(„Akiket nem hagynak ma énekelni”)
Tegnap este tudjátok mi volt?
Alkony!
S kezemben lanttal
ültem a tóparton.
Két béka jött…
Dühösen néztem rájuk:
Kérték, javítsam fülsértő
kottájuk.
Majd légyfogásra kértek föl
a romlott,
neveletlen és nyálas kis
porontyok.
Aztán egy szúnyog javasolta
halkan,
hogy vegyek részt egy
– szúnyog-zenekarban.
S a fűzfák közben
unalmas és vastag
kötetekből
a fülembe olvastak.
Majd jött a szellő
S mellém ült szavalva.
Bosszankodtam,
Mert nem foghattam dalba.
S hullámot kellett vernem még
a tónak.
Hogy legyen időm dalolni,
utólag.
Ez volt az objektív körülmény
Amikor megjelent egy örvény.
S egy szürke madár tűnt föl benne
S ott úszott kócosan, lebegve,
Csapzott tollakkal, könnyedén.
S tudjátok mit tett?
Jött felém!
Álltam és néztem
Vajjon ez mi?
Mit akar?
Jön tán beszervezni?
Mit kell még megtennem hiába?
Hová visz? Milyen maffiába?
Miféle mennybolt szakad itt rám?
Mi készül? Milyen kultúrbotrány?
Micsoda rémkép, vagy csalóka
Érv akar becsalni a tóba?
S ő jött… Rémség ült szívem felett,
Úgy jött, hogy közben közeledett!
Már majdnem ott volt a lábamon.
De sikoltottam: nem vállalom!
Elnök ma nem leszek, csak holnap!
Addig még hagyjon, hogy daloljak.
Így szóltam. S láttam, alábukva
Eltűnt a ringó hullámokba.
Ki volt?
Fejem hiába törném,
Ha nem tör föl megint az örvény.
S látom: a gyűrűző habokban
Megint feltűnik, előbukkan.
Csapzott volt. S dac ült a szemén…
S tudjátok mit tett?
Jött felém!
Mit akarhat tőlem a beste?
Fuldokoltam kétségbeesve.
Tán, hogy a szememet kivájja?
Vagy író? S van egy novellája?
Vagy talán azt akarja bölcsen,
Hogy a tojásait kiköltsem?
Vagy mi egyebet még akarhat?
Hogy életét szegje a dalnak,
Mely itt foganna kebelemben,
Ha – hagyna énekelni engem?
S ő jött. Rémség ült szívem felett…
Úgy jött, hogy közben közeledett…
Már ott volt egészen alattam,
De fölsírtam: kiadhatatlan!
A novellája ócska holmi!
Hagyjon, kérem, békén dalolni!
Így szóltam. S láttam: alábukva
Eltűnt a ringó hullámokba.
Ki volt e csapzott,
Bús süvölvény?
Töprengtem.
De már jött az örvény.
S szürkén, kócosan,
Ringva-lengve,
Tudjátok-e, hogy ki ült benne?
A madár!
Ő! A szürke rém!
S tudjátok, mit tett?
Jött felém!
Fölálltam, karomat kitárva
Nem! Nem lesz szükség most vitára.
Kabátomat a földre tettem,
Ha támad: fulladunk.
De ketten!
Elszántan farkasszemet néztem,
Álltunk, ketten.
Ugrásra készen.
Én: ugrani a vízbe halva,
Ő: fejest ugrani a partra.
S akkor én így szóltam reája:
Van önnek, jó uram, párája?
Ki ön?
Miféle vízi ördög?
Micsoda halvilági küldött?
Midőn én itt merengek éppen,
Hol méla fűzfa áll a fényben,
Akkor Önnek nincs egyéb dolga,
Minthogy dalomat meggátolja?
S szólt a madár haraggal telve:
Mondja uram, van önnek lelke?
Ki ön? Földi?
Vagy szintén vízi?
S mivel akar ön is megbízni?
Midőn én idetartok úszva,
Hol fényben áll egy kies fűzfa,
Mért kerget állandón a mélynek?
Hogy nem jöhet a számra ének?
Erre megnyugodtam egy csöppet.
Hogy hívják? – kérdtem.
S szólt:
vöcsöknek!
Vöcsök vagyok, vöcsök! De árva…
Mert ide lettem inkadrálva.
A halak meghívtak karnagynak,
S nyugodni két percig se hagynak,
És ezenkívül, állandóan
Akad valami itt a tóban.
Éppen legutóbb,
Nagypénteken,
Egy holló kérést hozott nekem:
Azt mondta, sok a dolga mostan…
S… én egész nap…. a fiát mostam!
S a békák!
Uram! Mind vigyázhat:
Mert fogják magukat s kimásznak.
Vigyázok, mint a kisgyerekre,
Hogy ne menjenek rossz helyekre.
S hátrálni hívtak meg a rákok!
Mit tesz a vöcsök? Mind csak hápog.
Hápog, szörcsög, nyeli a mérget
S szívében
nem teremhet ének…!
…De este látom a bús holdat…
…S ide jövök….
Hogy itt daloljak!
A boldogságtól szinte sírva
Énekelnék, mint egy pacsirta…
Szárnyaimat szélesre tárva
Úsznék a szelíd holdvilágba.
Arany lenne tollam szegélye,
Zengene hangom halk zenéje,
Vagy zúgna bőszen, mint az orkán,
Nem szárnyam lenne… de vitorlám!
Dalom magas lenne és zordon.
Vagy mélyen búgó, mint a gordon…
És úgy tűnne el, zengve, fájva,
mint selymes szellők fuvolája…
dallal töltené be a csendet…
De itt ül ön… és most sem enged!
Egy percig álltam megkövülten
S így szóltam, miután leültem:
Jellemző mindez bizonyára
A dalhoz való viszonyára!
Én békén ülök itt e helyen:
Vöcsök uram, hát énekeljen!
Mire a vöcsök leült újra,
Félig a habok alá bújva
És így szólt: nincs ott eszme, mégse,
ahol nem jut kifejezésre…
Én úszom békén, csendben, lassan:
Költő uram! hogy önt hallhassam…
Álltunk, hallgattunk,
Mint a némák.
Csend volt.
Csak jajgattak a békák.
Majd megindultunk szót se szólva.
Én: gyűlésre.
És ő: a tóba.
Aztán, mikor megjött az új nap,
Az égen pacsirták daloltak.
Mert a pacsirta olyanfajta:
Dalol és száll – ha kedve tartja.
