"Hátha visszanyerhetjük józanságunkat..."
Kereső  »
XIX. ÉVFOLYAM 2008.16. (510.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Kántor Lajos
Dávid Gyulát olvasni
Bartha Katalin Ágnes
Pályakép – még mindig oldalnézetből - Beszélgetés a nyolcvanéves Dávid Gyulával
Bálint Lajos
Dávid Gyula köszöntése – együtt töltött éveink emlékezete
Szőcs István
Pacsirta és Vöcsök
Szabédi László
A pacsirta
Bajor Andor
Egy költő és a vöcsök
Karácsonyi Zsolt
Vásári vizeken ne kalózkodj, avagy az Ezüst órától az Üres óceánig
Láng Orsolya
Pompeji lelet
Magamban-ekloga
A Coeur-dámához
KILYÉN ATTILA ÖRS
Festmény helyett
Nélküled
K. Kovács István
Mátyás a vérpadon, avagy ne félj önmagadtól
Bogdán László
A kintrekedtek (folytatás előző lapszámunkból)
Gál Andrea
Varró Dé – amitől a szív oly olvadé
Botházi Mária
Fülszöveg
Bertha Zoltán
In memoriam Páskándi Géza
Terényi Ede
ZENE - A CSENDEN TÚL - Zenei magánterület, belépni tilos!
Szeptemberi évfordulók
 
Szabédi László
A pacsirta
XIX. ÉVFOLYAM 2008.16. (510.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Körülöttem buján tenyészett,
    élt a természet;
nőttek a füvek, lombosodtak
a fák, virágok sokasodtak.
Árnyékukban sem volt titok:
a napfény szinte vakított.

A tündöklésben türelmetlenül
    néztem körül,
füleltem s a Hangot kerestem,
a Hangot: a szép ragyogást
zengésre váltó híradást.
    Hol késik resten,
felejtve mit tennie kell,
miért nem szárnyal, énekel
teli torokkal, ahogy bírja,
    az énekes pacsirta?
Hol bujkál? mily embertelen
    magasra hágott,
megvetve a földi világot,
hol anyja fészkel?

                  Hirtelen
reá akadtam, de nem ottan,
hol vádaskodva gyanítottam.
    Rögök között,
lábaim alatt röpdösött.
Felháborodva rárivalltam:
    – Miért lopod
    a szép napot?
mért nem töltöd serényen dalban?

Választ persze nem vártok. Én sem.
Emberül szóltam a madárhoz,
mint ki szavammal megelégszem:
a madárszó már nem határoz.

De mily nagy volt megdöbbenésem,
mikor a pacsirta egészen
emberi hangon válaszolt,
ha hiszitek, ha nem. Szegény
    sóhajtva szólt:
– Kultúrfelelős vagyok én.

Kővé meredtem. A dalos
hangja fakó, hivatalos,
kopottasan kopog, kemény,
olyan, mint a… mint az enyém.

– Kultúrfelelős? Érdekes,
– hebegtem, – vagyis énekes,
közérthetőbben szólva: dalnok.

– Nem, – szólt, – nem dalnok.
                 Hivatalnok.
Bár dallal rokon hivatalban
karnagykodom a haldalkarban.
Dalkarban? lelkesedtem én,
hisz ott hivatalból dalolhat.
De ő határozott, kemény
hangsúllyal válaszolt: – Nem én:
a haldalkartagok dalolnak.

Csodálkozásom egyre nő.
A kiejtése kitűnő,
prózában beszél, nem dalol.
Sőt, mi több, a szárnya alól
iratcsomókat szed elő.

    Rá meredek:
– Miféle írások ezek?
– Különfélék, összekeverve.
Ez a haldalkar munkaterve.
Ez – tegnap írtam, itt a dátum –
lektori referátum.
Ez a rakás
egy tegnapelőtti kimutatás
Ez a multheti evidencia.
Ez referencia.
Ezt is én írtam, ez raport.
Ez egy cikk,
ezt nem én írtam, látni tetszik,
ez rajtam veri el a port,
amiért nem írok. Emez
mintha ez volna, de nem ez, –
ez raport a halkardalverseny
eredményéről… Ez… a versem.
Két éve írom, de sose
jutott időm, hogy befejezzem.

Azt hiszitek, hogy ez mese?
Hittem vón én is, nem hihettem,
    hiszen előttem
állt, tűkön ülve, a pacsirta.
Szigorúan néztem, de ő bírta
a szigorú tekintetet
s szabadkozva szólt: – Sietek
a tóba, gyűlést tartanak
    ma a halak,
s mire végetér, este lesz.

– Tehát csak este énekelsz?

– Esténként – szende képet vágott
csukacikkeket fésülök,
szerkesztem a hali-újságot…
Persze, nem mondom, hébe-hóba
vágy emel… De már repülök!

S repült serényen, le, a tóba.

Négy éve írtam ezt a verset.
Be jó, hogy ma már más a helyzet.
Akkoriban még a versbírák
visszadobták ezt a szatírát,
ma közlik. Be jó! És be rémes,
hogy panaszom ma is érvényes.

1949–1953




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében