie kell,
miért nem szárnyal, énekel
teli torokkal, ahogy bírja,
az énekes pacsirta?
Hol bujkál? mily embertelen
magasra hágott,
megvetve a földi világot,
hol anyja fészkel?
Hirtelen
reá akadtam, de nem ottan,
hol vádaskodva gyanítottam.
Rögök között,
lábaim alatt röpdösött.
Felháborodva rárivalltam:
– Miért lopod
a szép napot?
mért nem töltöd serényen dalban?
Választ persze nem vártok. Én sem.
Emberül szóltam a madárhoz,
mint ki szavammal megelégszem:
a madárszó már nem határoz.
De mily nagy volt megdöbbenésem,
mikor a pacsirta egészen
emberi hangon válaszolt,
ha hiszitek, ha nem. Szegény
sóhajtva szólt:
– Kultúrfelelős vagyok én.
Kővé meredtem. A dalos
hangja fakó, hivatalos,
kopottasan kopog, kemény,
olyan, mint a… mint az enyém.
– Kultúrfelelős? Érdekes,
– hebegtem, – vagyis énekes,
közérthetőbben szólva: dalnok.
– Nem, – szólt, – nem dalnok.
Hivatalnok.
Bár dallal rokon hivatalban
karnagykodom a haldalkarban.
Dalkarban? lelkesedtem én,
hisz ott hivatalból dalolhat.
De ő határozott, kemény
hangsúllyal válaszolt: – Nem én:
a haldalkartagok dalolnak.
Csodálkozásom egyre nő.
A kiejtése kitűnő,
prózában beszél, nem dalol.
Sőt, mi több, a szárnya alól
iratcsomókat szed elő.
Rá meredek:
– Miféle írások ezek?
– Különfélék, összekeverve.
Ez a haldalkar munkaterve.
Ez – tegnap írtam, itt a dátum –
lektori referátum.
Ez a rakás
egy tegnapelőtti kimutatás
Ez a multheti evidencia.
Ez referencia.
Ezt is én írtam, ez raport.
Ez egy cikk,
ezt nem én írtam, látni tetszik,
ez rajtam veri el a port,
amiért nem írok. Emez
mintha ez volna, de nem ez, –
ez raport a halkardalverseny
eredményéről… Ez… a versem.
Két éve írom, de sose
jutott időm, hogy befejezzem.
Azt hiszitek, hogy ez mese?
Hittem vón én is, nem hihettem,
hiszen előttem
állt, tűkön ülve, a pacsirta.
Szigorúan néztem, de ő bírta
a szigorú tekintetet
s szabadkozva szólt: – Sietek
a tóba, gyűlést tartanak
ma a halak,
s mire végetér, este lesz.
– Tehát csak este énekelsz?
– Esténként – szende képet vágott
csukacikkeket fésülök,
szerkesztem a hali-újságot…
Persze, nem mondom, hébe-hóba
vágy emel… De már repülök!
S repült serényen, le, a tóba.
Négy éve írtam ezt a verset.
Be jó, hogy ma már más a helyzet.
Akkoriban még a versbírák
visszadobták ezt a szatírát,
ma közlik. Be jó! És be rémes,
hogy panaszom ma is érvényes.
1949–1953
